Varga Jennifer / 24.hu
Nagyvilág

Szijjártó tévedett: nem a frontállamok voltak a hidegháború vesztesei

A geopolitikai blokkok közötti konfrontációnak Szijjártó Péter szerint mindig a két tömb határán fekvő államok a vesztesei. Történészek szerint viszont Ausztria és Finnország – két világrendszer határán elhelyezkedve – a legdinamikusabban fejlődő országok közé tartozott a hidegháború idején Európában.

A kelet-nyugati együttműködés elnehezülése a lehető legrosszabb hír Közép-Európának, a geopolitikai blokkok közötti konfrontációnak ugyanis mindig a két tömb határán fekvő államok a vesztesei.

Erről beszélt a múlt héten Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a davosi Világgazdasági Fórumon. Ám a gazdaság- és társadalomtörténet ellentmond a magyar diplomácia irányítójának, ugyanis a hidegháború idején Európában a legdinamikusabb fejlődést mutató államok némelyike éppen a „frontországok” közül került ki.

Ezeknek a jelentős növekedést elérő, kapitalista berendezkedésű államoknak a vezetői ugyanis vagy a vasfüggöny túloldalán lévő „kommunista”, államszocialista riválisaik miatt igyekeztek minél nagyobb jólétet biztosítani a saját lakosságuknak, vagy pedig nyugati vetélytársaiknál igyekeztek jobb, élhetőbb és hatékonyabb országot építeni. Márpedig a jóléti társadalmak megjelenése egyben növekedési faktor is – ezt a jóléti közgazdaságtan szakértői elemzik immár évtizedek óta.

Ennek az elméletnek a lényege, hogy a társadalmi különbségek csökkentése, az oktatás demokratizálása és az egészségügyhöz való hozzáférés kiszélesítése egyúttal gazdasági növekedési faktor is.

E cikkünkben döntően három olyan „frontállamról”, Ausztriáról, Finnországról és az NSZK-ról lesz szó, amelyek esetében a „frontállamiság” hozzájárult ahhoz, hogy az elit felismerje: a keleti és nyugati vetélytársak megelőzéséhez szükség van a társadalmi béke megteremtésére, a jóléti-korporatív gazdaságirányítás bevezetésére.

Ez azt jelenti, hogy szociális intézkedésekkel, illetve a munkaadók és munkavállalók szervezeteinek államilag koordinált tárgyalásaival igyekeztek az árak és bérek alakulását szabályozni. Ausztriában már az 1940-es évek második felében – ezt Kaczor Péter elemzéséből tudjuk –, Finnországban pedig az 1956-os „nagy sztrájk” után gyorsult fel a munkavállalók és munkaadók érdekeinek hatékonyabb koordinálása, és az állam „moderátori” szerepének felerősödése. A Német Szövetségi Köztársaságban pedig a második világháború utáni szociális piacgazdaság atyja, Ludwig Erhard gazdasági miniszter nevéhez fűződik az a megoldás, amely a gazdasági életben a piac koordináló szerepét, a szociális szférában az állam beavatkozását, a munkaügyekben pedig az állam, a szakszervezetek és a munkaadók triójának korporatív jellegű egyeztetését vonta maga után.

Ezeket az országokat nem is elsősorban a szovjet birodalomba kényszerült keleti vetélytársaikkal, hanem hasonló régióban lévő, de nem frontállami elhelyezkedésű riválisaikkal, az Egyesült Királysággal, Svédországgal és Svájccal fogjuk összehasonlítani.

Cikkünkből ki fog derülni, hogy a „határállamok” – Szijjártó kijelentésével ellentétben – az addig náluk fejlettebb „belső” országokat leelőzték vagy megközelítették, tehát az, hogy a nyugati világ „szélére”, határvidékére kerültek, egyáltalán nem akadályozta őket a fejlődésben.

