Én nem is akartam fellökni, csak épp pont szembe kellett haladnom a tömeggel a Balaton Sound első napján, de hát nem leszek szigorú – a fesztiválozással mindig együtt jár némi feszültség. Legalábbis egyeseknél. A többség ezen a mostani bulin mindenesetre feltűnően nincs így ezzel: mivel szokás szerint jó az idő, sőt kifejezetten strandolásra és hideg italok fogyasztására csábító kánikula uralkodik Zamárdiban, a Sound pedig ugyanolyan, amilyen mindig is volt (vagy legalábbis amilyen a második év óta), mindenki nagyon laza. A gurulós bőröndök begurultak, a lányok bikinire vetkőztek, a fiúk fürdőnadrágra – és utóbbiak közül sokan így is maradtak egészen éjszakáig, a fesztiválon idén ugyanis valamiért különösen divatos még hajnali kettőkor is bicepszet és kocka(- vagy sör)hasat domborítani.
A buli legnagyobb királya azonban így is egy girnyó rapper volt, akinek a minimum fehéraranyból készült mikrofonja a saját testsúlyával vetekszik, azaz Snoop Dogg, de ez nem is meglepő, hiszen a lazaság nagymestere mindig mindenhol a legnagyobb király. Dr. Dre legjobb cimborája nagyjából úgy állt ki most is a színpadra, mint pár éve Budapesten a Sportarénában, azaz élére vasalt farmerben, szkreccserrel, billentyűssel, dobossal, basszerrel és gitárossal, meg három segédemszível, de ezúttal már hozott magával három táncoslányt, és egy ismeretlen rendeltetésű, kutyának öltözött figurát is.
A show-t persze nem ők adták el, hanem a Gin and Juice és a Regulate, meg a Sensual Seduction (igen, itt is cenzúrázott verzióban hangzott el) és a House of Paintől kölcsönzött Jump Around, de ha igazán őszinték akarunk lenni, az is halál mindegy volt, hogy mi szól. A buli ugyanis ugyanilyen jó lett volna akkor is, ha Snoop Amy Winehouse- vagy Metallica-számokat rappel, hiszen a lényeg az volt, hogy ott állt velünk szemben az ember, akinek a szavára még a legnagyobb renegátok és rendbontók is ugranak, és nemhogy engedelmesen, de örömmel éltetik is őt, ha erre kéri a népet. Ő pedig kérte is a népet elég sűrűn a sznúpdogozásra, ahogy illik, egyébként meg a maga beszédszerű stílusában lökte a vakert, főleg arról, hogy ő a legnagyobb. Ami azt illeti, ehhez nem is igazán fér kétség, főleg e röpke másfél óra után.
Bár ez menet közben nem volt feltűnő, a fesztiválra közben leszállt az éj, ezzel párhuzamosan pedig előkerültek a villogó napszemüvegek és a fluoreszkáló pólók, valamint megszaporodtak a földön tanácstalanul fetrengő, de sapkájukat persze továbbra is hetyke módon félrecsapva viselő látogatók. Az egyszeri látogató pedig szépen lassan rájött, hogy egyelőre a legjobb az, ha választunk napi egy fellépőt, akit nagyon megnézünk magunknak, aztán csak lézengünk, majd a végén ízlés szerint beállunk valahova zúzatni az agyunkat, vagy elmegyünk haza aludni, mert műélvezetre az éjszakai órákban nincs nagyon mód.
A nagyszínpadon „musical freedom” feliratok és más nyalánkságok társaságában fellépő Tiesto ezt nagyon jól tudta: az elsőtől az utolsó percig a népet szolgálta, azaz kente a szeletelős ritmusokat, és hogy mindenki jól lakjon, még olyan dallamokat is rájuk csempészett, mint a Eurythmicstől a Sweet Dreams. A Tokyo Ska Paradise Orchestra ezzel szemen inkább a zeneiségre helyezte a hangsúlyt, és meglepő vagy sem, elég nagy közönséget tudott maga mellé állítani ezzel, innentől azonban az effajta hagyományos produkcióknak tényleg egyre kevesebb esélye maradt, a közönség ugyanis elkezdett gravitálni a partisátrak és a táncos teraszok felé, de annyira, hogy még DJ Krush jócskán csúszó kezdését is csak pár lézengő várta. Valami mondjuk elég egyértelműen azt súgta, hogy a többséget az nem is nagyon érdekli, mi szól, csak nyomni lehessen, de ez bocsánatos, mert ezen a helyen, ebben az időben valóban nem nagyon számít az ilyesmi.
A legérdekesebb amúgy beülni két-három színpad hatókörének metszéspontjába (ez annyira nem is nehéz, mivel elég zsúfoltan vagyunk, jól egymásra tolták a helyszíneket), és hallgatni a zajmasszát, meg figyelni az embereket, mert ez nagyon tanulságos tud lenni – főleg amikor a hangzavarba belevegyül egy-egy magvas gondolat is. A tegnapi nap mottója például így hangzott (mobiltelefonba, ordítva): „Valami szaaaar tüctüc! Valami szaaaar tüctüc!” És még mondja valaki, hogy nincs hangulat.
