Az elmúlt pár év a metálzenében néhány másik dolog mellett arról szólt leginkább, hogy az emberek éjjel-nappal füvet szívtak, miközben a Black Sabbath-tól kölcsönzött riffeket, a búgó gitárokat és a transzállapotot megcélzó monotóniát éltették, és mindent imádtak, amire rá lehetett mondani, hogy „mocsári” vagy „sivatagi”. Magyarul a doom, a drone, a stoner és a sludge zene, meg az úgynevezett posztmetál volt a menő. Egy ideig működött is volt a dolog, de mint minden, hamarosan ez a trend is rettenetesen ellaposodott, vagy ha úgy tetszik, új értelmet nyertek a jelzők: a kizárólag a formával törődő, a tartalomra magasról tevő zenekaroknak és rajongóiknak köszönhetően sivatagossá, sőt posványossá változott az egész színtér. A Shrinebuilder megjelenése úgy kellett ebben a helyzetben, mint egy falat kenyér (vagy egy csepp víz, netán lecsapolás), ez a zenekar ugyanis arról szól, hogy az említett irányzatok nagy alakjai közül négyen összeálltak, és megmutatják, hogyan is kell ezt csinálni.
Az elején egy kicsit mondjuk még altattak, mert a tavalyi debütalbumuk ugyan átlagon felüli munka, de katartikusnak hellyel-közel sem nevezhető – az idei turnéjukon viszont már nagyon keményen az asztalra csapnak, ahogy az tegnap este a Dürer-kertben is kiderült. Négy ilyen fazon (név szerint Wino a St. Vitusból, az Obsessedből és a Spirit Caravanból, Scott Kelly a Neurosisból, Al Cisneros a Sleepből és az Omból, valamint Dale Crover a Melvinsből) természetesen elég komoly kisugárzással rendelkezik akkor is, ha mondjuk az éjszaka közepén lerobban a turnébuszuk, és pizsamában kikászálódnak az autópályára, de emitt már a kiállás is megdöbbentően lehengerlő volt: ahogy megjelentek a fickók a pódiumon, hirtelen olyan érzése lett az embernek, hogy egy fesztivál nagyszínpadára bámul fölfelé. Vagy még inkább valami szószékre. Aztán megszólalt Cisneros basszusgitárja, egymagában vastagabban, mint az egész Shrinebuilder album, és el is dőlt minden.
Noha a műsor csaknem teljesen kiszámítható volt (attól legalábbis biztos nem piszkított maga alá senki, hogy megvariálták az öt darab lemezes dal sorrendjét, sem attól, hogy beiktattak egy új számot meg egy Creedence Clearwater Revival-feldolgozást), kis túlzással mintha egy másik zenekar állt volna a színpadon, mint amelyik a lemezt készítette. Az ismert számok hallhatóan folyamatosan alakulnak a turné alatt, és félelmetes, hogy mivé nőtték ki magukat mostanra. Mondhatjuk akár úgy is, hogy a zenekar méltóvá vált a saját nevéhez: Crover szövevényessé vált dobtémái immár indákként fonják körbe a Cisneros és Kelly robusztus, de megmunkált riffjeiből emelt, és jócskán megvastagodott falakat, Wino (alkalmasint slide-gyűrű és e-bow együttes használatával előadott) légnemű, de sűrű szólói meg az emígy feltornyosuló szentély fölött a felhők, amik súrolják az építmény tetejét. Hogy jóságos vagy gonosz istent kell-e imádni odabent, az mondjuk nyitott kérdés maradt, mert a zene is hol rituálisan monoton és nyugodt volt, hol pedig dühödten tombolt, és Wino archaikus dallamai is komoly kontrasztot képeztek Kelly gúnyosan rosszindulatú szövegköpködésével. Az viszont biztos, hogy a cél a nézők térdre kényszerítése volt, és ez össze is jött, mert az észrevétlenül egyre hangosodó, majd a végén egy magasztosan otromba riffben kicsúcsosodó, és annak levezetéséről is gondoskodó koncert garantált katarzisélménnyel járt.
Nem szeretnék túl nagy szavakat használni, de az biztos, hogy a Shrinebuilder nagy aurák találkozása, és mint ilyen, külön minőséget is képvisel. Ezek az emberek a legsablonosabb riffet is úgy tudják megszólaltatni, hogy fanatizálni lehet vele, de így élőben már tényleg egyesült a zenéjükben minden, amit külön-külön képviselnek (a blues-gyökerektől a kíméletlenül sivár apokaliptikus hangulaton és a transzszerű lüktetésen át a szakrális hangulatig), és így új tartalommal látták el a fent említett, kiüresedett, megfáradt formákat. Ideális esetben persze az egész színtérnek itt kellene tartania, de én nem fogok morogni, mert legalább van néhány figura, aki bevállalja, hogy az egész kátyúba jutott, potyautasokkal teli szekeret a vállára veszi – sőt nem fogok sírni sem, ha közben néhányan lepotyognak róla. Kicsinyeskedésnek ilyen teljesítmények mellett helye nincs.