Közben ugyanis kiderült, hogy a jóléti államok kiépítése 1945 után gazdaságilag tényleg hatékony ötlet volt az NSZK-ban, Finnországban és Ausztriában – és nem csak a közgazdászok írtak erről elméleti műveket.

A nyugatnémet gazdasági csoda, illetve a szociális piacgazdaság kiépítése ráadásul olyan gazdasági fejlődés és társadalmi modernizációt hozott, hogy a határ túloldaláról, a keletnémet kommunista államból, az NDK-ból egyre gyorsult a népesség elvándorlása, nyugatra menekülése. Keleten annyival rosszabb volt élni, az NDK-s tervgazdaság annyira kevéssé volt hatékony, hogy a menekülők láttán Hruscsov szovjet pártvezér 1961-ben úgy döntött: fallal kell elválasztani Kelet- és Nyugat-Berlint, ezzel is megakadályozva az NDK polgárait az elvándorlásban.

Express / Getty Images Nyikita Szergejevics Hruscsov

Utóbb kiderült, hogy 1960-ban pedig még így is sokkal közelebb voltak még a Nyugathoz a keleti tömb államai, lemaradásuk csak fokozódott 1960 és 1980 között – ez Ehrlich Éva eredményeiből tűnik ki, amelyeket 1991-ben összegzett az Országok versenye című kötetében.

A keleti tömbbe került közép-európai államok szegényebbek voltak 1990-ben is, mint a nyugati oldal határállamai, de még a keleti tömbre sem igaz Szijjártó állítása, hiszen ott is a frontállamok voltak fejlettebbek a kommunizmus bukásakor.

Most tekintsünk el Szijjártó kijelentéseinek aktuálpolitikai olvasatától, ugyanis, ha ezzel hazánkra utalt, akkor a NATO- és EU-tag Magyarország „két tömb közöttiségéről” beszélni önmagában is politikai üzenet lenne. Ráadásul a külügyminiszter érvelésének ellentmondásosságát mutatja egy másik mondata, amely a „két tömb határán fekvő államokról” szólt, és ami éppenhogy nem „tömbök közöttiséget” jelentene.

Érvelése mindenesetre úgy foglalható össze, hogy ezek a „határállamok” vesztesei voltak a hidegháborúnak, rosszul jártak 1945 és 1990 között. Vagyis a „frontállamok” rosszabbul teljesítettek, mint a „belső országok”, azok, amelyek nem a blokkok határán helyezkedtek el.

Ugyanakkor érdekes, hogy a szovjet blokkban még így is az NDK volt a legfejlettebb állam, azaz a keleti tömb leggazdagabb országa sem más volt, mint egy határállam, a világrendszerek választóvonalán. Sőt, a második legfejlettebb szocialista ország is egy NATO-val határos „frontállam” volt: Csehszlovákia.

Másrészt persze az NSZK a csehszlovákokat is egyre jobban lehagyta. Az egy főre eső GDP Nyugat-Németországban a csehszlovák szint 144 százalékáról a 168 százalékára nőtt 1960 és 1980 között. Minden más keleti blokkbeli ország ennél rosszabb mutatóval rendelkezett 1980-ra:

  • Magyarországhoz képest az NSZK 225,
  • a szovjetekhez képest 208,
  • Bulgáriához viszonyítva 238,
  • Lengyelországhoz képest 261,
  • Romániához képest pedig 334 százalékon állt.

Ebből egyébként kiderül, hogy a legfejletlenebbek a keleti blokk „belső államai”, azaz Lengyelország és Románia voltak. Ezek a „nem-frontországok” maradtak le a legjobban a nyugatnémetektől 1980-ra. Szijjártónak tehát a keleti blokkra nézve sincs igaza, a határvidékek voltak a hidegháború idején a szovjet szféra legfejlettebb államai.

