Meghallgatható és megvásárolható:
PAUL SIMON: So Beautiful or So What
Paul Simon így 2011-ben elég valószerűtlen figurája a könnyűzenének. Én például egészen biztos vagyok benne, hogy itt Magyarországon egy csomóan élik le az életüket anélkül, hogy akár csak a nevét hallanák – ugyanakkor legalább három olyan háztartásban találkoztam már legendás duója, a Simon & Garfunkel klasszikus albumával, a Bridge Over Troubled Waterrel, ahol még egy Popklasszikusok válogatásra sem számítottam. Mindeközben ő évekkel túl a nyugdíjkorhatáron az egyik nap a kismartoni Esterházy-kastély parkjában ad koncertet, legközelebb meg egy jótékonysági gálán Snoop Doggtól a Gin & Juice-t rappeli két humorista társaságában. Szóval tényleg nehéz hova tenni, na.
Új lemezéből, amelyet 20 éve a legjobb munkájának tart, ugyanez a valószerűtlenség sugárzik. Egy 70 éves ember folkos-világzenés albuma ez, ami világzenének túl folkos, folknak túl világzenés, öregkori számvetésnek túl fiatalos, fiatalodási kísérletnek túl érett. Azt is nehéz lenne megmondani, hogy kinek szól, mert az előadónál alig csak egy tízessel fiatalabb régi Simon & Garfunkel-rajongóknak éppúgy tetszeni fog, ahogy tetszhet egy huszonévesnek is, aki mondjuk a Simontól amúgy is sokat tanuló Vampire Weekend és Fleet Foxes lemezeit hallgatja.
Önmagában a zene viszont egyáltalán nem valószerűtlen ezzel együtt sem, sőt nagyon is konkrét, hiszen hosszú idő után ezzel tér vissza Simon az akusztikus gitáros singer-songwriter hagyományhoz (még ha közben persze használ továbbra is hangmintákat és loopokat). Ami azt illeti, kiindulásként pont ebben is érdemes megkapaszkodni, azaz egyszerűen élvezni kell az egyszerű, áttekinthető hangzást és a lemez mögött álló tiszta szándékot, mert ha nem is feltétlenül 20 éve a legjobb, de mindenképpen nagyon jó album született ebből a régi-új megközelítésből. Aztán amikor már beépült az ember mindennapjaiba, el lehet gondolkodni azon is, hogy amúgy tényleg milyen valószerűtlen ez az egész, és akkor új lendülettel lehet hallgatni meg szeretni.
Megvásárolható:
THURSDAY: No Devolución
2009-es, Common Existence című lemezével a Thursday komolyat dobbantott. A poszt-hardcore színtér legnagyobbjai közé tartozó együttesről korábban is lehetett tudni, hogy remek dalszerzők és kitűnő előadók gyülekezete, plusz soraiban tud egy különleges énekest is Geoff Rickly személyében, de az a tavalyelőtti album minden korábbi próbálkozásukat leiskolázta annak révén, hogy a zsigeri őszinteség valami mérhetetlen kidolgozottsággal találkozott benne. Az sugárzott abból a lemezből, hogy az együttes tagjai érezték: életük legjobb dalait írták meg, és egy ilyen lehetőséget nem akartak veszni hagyni, úgyhogy a legutolsó részletig mindenre odafigyeltek.
Noha a Common Existence ennek ellenére csak egy adott körben lett sikeres, mind a hangvétele, mind a fogadtatása alapján számítani lehetett rá, hogy a folytatása még merészebb lesz, és ez így is van. A Thursdayhez képest már az előző album is popzene volt, a No Devolución meg még a Common Existence-hez képest is az: a kirobbanó durvulások szinte teljesen hiányoznak róla, vagy legalábbis annyira bele lettek dolgozva az összképbe, hogy egyáltalán nem tűnnek fel. Látszólag semmi dinamikai hullámvasutazás nincs itt, a tizenegy dal csupa finomság és énekdallam.
Na de merészkedjünk közelebb, és rögtön kiderül, miről van itt szó: miközben önmagához képest egyre poposabb a Thursday, a poptól valójában egyre jobban eltávolodik, a hullámvasutazás helyett pedig koponya körüli utazásról szól a lemez, ami ezerszer rázósabb. Mindeközben pedig még azt sem lehet mondani, hogy annyira nehéz lenne megszeretni ezt az egészet, mert az A Darker Forest slágeres refrénje például elsőre is fogható, a Magnets Caught in a Metal Heart dallamai meg egészen otthonosan szólnak. Ha pedig ennyiben megkapaszkodott az ember, már magától jön minden, mert gyakorlatilag folyamatosak a történések: a rendkívül süppedős hangzásból izgalmas ritmusok, diszkréten markáns riffek, szép billentyűs és vonóskíséretek bontakoznak ki, Rickly pedig tényleg minden korábbinál megindítóbban énekel.
Néha már egyenesen az az ember érzése, hogy ennyi témát és dallamot megjegyezni is képtelenség, de aztán szépen lassan persze mindegyik megtalálja a helyét a hallgató emlékezetében, és amikor ilyen módon felépül az ember fejében az egész album, az élmény egészen egyedülállóvá válik. Geoff Rickly két lemezzel ezelőtt azt mondta, nagyon szeretnének valami nyomot hagyni, mondjuk a saját műfajuk Sonic Youth-jává válni – jelentem, a küldetés teljesítve.
Meghallgatható:
BRIAN ENO: Glitch
Az eggyel ezelőtti Paul Simon-lemezen is dolgozó Brian Eno nem sokat vacakol nemrégiben megjelent Small Craft on a Milk See című lemeze folytatásával: július 5-én már jön is az új anyag Drums Between the Bells címmel. És a Glitch című előzetes dal alapján minimum ugyanolyan érdekes lesz, mint elődje.
Meghallgatható és letölthető:
JOHN MAUS: Believer
A főállásban a Hawaii Egyetem professzoraként dolgozó John Maus 2007-es lemeze, a Love is Real az elmúlt évek egyik legbizarrabb albuma. Hogy a folytatása fel fog nőni hozzá, azt már csak a címéből – We Must Become the Pitiless Censors of Ourselves – is sejthetjük, de hogy ne kelljen beérni ennyivel, itt egy dal is róla: négy perc groteszk szintigiccs Believer címmel.
Meghallgatható:
BENJAMIN FRANCIS LEFTWICH: Atlantic City
Benjamin Francis Leftwich egy fiatal brit énekes-dalszerző, akinek idén jelenik meg az első nagylemeze, de ez most annyira nem lényeges: ide azért került be, mert csinált egy olyan feldolgozást Bruce Springsteen klasszikus dalából, az Atlantc Cityből, ami önmagában is érdekes. A felvételen a végtelenül lehangoló és nyomorúságos számból túláradóan érzelmes, puha, sőt megkockáztathatjuk, kellemes darab lesz – aki ismeri az eredetit, annak minimum egyszer érdemes meghallgatni.
