2024. június 6. és 9. között, azaz kicsivel több mint fél év múlva választjuk meg az Európai Parlament tagjait. Az EP-választás a világ egyik legnagyobb méterű demokratikus aktusa, amelyen több százmillió választópolgár közösen hozhat döntést. Ennek ellenére sokáig szinte viccként kezelték ezt a voksolást, mert az európai polgárok úgy érezték, hogy nincs érdemi következménye. A magyar kormány nagyrészt most is ezt gondolja.
Bóka János, a kormány EU-minisztere és Orbán Viktor uniós főtanácsadója ritkán írja le nyilvánosan a gondolatait az EU-ról, de egy korábbi tanulmányában ez a téma is előkerült. Bóka is azt az álláspontot képviseli, hogy az EP-választásnak nincs demokratikus alapja, mert nem létezik olyan európai démosz, amely elvárásokat tudna megfogalmazni az európai integrációval kapcsolatban. Így tehát az európai emberek valójában nem egy európai választáson szavaznak, hanem különböző országos választásokon.
Az Európai Parlament új összetétele alapjaiban alakítja majd át azt, ahogy a kontinens működik, hiszen a választás nyomán döntenek arról, kik vezessék az EU fontos intézményeit.
2023 nagyrészt az EP-választásokat megelőző legfontosabb országos választások éve volt. Ugyan ezeken a voksolásokon vegyes eredmények születtek, de az legalább részben
Ha megnézzük a legtöbb választást, szinte mindenhol ugyanazok a politikai témák domináltak: megélhetés, migráció, háború. De nem mindenhol döntöttek ugyanúgy az emberek.
A nagy választások közül Spanyolországban például nem tudott áttörni a jobboldal, nagyrészt éppen a szélsőjobb gyengesége miatt. Szlovákiában ugyan névleg a baloldal nyert, de a Smer és Robert Fico politikája mostanra jobban hasonlít Orbán Viktoréra és a Fideszére, mint az európai pártcsaládjáéra, a Szocialisták és Demokratákéra. Lengyelországban a választáson a kormányzó jobboldali párt lett a legnagyobb, de a közösen induló ellenzék alakíthat majd kormányt. Mindhárom országban kiemelt téma volt a migráció, és mindhárom helyen más-más döntést hoztak a választók.
A legutóbb megtartott hollandiai választásokon is hasonló történt: Geert Wilders Szabadságpártja nagy meglepetésre komoly előnnyel végzett az első helyen. Wilders felé a legtöbb elemző szerint az nyitotta meg a kapukat, hogy puhította a nézeteit. Már nem akarta betiltani a mecseteket Hollandiában, és arról beszélt, hogy minden holland miniszterelnöke szeretne lenni.
Legalább ilyen fontos lehetett, hogy a távozó Mark Rutte utódja, Dilan Yesilgöz nem zárta ki, hogy közösen kormányozzon a Szabadságpárttal. Ezzel lebomlott a Szabadságpárt köré húzott politikai kordon, és amikor a választók úgy látták, hogy ezzel a formációval a komolyan vehető pártok is hajlandók együttműködni, tehát szavazni is lehet rá, elgondolkodtak, miért húzzák be az ikszet a szintén migrációellenes politikával kampányoló Yesilgözre, ha az eredeti szélsőjobbra is legitim döntés szavazni.
Wilders így akár miniszterelnök is lehet, ugyanakkor nem lesz egyszerű kormányt alakítania. A holland politika hagyományosan nagyon kompromisszumkövetelő, a választási rendszer miatt állandó koalíciókényszer van. Rutte ennek volt a mestere, és ezért lehetett hatalmon több mint 12 évig. Wilders sokkal kevésbé megbízható politikus, és a nézetei is megosztóbbak. Ha koalíciót köt bárkivel, szinte biztos, hogy tovább puhul majd. Nehéz elképzelni ugyanis, hogy egy Wilders vezette koalíciós kormány tényleg népszavazást írjon ki az EU-ból való kilépésről.
Lengyelországban is kérdéses, mikor állhat majd fel az új kormány. Andrzej Duda elnök azzal húzza az időt a Kaczynski-féle Jog és Igazságosság érdekében, hogy a legtöbb mandátumot szerző pártot kérte fel a kormányalakításra, miközben ő is pontosan tudta, hogy erre nincs esélyük. Ezzel néhány kört még le kell futnia a mostani ellenzéknek, hogy decemberre felállhasson az új lengyel kormány.