Nézzük azonban, hogy mi történt a kapitalista országokkal, amelyek határállamok voltak! Közülük az egyik kakukktojás. A legdinamikusabban fejlődők közé tartozó európai államok közül Finnországban ugyanis erős szovjet hatás volt érzékelhető a hidegháború idején. Urkuti György közgazdász-újságíró, Magyarország korábbi helsinki nagykövete még kutatóként írt arról, hogy a finlandizáció a kül- és belpolitikai szuverenitás önkéntes korlátozását jelentette a hidegháború idején, ami „a vélt szovjet érdekek messzemenő figyelembevételét” is eredményezte. Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő a „másik oldalról” szemlélte a jelenséget. Szerinte a finlandizáció egy olyan államközi kapcsolat, ahol egy gyengébb állam

kénytelen bizonyos engedményeket tenni a nála jóval nagyobb és erősebb szomszédjának azért, hogy nemzeti szuverenitását (vagy legalább annak nagy részét) megőrizhesse.

A finnek tehát a hidegháború idején figyelembe vették Moszkva biztonsági és katonai érdekeit, ugyanakkor cserében elérték, hogy a Szovjetunió ne korlátozza a finn gazdasági fejlődést. Így Finnország frontországként a semlegességet hirdette katona- és biztonságpolitikájában, ugyanakkor gazdaságilag egyre inkább integrálódott Nyugat- és Észak-Európához. Csatlakozott az ötvenes években az Északi Tanácshoz, amely a skandináv országokat tömörítette, majd 1961-ben az EFTA-hoz, az Európai Szabadkereskedelmi Társuláshoz, mely a Közös Piacon kívüli nyugat-európai államokat tömörítette.

Így a személyek és áruk szabad forgalma Finnországra egyre inkább jellemzővé vált, a hidegháború végére pedig Finnország nemcsak az EFTA tagja lett, hanem a Közös Piaccal, vagyis az Európai Gazdasági Közösséggel, az EU elődjével és a KGST-vel, tehát a szovjet blokk államaival is szabadkereskedelmi megállapodásokat kötött. Így 1990-re Finnország lett a világon az egyik legtöbb szabadkereskedelmi egyezménnyel és kereskedelmi partnerrel rendelkező ország. Szijjártó kijelentésével szemben éppen a két világrendszer megszűnése miatt esett vissza Finnország jelentősége 1990 után, mivel a kelet-nyugati közvetítő kereskedelem egyik fő haszonélvezőjéből „normális” állammá vált.

Miközben a frontállam Finnország jelentős lemaradást hozott be 40 év alatt, hozzá hasonlóan, sőt egyes mutatók szerint nála is dinamikusabban fejlődött ugyanakkor egy másik határállam, Ausztria. Pedig ez az ország tényleg a „nyugati világ végének” számított sokáig. Egy ideig Ausztrián belül húzódott a „civilizációs” határ: a szovjet megszállási zóna Bécset és környékét foglalta magában egészen 1955-ig, amikor a bécsi diplomácia ügyesen elérte, hogy megkössék az osztrák államszerződést. Finnország esetében aligha kell mondani, hogy a globálisan is kiemelkedő északi oktatási modell a hidegháború idején született meg Helsinkiben. Így az osztrák és finn példátlan gazdasági növekedés hátterében nemcsak a mindkét országban megvalósult korporatív gazdaságirányítást, hanem az oktatás fejlesztését, a tudástőke bővítését is kimutatták a kutatók.

Az osztrák és a finn fejlődést a nagyhatalmi érdekek is meghatározták. Mindkét állam részese volt az EFTA-nak, az Európai Szabadkereskedelmi Társulásnak, és mindkét ország semlegességre törekedett. Az 1955-ös osztrák államszerződés megkötésétől fogva Ausztria is semlegességet vállalt – négyhatalmi egyezmény garantálta ezt a státuszát. Cserében Hruscsov kivonta a szovjet csapatokat az osztrák keleti területekről. Ausztria közben a Marshall-segélyt is remekül használta fel: egy főre esően a legnagyobb összeget (131 dollárt) tudták lehívni a háború utáni újjáépítést szolgáló amerikai támogatásokból. Elkerülték az osztrák cégek szovjetizálását is egy ügyes húzással: míg Magyarországon a korábbi német tulajdonú cégeket Sztálin egyszerűen a szovjet államénak tekintette, addig Ausztriában az olyan konglomerátumokat, mint a Göring-művek, egyszerűen osztrák állami kézbe vették, így megelőzték a nagy iparvállalatok „elkommunizálását”.

