Kultúra

Magánlaksértés a gyerekszobában

Társadalmi feszültség vagy szimpla egérbűnözés? Egy gumimókus utánajárt. Gyereknapi Matiné szeretett olvasószerkesztőnk, Rege Sándor nagypapa Mesék Gumimókusról című könyvéből.

Harc az egerekkel

Nem sokkal az után, hogy Gumimókus kis kosara odakerült a játékos polc mellé, furcsa dolgok történ­tek a szobában. Nem lehetett pontosan tudni, hogy kik csinálják, de az egészen bizonyos volt, valakik valamit akarnak.

Az egészet tulajdonképpen Gumimókus fedezte lel. Egyik reggel, amikor szemét dörgölve felébredt, és kilógatta a lábát a kosár szélén, a talpa valami ke­ménybe ütközött. Ez szokatlan volt, hiszen máskor nyugodtan ücsöröghetett ott, lógázva a lábát, mint­ha az ágy egy csónak lenne, és abból kalimpálna ki­felé a két tappancsa. De most nem így történt – mint mondtam, valamibe beleütközött a talpa. Sőt, fel is állhatott rá, és akkor már nem az ágyán volt, de még nem is a földön.

Amikor első meglepetéséből felocsúdott, leugrott a padlóra, hogy messzebbről szemlélhesse meg azt a szokatlan valamit, ami megzavarta reggeli töprengé­sében a kis kosár szélén. Így, kissé messzebbről már teljes bizonyossággal látta, hogy az a valami egy mű­anyag kocka. Éppen olyan, mint amiből számtalan sorakozott a játékos polc legalján. Gumimókus emlé­kezett rá, hogy előző este, miután Zolikával elpakolták a játékokat, egy kocka elöl maradt, vagyis hát nem került a helyére a többi közé. De az nem az ágya, hanem a kályha mellett volt akkor, az pedig a szoba másik végében áll, és nem az ablaknál. Töp­rengett egy keveset, de aztán feladta, hogy megfejtse a különös eset okát. Meg aztán arra is gondolt, talán Zolika tette oda, mielőtt anyukájával elindult az óvodába. Mert ilyenkor Gumimókus egyedül volt a lakásban, és egész nap türelmetlenül várta, hogy Zo­lika hazajöjjön, és elkezdődjék a játék.

A kockát tehát eltolta a többi közé, aztán megmo­sakodott a csöpögő vízcsap alatt. Úgy tervezte, hogy reggeli után újra lefekszik szunyókálni egy kicsit, de újabb furcsa események megzavarták elképzelését. Amikor megint a szobába ment, az volt a határozott gyanúja, hogy nincs egyedül. De senkit se látott, hiá­ba forgatta a fejét, ugrott akkorát, hogy a szekrények tetejét is megszemlélhesse, nem talált egy teremtett lelket sem. Elindult hát az ágyához, és akkor lepő­dött meg igazán. A kocka ismét ott magasodott a kis kosár tövében, sőt a tűzoltóautó is ott állt, és a létrája felnyúlt egészen a kosár széléig.

–  Nocsak! – mordult egyet Gumimókus. Majd még egyszer. – Nocsak.

Majd hozzátette:

– Van itt valaki? Nem felelt senki. Megismételte a kérdést, de hiába.

Gumimókus ismét körbekémlelt a szobában. Nem látott senkit. Ismét kiabált egyet-kettőt, de eredménytelenül. Elhatározta, hogy cselhez folyamodik. Felpattant egy szekrény tetejére, és csendben megla­pult. Éppen csak az egyik szemével pislantott lefelé, az ágyához. Alig telt el néhány perc, és akkor valaki megjelent. A kályha mögül bújt elő, körbekémlelt, aztán egy iramodással a kocka mellett termett. Fellé­pett rá, majd zsupsz – beugrott Gumimókus ágyába. Kényelmesen elfészkelte magát, majd behunyta a szemét, és már hortyogott is. De olyan szemtelenül hangosan, hogy elhallatszott egészen a szekrény tete­jéig.

