Június 18-án Thaiföldön vád alá helyezték Thakszin Csinavat (gyakoribb nyugati átírással: Thaksin Shinawatra) volt miniszterelnököt – írta meg a The New York Times. A politikust – aki már régen elvesztette a formális pozícióját, ám a háttérben továbbra is komoly befolyással rendelkezik – felségsértéssel vádolják. Thaiföldön a világ egyik legszigorúbb felségsértési törvénye van érvényben, így Thakszin – akit óvadék ellenében szabadlábra helyeztek – hosszú jogi procedúra elé néz.
A politikus egyébként csak nemrégiben térhetett haza – 15 éves száműzetés után. A populista vezetőnek azért kellett elhagynia Thaiföldet, mert a király, a hadsereg vezetése és a konzervatív elit a 2000-es évek végén elmozdította a hivatalából, majd korrupció miatt vád alá helyezték. Most ugyanez az elit engedte visszatérni az országba, valószínűleg azért, hogy az általa vezetett hagyományos baloldallal szövetkezve elejét vegyék az újhullámos liberálisok előretörésének. A 2023-as választást ugyanis a belőlük szerveződő Előre Párt nyerte meg. A hadsereg fedőszerveiként értelmezhető Népállami Erő Pártja és az Egyesült Thai Nemzeti Párt csak úgy tudta megakadályozni, hogy a progresszívek kerüljenek hatalomra, hogy – sok más, kisebb párt mellett – koalíciókra léptek Thakszin jelenleg Pheu Thai néven futó formációjával.
A nyilvánvalóan politikai indíttatású letartóztatás rámutat az emberi jogok problémás helyzetére Thaiföldön. Az országban gyakran megesik, hogy civil aktivistákat, ellenzéki politikusokat és újságírókat zaklatnak, megvernek vagy – Thakszin esetéhez hasonlóan – kreált indokkal letartóztatnak. Nemzetközi megfigyelők szerint a sajtószabadság 2006 óta folyamatosan lejtmenetben van, a szólásszabadságra leselkedő legnagyobb veszély pedig a példátlanul szigorú felségsértési törvény, amelyet főleg ellenzéki politikusok ellen vetnek be, de pártok betiltására is alkalmazható. Hogyan jutott idáig a Magyarországon főleg a strandjairól és a konyhájáról ismert ázsiai állam?
A monarchia és a hadsereg: riválisokból szövetségesek
Thaiföld, hasonlóan a kelet-ázsiai térség legtöbb államához, a 20. század elejéig abszolút monarchia volt. A királynak a buddhista államvallás által is megtámogatott tekintélye megkérdőjelezhetetlennek számított. Thaiföld annyiban különleges eset, hogy – miközben Francia Indokína és Brit Burma közé ékelődött – sosem vált gyarmattá. Pontosabban éppen e két nagyhatalom miatt, amelyek semleges ütközőterületnek tekintették. Mindez csak növelte a királyi udvar tekintélyét, amely a század végén társadalmi és gazdasági reformokba fogott, illetve tovább centralizálta a hatalmat. Az akkor még Sziám néven ismert országban azonban 1932-ben a hadsereg puccsal kényszerítette ki, hogy az addig teljhatalommal uralkodó király alkotmányt bocsásson ki.
Az új rezsim viszont nem bizonyult tartósnak. A demokrácia nem tudott megszilárdulni, ráadásul a király hívei fellázadtak a rendszer ellen. A lázongásokat leverték, és 1938-ban ismét a katonák vették a kezükbe az irányítást. Plaek Phibunsongkhram tábornok, az alkotmányos mozgalom egyik vezetője innentől kezdve – hol nyíltan, hol a háttérből – egészen 1958-ig irányította az országot. A török Kemal Atatürkhöz vagy az iráni Reza Pahlavihoz hasonló nyugatosító, felvilágosult abszolutista diktatúrát vezetett be, amely az olasz fasizmussal is kacérkodott, illetve a második világháborúban a tengelyhatalmakhoz csatlakozott. A rezsim természetesen sosem volt kedves a hatalmából sokat veszítő királyi udvarnak, a hagyományok megsértése – például a kötelezővé tett nyugati viselet – pedig számos társadalmi réteget sértett. A modernizáló katonai diktatúrával szemben így konzervatív egységfront szerveződött, amely magában foglalta a fentebb említett szereplőket:
- az ország konzervatív politikai és gazdasági elitjét,
- a hadsereg egyes elemeit,
- illetve magát a monarchiát.
Végül Phibunsongkhramot emigrációba kényszerítették, és – a 60-as évektől – az országot egy szintén katonai, de már konzervatívabb rezsim kezdte el irányítani. Ezt a rendszert nemcsak a monarchia és az elit, de az Egyesült Államok is támogatta, Thaiföld ugyanis ekkoriban az USA számára kedvező álláspontot képviselt például a vietnámi háború kapcsán. A 60-as évek viszonylagos békében teltek – ekkorra tehető az ország gazdasági fellendülése is, amely az életszínvonalat is emelte. Ez azonban nem érintett mindenkit, az ország szegényebb rétegei – főleg az elszigeteltebb térségekben – nem részesültek a konjunktúra áldásaiból. Az ország pedig továbbra sem volt szabad. Az ellentétek végül az 1972-es diákmozgalomban csúcsosodtak ki.
Thaiföldön így a politika a század végére háromosztatúvá vált.
- A parlamentet többé-kevésbé demokratikus módon, többségi elven választják.
- A királynak azonban hatalmas a tekintélye mind az elit, mind a nép körében, amit egyrészt a buddhista államvallás is alátámaszt, másrészt a hihetetlenül szigorú felségsértési törvények védenek, amelyek drákói szigorral büntetik a király, a királyi család és a monarchia bárminemű bírálatát.
- A hatalom harmadik ága a hadsereg. Bár a 30-as években még a reformok kikényszerítése érdekében léptek fel, a század második felére a monarchia és a király konzervatív szövetségesévé váltak. Sokszor azonban ők az erősebb fél ebben a szövetségben. Hiába volt és van a mai napig abszolút vétójoga a királynak, az 1947 és 2016 között regnáló Bhumibol szinte mindig a tábornokok árnyékában élt, hiszen a tüntetők vagy éppen a gerillák ellenében csak tőlük számíthatott védelemre. A hadsereg pedig időközben rájött, hogy a királlyal együttműködve, a monarchia védelmezőiként fellépve megtarthatják saját hatalmukat és befolyásukat az ország politikai életében. Így a 90-es évektől rendszeresen a királyság védelmében hajtanak végre puccsokat.
Egy ilyen államcsíny áldozata lett maga Thakszin is. De ki ő, és hogyan vált a konzervatív elit ellenségévé?
