“Van valami félelmetes abban az emberben” mondja a fiatal orvos főnökéről, de nincs igaza, semmi félelmetes nincs benne.
Egy átlagos ember évi 300 filmet néz különböző formában, csatornákon, de az Eszter hagyatéka rendezője mintha nem tartozna közéjük. Olyan filmnyelvi megoldásokat látunk ugyanis tőle, ami egy átlagos tévénézőnek is szemet szúr – beállításai körülményesek, nehézkesek, a vágások sokszor suták, a világítás mesterkélt és geil, a színészek pedig nincsenek kordában tartva. Mondhatnánk erre, hogy a rendező csak a régi idők mozijának (lásd a világ, amelyben a Márai-művek születtek) formai jegyeire akar rájátszani, de ez inkább egy olyan mából visszavetített, kreált, inautentikus múlt.
De miről is szól a történet? Kádár professzor sikeres orvos, és lassan a poltikai elit is felfigyel rá – kezd révbe érni. Feleségével viszont alig törődik, az egyik reggel a postán ráadasul a nő útlevele és másnapra szóló vonatjegye érkezik meg. Ugyanazon a napon Kádár egyik fiatal kollégája bejelenti, hogy másnap elutazik, lemond a kórházi pozíciójáról. De a mozaikdarbok ezzel még nem álltak össze.
Nem ez a legjobb Márai-darab, van benne jócskán a szerző modorosságaiból és öblögetős polgári hazugságából (amit olyan szépen levetkőz néhány kegyelmi pillanatban), és ezek a jellegzetességek a filmen is megjelennek sajnos. A Kaland olyan, mint egy újgazdag (ezzel mond ellent a polgári létnek): azt várja, hogy egy helyszín (pl. a Gellért Szálló), egy korabeli autó, egy jelmez, egy ruha, egy smink (pl. Marozsán Erikáé) majd megteremti a patinát, a polgári világ hangulatát, az egészet csak le kell önteni némi szirupos fénnyel (ezért olyan, mintha minden marcipánból lenne). Nem, az atmoszféra a karakterekből, a dialógusokból, a történetből kéne összeálljon, nem Kautzky Armand kackias bajszából, de a történet, a film ezen elemei egyáltalán nem működnek. A dialógusok túlírtak, nincs ívük, és rettentő terjengősek – amúgy is mindenki úgy beszél, mintha egy nyelvlecke hanganyagához adna illusztrációt -, itt az eredeti irodalmi szövegből kellett volna elvenni, és a képpel, a beállítással, a színészi tekintettel valamit hozzáadni. A színészi játék (és jelenlét) lett volna a másik kulcs az atmoszférateremtéshez, de itt is csődöt mond a film. A Kádárt alakító Gerd Götzmann kedves körorvosnak tökéletes, de végelenül bölcs és okos, köztiszteletben álló professzornak kevés (ezen nem segített a nagyon színpadiasra vett színészvezetés sem). Csányi Sándor a szokásos Csányit hozza, Marozsán Erika sokadszorra játssza túl a szerepét, de legalább benne van valami mélység, és Nagy-Kálózy Eszter pár mondatos figurája is él. Eperjes Károly tudtán kívül parodizálja Bessenyei Ferencet, eszelős, őrülettel teli figurája amúgy is papírízű, de a rezgő alsó ajak, az őrült tekintet csak növeli a bajt. Még szerencse, hogy Törőcsik Marinak alig van pár mondata (hogy erre a szerepre miért kellett őt kiválasztani, az megint csak a rejtély kategóriája). Mindeközben a kamera igyekszik mindent megmutatni (Gózon Francisco állt mögötte), de mégis az az érzésünk, hogy folyton lemaradunk valamiről.
A Berkes Gábor komponálta filmzene esztétikai erényeinek taglalását most kihagynám.
A Kaland tehát rossz film, de egy nagyon nagy erénye van: nincs benne (magyar) állami pénz, és innentől kezdve tényleg a befektetők kockázata a végeredmény.
Kinek ajánljuk: aki még nem látott filmet, nem olvasott Márait, egyáltalán, most jön egy lepecsételt dobozból
Kinek nem ajánljuk: aki a fenti kritériumrendszer valamelyik feltételét nem teljesíti