A nagy kérdés viszont az, hogy mi lesz egy ilyen év után az EP-választásokon.
Kicsit hasonló a helyzet Franciaországban is. Emmanuel Macron kormányzása szétverte a hagyományos jobb- és baloldalt, de a pártján belül sem látszik, ki lehetne az utódja. Márpedig a mandátumkorlát miatt Macron többször már nem indulhat elnökválasztáson. Ebből – Wildershez hasonlóan – Marine Le Pen jöhet ki jól, miközben a francia elnöki rendszer nem állít olyan gátakat az államfő elé, mint amilyeneket Hollandia kapcsán említettünk. Ez viszont nem feltétlenül fordítható le az EP-választásokon elért eredményekre, hiszen Macron is népszerűbb volt, mint a pártja. Márpedig most nem Le Penről fognak szavazni.
Stéphane Sejourné, a liberális Renew pártcsalád frakcióvezetője ennek ellenére már megkongatta a vészharangot, hogy az EP-választások után a centrista pártok, amelyek közé ő az Európai Néppártot (EPP), a szocialistákat, a Zöldeket és a liberálisokat sorolja, elveszthetik a többségüket az EP-ben. A trendek errefelé mutatnak, hiszen korábban az EPP-nek és a szocialistáknak együtt többségük volt, amihez 2019 óta már a liberálisokra is szükség van.
És ha valóban a szélsőjobb erősödik meg Európa nagy részében, az a Néppárttól kicsit jobbra álló Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR), valamint a nagyon jobbra álló Identitás és Demokrácia (ID) pártcsaládokat erősítheti meg.
Magyarországról nézve a nagy kérdés természetesen az, hogy segít-e az új helyzet Orbán Viktornak abban, hogy egy új pártcsaládot találjon az Európai Parlamentben. A Fidesz jelenleg nem tagja egyetlen pártcsaládnak sem, azóta függetlenek, hogy kiléptek/kirakták őket az EPP-ből. Egy pártcsaládot komolyan kell venni: tagnak lenni jóval nagyobb beleszólást és hatást jelent az európai politikában.
Orbán régi vágya az volt, hogy egyesíteni tudja a néppárttól jobbra álló pártcsaládokat, az ECR-t és az ID-t. Ennek a legnagyobb akadálya a kért pártcsalád közötti ideológiai szakadék volt, amelyet az Oroszországhoz való viszony jelentett. Kisebb, de szintén fontos akadály, hogy több olyan párt tagja ennek a két pártcsaládnak, melyek egyébként a belpolitikában egymással versenyeznek. Ugyanez az akadálya annak is, hogy az Európai Néppárt és a tőle nem olyan távoli ECR közeledjen. A távozó lengyel kormánypárt az ECR legnagyobb pártja, az érkező lengyel kormánypárt pedig a Néppárt fontos tagja, Donald Tusk leendő miniszterelnök a pártcsalád elnöke is volt.
Ezt a konfliktust önmagában a két pártcsalád erősödése sem oldja majd fel, tehát nem lesz automatikusan lehetőség az egyesítésükre. A Fidesz egy ideje valójában már csak az ECR-be való belépést próbálgatja, ebben viszont az az akadály, hogy az oroszpárti-oroszellenes törésvonalat tekintve ez a pártcsalád az utóbbi oldalán van. Az ID-be sokkal könnyebben bekerülhetne a Fidesz, itt viszont még mindig létezik az a politikai kordon, amellyel a többi pártcsalád elhatárolja magát a szélsőjobbos pártcsaládtól. Az ID-nek tehát sokkal kisebb politikai és intézményi súlya van az EP-ben és a többi uniós szervben, mint bármelyik másik pártcsaládnak.
Változást az idő hozhat. Egyrészt az, ha az oroszokkal kapcsolatos politikai klíma enyhül vagy változik, esetleg az európai fősodor nagy része megengedőbb lesz az orosz politikával szemben. Erre azonban annak ellenére sincs sok esély, hogy néhány győztes párt pont ezzel kampányolt a 2023-as választásokon, így Fico és Wilders is. Ám még így is kevesen vannak. Ha a szélsőbb jobboldal annyit erősödik, hogy a saját témái és értékrendje felé tolja a kontinens egész politikáját, ez a helyzet még változhat. Addig viszont a bizonytalanság éve következik, és egészen addig tart majd, amíg az EP-választások után, már a magyar soros elnökség alatt döntenek arról, ki vezesse mostantól Európa legfontosabb intézményeit.