A szemtelen illető egy kisegér volt. Rózsaszín talpacskái az égnek meredtek, és horkolva szunyókált, éppen úgy, ahogy kicsivel előtte Gumimókus maga is tervezte.

–  Nocsak! – fortyant fel, és csendben lehuppant a szekrény tetejéről.

Elosont a kosárig, majd maga is fellépett a kocká­ra, és belesett. Az illető, mármint a kisegér, zavarta­lanul szunyókált, és egy cseppet sem izgatta, hogy ez nem az ő ágya.

– A teremburáját! – kurjantott nagyot Gumimó­kus.

A kisegér felriadt a kiáltásra, s ugrott volna ki, de Gumimókus éppen a kockán állt, így elzárta a mene­külés útját. Ennyit mondott hát:

– Jaj!

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte roppant mor­cosán Gumimókus, és csípőre tette a kezét, ahogy azt Zolika anyukájától többször látta.

–  Én… én… csak aludtam – motyogta a kisegér ijedten.

De aztán ugrott egyet, elsodorta a meglepődött Gumimókust, és eltűnt a kályha mögött. Gumimó­kus tehetetlenül nézett utána, mert ekkora szemtelenségre egyszerűen nem talált magyarázatot. Rövid ideig még füstölgött is magában, mindenféle pernahajdernek emlegetve a kisegeret, de szépen, lassan beleunt a szidalmazásba, és végre nekilátott, hogy megvalósítsa tervét, vagyis lefeküdjék aludni. Éppen a takaróját igazgatta, amelyet összetúrt az álmos il­lető, akit csak az imént zavart el, amikor zajt hallott a háta mögül. Megfordult és. . .

Alig akart hinni a szemének. A kályha felől négy egyforma, szürke, hosszú bajszú kisegér tartott egye­nesen hozzá. A tekintetük dühösen villogott, lassú, kimért léptekkel közeledtek egy vonalban.

„Ezek támadnak” – gondolta hirtelen Gumimó­kus, de csak állt tovább tanácstalanul, mert egysze­rűen nem tudta, hogy ilyenkor mit szokás csinálni. Az egerek hirtelen megálltak, és ezt cincogták:

– Bántottad a testvérkénket? Bántottad a kis Csi-piszt?

–  Mit dünnyögtök?! – kiabált rájuk Gumimókus. – Nyissátok ki a szájatokat, és ne morogjatok a baju­szotok alatt, mert egy kukkot sem értek!

Az egerek meglepődtek, és persze elhallgattak. Majd egymásra néztek, mintha így akarnának bá­torságot meríteni, és újra megindultak.

Erre már Gumimókus is lemászott a kockáról, és ment feléjük. Az egerek megint megtorpantak. A legidősebbnek látszó megszólalt:

– Bántottad a kis Csipiszt!

– Csipiszt a hegyes orrotokra! Azt se tudom, kiről beszéltek.

– Róla – mutatott a legidősebb a sor másik szélén álló kisegérre.

Gumimókus most ismerte fel kis kosara bitorlóját. Az peckesen, bátran feszített testvérei oldalán, nem úgy, mint amikor meglógott a kályha mögé.

– Csudát! – mondta röviden Gumimókus. – Ö bántotta az ágyamat.

Az egerek összenéztek, a fejüket is egymáshoz fúr­ták, így pusmogtak valamit. Majd ismét harcias póz­ban indultak Gumimókus felé. Egyszerre nekilódul­tak, hogy lerohanják ellenfelüket. De ő se volt ám rest!

Hopp! Ugrott egyet, majdnem a csillárig, röpté­ben lesett csak le támadóira, akik átsüvítettek alatta, s mert későn fékeztek, bumm, nekirohantak a falnak. Gumimókus puhán földet ért az ugrás után, és az egerek háta mögött hatalmas nevetésbe kezdett.

