A magyaroknak nem igaza van, hanem igaza lesz.
(Orbán Viktor)
Ha egy politikus annyi ideig van hatalmon, mint Orbán Viktor, jár neki néhány olyan luxus, ami a rövidebb ideig kormányzókat nem illeti meg. Aki rövid ideig kormányoz, annak a teljesítményéről nagyrészt az utókor dönt. Ők mondják meg, hogy az adott időszakban igaza volt-e, azt csinálta-e, amit kellett. Ebben az ítéletben sokszor nem játszik szerepet a kontextus, amiben az adott politikus cselekedett.
Ha viszont valaki 13 évig van folyamatosan hatalmon, akkor bizonyos határokon belül saját maga döntheti el, mikor hirdet eredményt. Orbán Viktor ezt többször eljátszotta már. A migrációs válság kirobbanása után Európa nagy része azt gondolta, hogy a magyar kormányfő téved. Később, amikor nyugaton is elkezdtek az orbáni logikára hasonlító lépéseket hozni, a magyar miniszterelnök könnyen mondhatta: végig neki volt igaza.
Kicsit hasonló a helyzet Orbán nagy magányával is Középkelet-Európában. Ha az Orbánnal szemben kritikus kollektív tömegnek lenne hatalma arra, hogy ma hirdessen végeredményt, a magyar kormányfő külpolitikai elszigetelődése
Szinte senki nincs ma hatalmon Európában, aki hajlandó lenne a legkisebb politikai tőkét is áldozni Orbán Viktorért. A magyar miniszterelnök az Európai Néppártból való kilépéssel felszámolta azt a szövetségi rendszert, amelyet a német jobboldallal éveken keresztül gondosan épített fel, és amelyért sokszor Magyarország vállalta fel a konfliktusokat az EU-ban a németek számára kellemetlen, de nyilvánosan nem ellenezhető ügyekben, vagy amiért annyi támogatást adott a magyar kormány a nagy német cégeknek, sőt a hazai gazdaságpolitika meghatározó lépéseit is ennek rendelte alá.
Az orosz invázióra adott reakcióval elbukott a Visegrádi Négyek, amelynek a jelentőségét ugyan a lengyelek adták – az ötletét pedig még Antall József –, a legitimitását pedig a négy ország együtt, de mondhatni, jó ideje Orbán Viktor volt a szellemi vezetője, hiszen lelkesen vállalta saját magára ezt a feladatot.
Szintén az Oroszországhoz, az Európai Unióhoz és az Egyesült Államokhoz fűződő magyar viszony volt az átka annak a szövetségesi kapcsolatnak, amelyben annyira bízott a magyar kormány. Giorgia Meloni hiába tekinti szinte mentorának a magyar kormányfőt, hozzá képest tökéletesen ellentétes politikát visz külföldön miniszterelnökként. Olaszország saját, jól felfogott érdekében kifejezetten együttműködő az Európai Unióval, határozottan támogatja az Egyesült Államokat és keményen lép fel Oroszországgal szemben az ukrajnai invázió ügyében.
Az Európai Unió, amelynek részei vagyunk, és amelynek a folyamatosan konszenzusra törekvő belső politikája lehetővé tette, hogy Orbán Viktor olyan jelentőségű politikussá nőjön, amekkorára Magyarország politikai és gazdasági súlya miatt soha nem tudott volna, mára megelégelte az állandó kompromisszumkeresést. Ennek egyenes következménye, hogy Magyarország uniós forrásainak egy részét a többi tagállam befagyasztotta, másik részét pedig egyszerűen nem adják oda. Ahogy az is, hogy az Európai Parlament amellett kampányol, hogy Magyarország ne tarthassa meg a normális ügymenetben az uniós soros elnökségét, hanem most először
- vagy a többi tagállam döntsön annak elhalasztásáról,
- vagy egy csökkentett jogkörű elnökség legyen a magyar.
Ennek az elszigetelődésnek közvetlen hatása van a magyarok életére: az uniós pénzek hiánya gyengébb forinthoz, magasabb inflációhoz, drágábban fenntartott államhoz és így magasabb kamatokhoz vezet.
Nem véletlen, hogy egyre kisebb lelkesedéssel ugyan, de azért a Fideszben is bíznak abban, hogy ez az elszigetelt állapot valamikor enyhülni fog.
Orbán Viktor Tusványoson összegezte, hogy mi történt a korábbi szövetségeseinkkel, szerinte a szuverenisták és föderalisták közötti vitában
- a csehek átálltak,
- Szlovákia billeg,
- amíg a magyarok és a lengyelek kitartanak.
- Ausztriában pedig „mozog valami”.
Az első állításból látszik, hogy a cseh szövetségről már Orbánék is lemondtak.
A visegrádi szövetség szétesésével Magyarországnak csupán néhány szorosabb kapcsolata maradt meg. Ezek közül a legaktívabb még az utóbbi években is Ausztria és Szerbia volt, a migrációs politikával kapcsolatban e három ország rendszeresen tart csúcstalálkozókat. Közülük Szerbia azért is problémás, mert nem tagja az Európai Uniónak. Nem véletlen, hogy a magyar kormány számára kiemelten fontos volt a bővítési portfólió megszerzése a bizottságban, melynek segítségével Orbánék minden lehetséges fórumon erőltetik Szerbia mihamarabbi csatlakozását.
