Magánlaksértés a gyerekszobában

Harc az egerekkel

Nem sokkal az után, hogy Gumimókus kis kosara odakerült a játékos polc mellé, furcsa dolgok történ­tek a szobában. Nem lehetett pontosan tudni, hogy kik csinálják, de az egészen bizonyos volt, valakik valamit akarnak.

Az egészet tulajdonképpen Gumimókus fedezte lel. Egyik reggel, amikor szemét dörgölve felébredt, és kilógatta a lábát a kosár szélén, a talpa valami ke­ménybe ütközött. Ez szokatlan volt, hiszen máskor nyugodtan ücsöröghetett ott, lógázva a lábát, mint­ha az ágy egy csónak lenne, és abból kalimpálna ki­felé a két tappancsa. De most nem így történt – mint mondtam, valamibe beleütközött a talpa. Sőt, fel is állhatott rá, és akkor már nem az ágyán volt, de még nem is a földön.

Amikor első meglepetéséből felocsúdott, leugrott a padlóra, hogy messzebbről szemlélhesse meg azt a szokatlan valamit, ami megzavarta reggeli töprengé­sében a kis kosár szélén. Így, kissé messzebbről már teljes bizonyossággal látta, hogy az a valami egy mű­anyag kocka. Éppen olyan, mint amiből számtalan sorakozott a játékos polc legalján. Gumimókus emlé­kezett rá, hogy előző este, miután Zolikával elpakolták a játékokat, egy kocka elöl maradt, vagyis hát nem került a helyére a többi közé. De az nem az ágya, hanem a kályha mellett volt akkor, az pedig a szoba másik végében áll, és nem az ablaknál. Töp­rengett egy keveset, de aztán feladta, hogy megfejtse a különös eset okát. Meg aztán arra is gondolt, talán Zolika tette oda, mielőtt anyukájával elindult az óvodába. Mert ilyenkor Gumimókus egyedül volt a lakásban, és egész nap türelmetlenül várta, hogy Zo­lika hazajöjjön, és elkezdődjék a játék.

A kockát tehát eltolta a többi közé, aztán megmo­sakodott a csöpögő vízcsap alatt. Úgy tervezte, hogy reggeli után újra lefekszik szunyókálni egy kicsit, de újabb furcsa események megzavarták elképzelését. Amikor megint a szobába ment, az volt a határozott gyanúja, hogy nincs egyedül. De senkit se látott, hiá­ba forgatta a fejét, ugrott akkorát, hogy a szekrények tetejét is megszemlélhesse, nem talált egy teremtett lelket sem. Elindult hát az ágyához, és akkor lepő­dött meg igazán. A kocka ismét ott magasodott a kis kosár tövében, sőt a tűzoltóautó is ott állt, és a létrája felnyúlt egészen a kosár széléig.

–  Nocsak! – mordult egyet Gumimókus. Majd még egyszer. – Nocsak.

Majd hozzátette:

– Van itt valaki? Nem felelt senki. Megismételte a kérdést, de hiába.

Gumimókus ismét körbekémlelt a szobában. Nem látott senkit. Ismét kiabált egyet-kettőt, de eredménytelenül. Elhatározta, hogy cselhez folyamodik. Felpattant egy szekrény tetejére, és csendben megla­pult. Éppen csak az egyik szemével pislantott lefelé, az ágyához. Alig telt el néhány perc, és akkor valaki megjelent. A kályha mögül bújt elő, körbekémlelt, aztán egy iramodással a kocka mellett termett. Fellé­pett rá, majd zsupsz – beugrott Gumimókus ágyába. Kényelmesen elfészkelte magát, majd behunyta a szemét, és már hortyogott is. De olyan szemtelenül hangosan, hogy elhallatszott egészen a szekrény tete­jéig.

A szemtelen illető egy kisegér volt. Rózsaszín talpacskái az égnek meredtek, és horkolva szunyókált, éppen úgy, ahogy kicsivel előtte Gumimókus maga is tervezte.

–  Nocsak! – fortyant fel, és csendben lehuppant a szekrény tetejéről.

Elosont a kosárig, majd maga is fellépett a kocká­ra, és belesett. Az illető, mármint a kisegér, zavarta­lanul szunyókált, és egy cseppet sem izgatta, hogy ez nem az ő ágya.

– A teremburáját! – kurjantott nagyot Gumimó­kus.

A kisegér felriadt a kiáltásra, s ugrott volna ki, de Gumimókus éppen a kockán állt, így elzárta a mene­külés útját. Ennyit mondott hát:

– Jaj!

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte roppant mor­cosán Gumimókus, és csípőre tette a kezét, ahogy azt Zolika anyukájától többször látta.

–  Én… én… csak aludtam – motyogta a kisegér ijedten.

De aztán ugrott egyet, elsodorta a meglepődött Gumimókust, és eltűnt a kályha mögött. Gumimó­kus tehetetlenül nézett utána, mert ekkora szemtelenségre egyszerűen nem talált magyarázatot. Rövid ideig még füstölgött is magában, mindenféle pernahajdernek emlegetve a kisegeret, de szépen, lassan beleunt a szidalmazásba, és végre nekilátott, hogy megvalósítsa tervét, vagyis lefeküdjék aludni. Éppen a takaróját igazgatta, amelyet összetúrt az álmos il­lető, akit csak az imént zavart el, amikor zajt hallott a háta mögül. Megfordult és. . .

Alig akart hinni a szemének. A kályha felől négy egyforma, szürke, hosszú bajszú kisegér tartott egye­nesen hozzá. A tekintetük dühösen villogott, lassú, kimért léptekkel közeledtek egy vonalban.