Ausztria és Finnország mindezen túl a jóléti állam kiépítésében is jeleskedett. A társadalombiztosítás kiszélesítése, az oktatás és az egészségügy fejlesztése az életszínvonal és a gazdasági fejlettség emeléséhez is hozzájárult. Ezzel szemben az Egyesült Királyság, amely elhanyagolta ezeket a szférákat 1945 után, 1950 és 1990 között nyolc helyet esett vissza fejlettségben a nyugat-európai rangsorban.

Tomka Béla és Angus Maddison adatai szerint 1950-ben még a harmadik legnagyobb egy főre eső GDP-je volt a briteknek 6939 dollárral (a finnek 4253 dollárját messze felülmúlva), míg 1990-ben a brit 16 430 dolláros mutatót a finnek 16 866 dollárjukkal megelőzték. Az osztrákok még nagyobb lemaradást hoztak be: 1950-ben 3706 dolláron álltak, a brit szintnek alig több mint a felét érték el. 1990-ben viszont már 16 905 dollárral a briteket és a finneket is megelőzték.

Ausztria ekkor már Svájc közelében járt, amely arányaiban szintén nem fordított a jóléti intézkedésekre túl sok forrást. Svájc egy főre eső GDP-je 1950-ben még az osztrák szint 244 százalékán állt, míg a két alpesi ország közötti fejlettségi arány (a svájci előny) 1990-re 127 százalékra csökkent. Azaz a különbség Svájc és Ausztria között 144 százalékpontról 27-re zuhant. Tehát egy „belső” nyugat-európai ország – amely nem volt határos kommunista állammal – lassabban fejlődött, mint Ausztria, amely Csehszlovákiával, Magyarországgal és Jugoszláviával volt szomszédos.

A hidegháború legnagyobb európai nyertesei között Ausztriát és Finnországot találjuk, de ugyanide sorolható Nyugat-Németország is, amely nagyságrendileg a britek és a franciák ligájában versengett, és míg 1950-ben a legrosszabb volt e három ország közül, 1990-re megelőzte a brit, a francia, az olasz, a spanyol és a holland fejlettségi mutatót is.

Összefoglalva: a határvidéki EFTA-tagállamok (Finnország és Ausztria) és a belső EFTA-országok (Svédország, Svájc, valamint részben az Egyesült Királyság, amely 1973-ban az EGK-hoz csatlakozott) teljesítményét összehasonlítva jól látható, hogy a frontországok teljesítettek jobban.

Finnország majdnem megötszörözte a gazdasági fejlettségét, egy főre eső GDP-jét (489 százalékos növekedés), míg Svédország „csak” több mint háromszoros fejlettséget ért el (318 százalék). Mindeközben Finnország 1945–90 között 6,49-szeresére növelte a teljes GDP-jét. Dánia csak 4,6-szoros, Svédország csupán 4,1-szeres, Nagy-Britannia pedig mindössze 2,7-szeres bővülést ért el. Norvégia – amely olaj- és gázipari nagyhatalommá vált időközben – sem érte utol a hidegháborús finn növekedést, 6,3-szorosára növelte a GDP-jét 1945 és 1990 között. (Azóta viszont messze megelőzték vetélytársaikat a norvégok.)

Így tehát még ők is csak közelíteni tudtak a regionális vetélytársukhoz, a finn „frontállamhoz”, amelyet csupán egy másik határország tudott felülmúlni: Ausztria a 11-szeresére növelte a bruttó hazai termékét 45 év alatt.

Ajánlott videó