Emellett sem Ausztria, sem Szerbia nem tagja a NATO-nak, amelynek Magyarország igen. Ausztria alapvetően semleges védelempolitikát folytat, Szerbia viszont kifejezetten ellenséges a NATO-val szemben, miután a szövetség korábban háborúba lépett az országgal szemben. Így aztán Szerbia nem tud érdemi segítséget nyújtani a magyar kormány elszigeteltségének enyhítéséhez, ráadásul jelenleg Ausztria is csak visszafogottan támogatja az Orbán-kabinetet. Ez viszont változhat a közeljövőben.
Ugyanis van rá esély, hogy 2024-ben Ausztriában ismét az Osztrák Szabadságpárt, az FPÖ kerüljön hatalomra. Néhány ponttal most is ők vezetik a népszerűségi listákat, megelőzve az Osztrák Néppártot, és az elmúlt időszakban két helyi választáson is olyan jól szerepeltek, hogy koalíciós partnerek lettek a Néppárt mellett. Önmagában ez még nem lenne újdonság, Sebastian Kurz korábbi kormányában már volt kisebb koalíciós partner az akkor még Heinz-Christian Strache vezette Szabadságpárt.
Akkor Kurz és az Ibiza-botrányba belebukó Strache fiaskói miatt úgy tűnt, a Szabadságpártot viseli meg jobban a kormány felbomlása. Az ismét kormányzó Néppártot viszont hosszú távon eléggé megütötte a magas infláció, és az, hogy Ausztriában az utóbbi egy évben megháromszorozódott a menedékkérők száma, ami európai szinten is kiemelkedő adat.
Mivel az FPÖ eddig soha nem jött ki jól a kisebb koalíciós partner szerepéből, a párt mostani vezetője, Herbert Kickl a győzelemre törekszik. Ez persze nagyon bizonytalan, hiszen egyrészt Kickl elég karcos személyiség, másrészt a Szabadságpárt népszerűsége hagyományosan ingatag, támogatottságuk emelkedése most is inkább a Néppárttal szembeni tiltakozást fejezi ki, továbbra is kevéssé valószínű, hogy a szélsőjobb alakíthatna majd kormányt a választások után.
Ám ha ez mégis sikerülne, akkor egy Orbán Viktorhoz hasonló politikus vezetné Ausztriát. Kickl pártja hagyományosan jó kapcsolatot ápol Oroszországgal – ahogy az az Ibiza-botrányból is kiderült –, és az ukrajnai háború kitörése után sem volt ebben érdemi változás.
Keményen oltás- és lezárásellenes volt, ebben különbözik Orbántól. Emellett a kampányát a menekültellenességre tervezi felépíteni, Ausztriát erődítménnyé alakítva. Nemrég Budapesten is járt, erősítve az Orbánnal ápolt jó viszonyt.
Kicsit hasonló a helyzet Szlovákiában is, ahol az előző kormánykoalíció szétesése után Robert Fico és pártja térhetnek vissza a hatalomba az ügyvezető kormány mandátumának lejárta után. Szlovákia káoszos belpolitikája miatt kiszámíthatatlan, mi fog történni az őszi előrehozott választáson, de van esély rá, hogy a Kuciak-gyilkosság utáni tömegtüntetésekkel elsodort Fico pártja lehet majd a legerősebb.
Ez azért is lenne fontos Orbánnak, mert Fico egyik kampányígérete az volt: amennyiben újra kormányra kerül, leállítja a katonai támogatásokat Ukrajnának. Fico ráadásul tényleg sokat tanult Orbántól már a kormányzása alatt is, a magyar miniszterelnök után ő az egyik leghangosabban sorosozó politikus Európában. Emellett viszont klasszikus szlovák nacionalista, aki soha sem volt nagy rajongója a felvidéki magyarságnak. Ha az embernek ilyenek a szövetségesei, milyenek a barátai?
Ha ebben a két országban hamarosan politikai fordulat történik, akkor olyan kormányok kerülnének hatalomra, amelyek Orbánéhoz hasonló politikát képviselnének például Oroszországgal szemben. Ez pedig mindenképpen halványítaná az oroszbarát politikája miatt Magyarországra ütött stigmát.
De érdemes azt is felvetni, mennyire jönnek be mostanában ezek a jóslatok az Orbán-kormány új szövetségeseivel kapcsolatban. A Meloni-kormány, ahogy már írtuk, csalódás Orbánéknak. Nagy reményekkel indult neki a Fidesz a múlt hétvégi spanyol választásnak is, abban bíztak, hogy a hagyományos jobboldal, kiegészülve a szélsőjobbos VOX-szal, le tudja váltani a baloldali kormányt. Ez nem sikerült. A mostani elemzések szerint még arra is van esély, hogy új választás legyen, mert bár a legtöbb mandátumot a konzervatív Néppárt szerezte, még a – vártnál és a legutóbbi választáshoz képest is rosszabbul szereplő – VOX-szal együtt sincs többsége.
https://twitter.com/Guillermo_gva/status/1681335653798223873
Pedig Orbán személyesen is kampányolt a párt mellett. Videóüzenetet küldött, amelyben azt kérte, minden spanyol szavazzon Santiago Abascalra, a VOX vezetőjére. Amellett, hogy ez egyáltalán nem jött be, hiszen a VOX a képviselői harmadát elvesztette, az is kérdés, mit reagált volna Orbán abban az esetben, ha valaki ezt vele csinálja. A magyar kormány régi mantrája, hogy a diplomáciai udvariasság része, hogy nem szólunk bele más országok belpolitikájába. Márpedig Orbán most ezt tette, sikertelenül.