„Ezek támadnak” – gondolta hirtelen Gumimó­kus, de csak állt tovább tanácstalanul, mert egysze­rűen nem tudta, hogy ilyenkor mit szokás csinálni. Az egerek hirtelen megálltak, és ezt cincogták:

– Bántottad a testvérkénket? Bántottad a kis Csi-piszt?

–  Mit dünnyögtök?! – kiabált rájuk Gumimókus. – Nyissátok ki a szájatokat, és ne morogjatok a baju­szotok alatt, mert egy kukkot sem értek!

Az egerek meglepődtek, és persze elhallgattak. Majd egymásra néztek, mintha így akarnának bá­torságot meríteni, és újra megindultak.

Erre már Gumimókus is lemászott a kockáról, és ment feléjük. Az egerek megint megtorpantak. A legidősebbnek látszó megszólalt:

– Bántottad a kis Csipiszt!

– Csipiszt a hegyes orrotokra! Azt se tudom, kiről beszéltek.

– Róla – mutatott a legidősebb a sor másik szélén álló kisegérre.

Gumimókus most ismerte fel kis kosara bitorlóját. Az peckesen, bátran feszített testvérei oldalán, nem úgy, mint amikor meglógott a kályha mögé.

– Csudát! – mondta röviden Gumimókus. – Ö bántotta az ágyamat.

Az egerek összenéztek, a fejüket is egymáshoz fúr­ták, így pusmogtak valamit. Majd ismét harcias póz­ban indultak Gumimókus felé. Egyszerre nekilódul­tak, hogy lerohanják ellenfelüket. De ő se volt ám rest!

Hopp! Ugrott egyet, majdnem a csillárig, röpté­ben lesett csak le támadóira, akik átsüvítettek alatta, s mert későn fékeztek, bumm, nekirohantak a falnak. Gumimókus puhán földet ért az ugrás után, és az egerek háta mögött hatalmas nevetésbe kezdett.

Kapjatok el. .. kapjatok el. . .  csípjetek el! – cukkolta a fejük búbját tapogató egereket.

Azoknak se kellett több. Újra rávetették magukat. Persze hiába, Gumimókus egyszerűen átugrott fölöt­tük, s megint a hátuk mögül kiabálta:

– Kapjatok el. . . kapjatok el, mamlaszok!

Még tartott egy darabig a fogócska. Az egerek lo­holtak, Gumimókus pedig kurjongatva pattogott ide-oda a szobában. Kezdte rendkívüli módon élvez­ni a játékot, hiszen egyedül úgyis csak unatkozott volna egész nap.

A négy egér végül úgy elfáradt, hogy erőtlenül huppant le a kályha tövében. Szuszogni is alig bírtak. Gumimókus ekkor eléjük állt, persze óvatosság­ból az egyik lábát ugrásra készen tartotta, és így szólt:

– Na, most karattyoljátok! Mi baj van?

– Te… te bántottad Csipiszt – lihegte a legidő­sebb.

– Ezt a zöldséget meg honnan veszed?

– Ö mondta.

Gumimókus dühösen ráncolta a homlokát, és csí­pőre tette a kezét.

– Te hazudós – mondta Csipisznek, aki, amennyi­re csak tudta, a válla közé húzta a fejét.

És mesélni kezdte az egereknek, hogyan vette be Csipisz nagy fondorlattal az ágyát, majd hogyan szö­kött meg a dorgálás elől.

– Hát így volt — fejezte be mondókáját, és végig­mérte az egereket.

Valamennyien Csipiszre néztek, aki most felemel­te a fejét, és bólintott;

–  Így volt – szólalt meg pirulva Csipisz, és legszí­vesebben elsüllyedt volna szégyenében. – De csak azért, mert nekünk a pincében nincs ilyen szép, ké­nyelmes, puha, meleg ágyunk. Csakis azért.

– Te pupák – mondta Gumimókus. Hát miért nem szóltál? Zolika anyukájának annyi rongya van kint a szekrényben, hogy tíz puha ágyat is lehet belő­le csinálni.

A négy kisegér egyszeriben felvidult, körbevették Gumimókust, és azonnal faggatni kezdték, alaposan megtárgyalva az ügy minden apró részletét. Aztán sorra kipróbálták a kis kosárban vetett ágy kényel­mét, még ugráltak is benne egy kicsit, aztán elkocog­tak vissza a pincébe.

Gumimókus türelmetlenül várta a délutánt, hogy Zolika hazaérkezzék anyukájával az óvodából. Ami­kor megjöttek, már az ajtóban ugrabugrálva fogadta őket. De mielőtt megszólalhatott volna, anyu azt mondta:

– Ne mondj semmit. Tudok mindent.
–Honnan? – merevedett meg ijedten Gumimókus.

– Az ovi előtt találkoztunk Cipeli Gedeonnal, az elveszett dolgok fő megtalálójával. Mondta, hogy egy incifinci meséből kimaradt egereket talált, akiket idehozott a házunkba. Megnyugtatott, hogy a mese­beli egerektől nem kell félni. Róluk akartál mesélni, igaz?

– Ühüm – válaszolta Gumimókus, és előadta az­napi kalandját, amin mindenki nagyot nevetett.

Azután az előszobaszekrényből előkerült egy régi kiskabát. Az egerek este boldogan cipelték maguk­kal. Persze Csipisz volt a legvidámabb. A kályha mögötti lyuktól vissza is futott a kis kosárhoz, hogy jól megnézze magának, hogyan is kell fekvőhelyet készíteni, aztán vígan intett Gumimókusnak, és el­tűnt a cserépkályha mögött.

Rege Sándor: Mesék Gumimókusról; Sanoma Budapest Kiadó 2007