„Gyönyörű nőket rajzoltál, Ernő bácsi” – puncsoltunk neki még 2002-ben, számos kiskonyak után. A válasz: „Kérlek szépen, hogy is mondjam neked… fejből.”
Kilencvenegy éves volt ekkor Zórád Ernő, a magyar képregény egyik legnagyobbja, a Tabán festője.
2004 áprilisában halt meg, szerencsére manapság is belefutni olykor kiállításaiba, most épp a Józsefvárosi Galériában láthatóak képei – egészen holnap estig.
Emlékeznek a Fülesből a Winnetoura? A Sztrogoff Mihályra? A majmok bolygójára? A Fekete gyémántokra és a Szigeti veszedelemre? Ez mind az övé.
Pedig nem akart ő képregényes életet, hiszen „igazi” művésznek készült, de megélhetésből ráfanyalodott az elsőre könnyűnek ítélt műfajra, s meg is ragadt mellette évtizedekig.
Belefér az idejükbe egy kis életrajz? (Hát persze.)
Nos. Zórád Trianon után elszegényedő felvidéki kisnemes család egykéje. Gyerek még, amikor becsődöl az ezernyolcszáz holdas dacsókeszi birtok, s Magyarországra menekül a família. Budapest belvárosáig futja a vagyon maradékából, s amikor már nagy a baj, mesés fordulatként beüt a lottófőnyeremény (akkoriban osztálysorsjegynek hívják), amit, kivéve részüket a gazdasági világválságból, hetek alatt eltőzsdéznek Zórádék.
A kis Ernő polgáriba jár, ügyes kezű, rajztanárát annyira fellelkesíti tehetségével, hogy az maga vásárol méregdrága festékkészletet a fiúnak. Ő meg hálából országos versenyt nyer.
Iparművészeti iskolába kerül, díszítőfestő szakra. Terepgyakorlat előzi meg a képzőt – vécé faláról kéne levakargatnia a spaklizandót. Fejlett egója tíz percig bírja a bűzös megaláztatást. Szüléje elé áll: „Édesapám, kénytelen vagyok a magam kezébe venni sorsom irányítását.” Tizenhét éves ekkor. Vulkánfíber bőröndbe pakolja holmiját, s vándorfestőnek áll. Pontosabban: giccspiktornak. Ügynökével, a Krúdyt is novellára ihlető báró Wallburg Egonnal járja az országot. Képein lovak: versenyen, pólózás, vadászat közben. Vízfestékkel dolgozik – látványos, haladós technika. Kivált egy könnyű csuklójú művészpalántának. Kilóra dolgozik tíz éven át: napi három-négy akvarellt dob papírra. Természetesen egyiket sem szignálja. Haknizó homlokára nem csókol a múzsa.
„Már hogy írtam volna alá?! Azokat? Zsenánt” – bő hetven évvel később minősítette így az esetet.
A második világháborúban a lovastüzérségnél szolgál Galíciában, 1945 után a sajtóban kezd dolgozni, előbb a Magyar Vasárnapnak, majd a Pesti Izének rajzol grafikákat, karikatúrákat, majd a Füles rejtvénymagazinhoz kerül. Első képregénye, a Winnetou – ami nem mellesleg az első magyar szóbuborékos képregény volt – 1957-ben jelent meg.
Fotó: Hír24/Pál Anna Viktória
Hét könyvet írt és töltött meg rajzaival, festményeivel, montázsaival. Idehaza ő alkalmazta először a kollázs-technikát: metszeteket, fotókat kevert a rajzokba, festményekbe. Diafilmben is maradandót alkotott, készített továbbá illusztrációkat kedvenc írói, Krúdy, Mikszáth, Móricz műveihez.
És hát, ahogy mi is emlegettük pár sorral följebb, ő volt a Tabán festője. A harmincas években fejből akvarellezte meg az akkor már lebontott „bulinegyed” épületeit, embereit.
2000-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. „Kortárs művész vagyok, egy elmúlt kor társa” – ezt mondta magáról kilencvenegy évesen, 2002-ben. És arról mesélt átszellemülten, hogy feladata van még: rögzíteni a múlt század hangulatát. Még két évet kapott erre.
