Ez az a film, ami kapcsán mindenki emlékszik Cannes-ra, ahol Lars von Trier a sajtótájékoztatón kijelentette, hogy náci, megérti Hitlert, elítéli Izraelt, ami után rövid úton távoznia kellett a fesztiválról (majd a rendőrség is eljárást indított az ügyben) – a rossz időben történő, rosszízű poénkodás, a túlreakció és a hülyeség koordináta-rendszerében mindenki elhelyezte az eseményt, de mi van a filmmel?
Sokkal jobb film ez annál, mintsem, hogy egy ilyen incidens eltakarja előle a figyelem sugarát, akár a Föld a Nap fényét a Hold elől. A holdfogyatkozás azért adekvát kép, mert hasonlóval indul a Melancholia is: egy nagy planéta nekiütközik a Földnek, itt a világvége.
Nem Lars von Triernek hívnák a rendezőt, ha nem egy ilyen szerénytelenül kozmikus képpel indítana, melyeket további lassított jelenetek követnek reneszánsz kompozíciókban. Ez az agyonesztétizált, brutális öniróniával kezelt, belassított kezdet (nyitány, mely alatt Wagner muzsikája szól) már az Antikrisztusban is megjelent. A két film amúgy is kapcsolódik egymáshoz.
A nyitány után elindul az első rész, ami mintha egy korai dogma-film lenne: Justine (Kirsten Dunst) esküvői bulijára igyekszik férjével, majd kezdetét veszi maga a mulatság. A vidámnak szánt ceremónia kínos beszédekkel és incidensekkel indul, már-már felidézve Vinterberg Születésnapját, de itt csak egy nagy kudarc elhúzódó lefolyásának vagyunk tanúi. Justine végig szenved, mert depressziója folyton lenyomja, de újra és újra nekigyűrkőzik. Azt azért észreveszi, hogy a Skorpió csillagkép egyik csillaga eltűnik, valami eltakarja.
A második részben kiderül, mi takarta el: közeleg a Föld felé a planéta. Ezt a részt Justine nővérének, Claire-nek a szemszögéből láthatjuk. Az első résszel ellentétben ez a nem depressziós alkat próbája. De hát hogy viszonyítható egy esküvő sikere vagy kudarca a világvégéhez való viszonyuláshoz?
Egyszerű: ami az egyiknek (a depressziósnak) tökéletesen idegen, szükségtelen, felesleges, a másiknak (nem depresziósnak) a közege, és viszont. Von Trier nem ítélkezik, nem jelenti ki, hogy a depressziósnak igaza van, mert tudja, hogy minden véget ér, elpusztul, és ezért nem hazudik vagy tetteti magát. Egyszerűen elmondja, hogy milyen ez a lelkiállapot, és hogy mégis ebből a lehúzó, negatív élményből és világlátásból hogy származhat valami pozitív. Valami, ami mégiscsak fontos lehet az életben, ha már a bolygó jön, és úgyis a fejünkre esik. Most már nem a pusztulás, a káosz uralkodása, ahogy az Antikrisztusban hallhattuk, a gonosz világ, ahogy itt elhangzik a Justine szájából, nem ez az a botrány, az iszonyat – az volt az Antikrisztus, ott szembesült mindezzel von Trier. Annak a filmnek a tudása, a tapasztalatai a Melancholiával válnak értelmessé, hasznossá. Von Trier pedig ezzel a fimmel már kifelé jött a depresszióból, aminek következményeképpen ez már nem az Antikrisztus középkori, anyagias, ismeretlen borzalmakkal teli világa, hanem a reneszánsz emelkedettségéé – még ha a világ momentán meg is szűnik. Ez utóbbi jól példázza a rendező legendás humorát, amire azért még számos példa hozható föl (pl. Kirsten Dunst meztelen fürdőzése a közelítő bolygó kék fényében simán elmenne testkultuszos náci propagandafotónak).
Kirsten Dunst, egykori súlyos depressziós remek Justine (fel sem tűnik, hogy eredetileg Penélope Cruznak volt szánva a szerep), és Charlotte Gainsbourg is jó Claire – von Trier hagyományosan erős női karakterekben. De a kisebb szerepekben is mindenki jó Charlotte Rampling mizantróp anyaként, William Hurt gyermekded apaként, Kiefer Sutherland a ráció és a tudomány embereként.
A Melancholia nem adja könnyen magát, de akkor sokat ad – ahogy azt már az igazán klasszikus Lars von Trier-filmek (Hullámtörés, Dogville, Táncos a sötétben) szokták tenni.
Kinek ajánljuk: akik már voltak az életben depressziósok
Kinek nem: akik szerint von Trier komolyan gondolta, hogy náci