Kapjatok el. .. kapjatok el. . .  csípjetek el! – cukkolta a fejük búbját tapogató egereket.

Azoknak se kellett több. Újra rávetették magukat. Persze hiába, Gumimókus egyszerűen átugrott fölöt­tük, s megint a hátuk mögül kiabálta:

– Kapjatok el. . . kapjatok el, mamlaszok!

Még tartott egy darabig a fogócska. Az egerek lo­holtak, Gumimókus pedig kurjongatva pattogott ide-oda a szobában. Kezdte rendkívüli módon élvez­ni a játékot, hiszen egyedül úgyis csak unatkozott volna egész nap.

A négy egér végül úgy elfáradt, hogy erőtlenül huppant le a kályha tövében. Szuszogni is alig bírtak. Gumimókus ekkor eléjük állt, persze óvatosság­ból az egyik lábát ugrásra készen tartotta, és így szólt:

– Na, most karattyoljátok! Mi baj van?

– Te… te bántottad Csipiszt – lihegte a legidő­sebb.

– Ezt a zöldséget meg honnan veszed?

– Ö mondta.

Gumimókus dühösen ráncolta a homlokát, és csí­pőre tette a kezét.

– Te hazudós – mondta Csipisznek, aki, amennyi­re csak tudta, a válla közé húzta a fejét.

És mesélni kezdte az egereknek, hogyan vette be Csipisz nagy fondorlattal az ágyát, majd hogyan szö­kött meg a dorgálás elől.

– Hát így volt — fejezte be mondókáját, és végig­mérte az egereket.

Valamennyien Csipiszre néztek, aki most felemel­te a fejét, és bólintott;

–  Így volt – szólalt meg pirulva Csipisz, és legszí­vesebben elsüllyedt volna szégyenében. – De csak azért, mert nekünk a pincében nincs ilyen szép, ké­nyelmes, puha, meleg ágyunk. Csakis azért.

– Te pupák – mondta Gumimókus. Hát miért nem szóltál? Zolika anyukájának annyi rongya van kint a szekrényben, hogy tíz puha ágyat is lehet belő­le csinálni.

A négy kisegér egyszeriben felvidult, körbevették Gumimókust, és azonnal faggatni kezdték, alaposan megtárgyalva az ügy minden apró részletét. Aztán sorra kipróbálták a kis kosárban vetett ágy kényel­mét, még ugráltak is benne egy kicsit, aztán elkocog­tak vissza a pincébe.

Gumimókus türelmetlenül várta a délutánt, hogy Zolika hazaérkezzék anyukájával az óvodából. Ami­kor megjöttek, már az ajtóban ugrabugrálva fogadta őket. De mielőtt megszólalhatott volna, anyu azt mondta:

– Ne mondj semmit. Tudok mindent.
–Honnan? – merevedett meg ijedten Gumimókus.

– Az ovi előtt találkoztunk Cipeli Gedeonnal, az elveszett dolgok fő megtalálójával. Mondta, hogy egy incifinci meséből kimaradt egereket talált, akiket idehozott a házunkba. Megnyugtatott, hogy a mese­beli egerektől nem kell félni. Róluk akartál mesélni, igaz?

– Ühüm – válaszolta Gumimókus, és előadta az­napi kalandját, amin mindenki nagyot nevetett.

Azután az előszobaszekrényből előkerült egy régi kiskabát. Az egerek este boldogan cipelték maguk­kal. Persze Csipisz volt a legvidámabb. A kályha mögötti lyuktól vissza is futott a kis kosárhoz, hogy jól megnézze magának, hogyan is kell fekvőhelyet készíteni, aztán vígan intett Gumimókusnak, és el­tűnt a cserépkályha mögött.

Rege Sándor: Mesék Gumimókusról; Sanoma Budapest Kiadó 2007

Ajánlott videó

Olvasói sztorik