A hadseregünk irányította a levegőt, döngölte a sáncokat, átvette a repülőtereket, mindent megtett, amit tennie kellett, és aztán a McHenry-erődben a rakéták vörös fénye alatt győzelmet aratott.
Ez a beszéd 2019. július 4-én hangzott el Donald Trump szájából, az amerikai Függetlenség Napján, és vélhetően okozott némi zavart a hallgatóság soraiban. Az akkori amerikai elnök által felidézett esemény ugyanis az 1812-ben kezdődött brit-amerikai háború egyik fontos mozzanatára utalt, amikor a Maryland államban található McHenry-erődöt a brit katonák 24 órán keresztül dobálták bombákkal hogy még utoljára megpróbálják visszafoglalni azt. Az erődöt védő csapatok azonban kitartottak, és másnap, amikor Francis Scott Key költő meglátta a naplementében lobogó csillagos-sávos zászlót, ihletett kapott és megírta a Star Spangled Banner című verset, amely később az amerikai himnusz lett. Trump szövegében erre utalt a „rakéták vörös fénye” kifejezés.
A zavart természetesen az okozta, hogy a politikus kijelentéseivel ellentétben a 19. század elején zajlott háborúban nehézkesen tudott volna bárki átvenni repülőtereket, tekintve, hogy a Wright-fivérek mintegy 90 évvel később alkották meg az első repülőjüket. A volt amerikai elnöknek nem ez volt az első ilyen, derültségre okot adó elszólása, de egy most megjelent könyv szerint a
A könyv szerzője, Andy Borowitz több területen is kipróbálta magát. Ő és első felesége volt a Kaliforniába jöttem (The Fresh Prince of Bel-Air) című sorozat ötletgazdája, amely elindította Will Smith-t a világhír felé, de Borowitz volt az egyik társproducere a Reese Witherspoon és Toby Maguire főszereplésével készült Pleasantville című filmnek is.
Az író és humorista 1998 óta a New Yorker magazin kolumnistája, és rendszeresen ír vicces politikai álhíreket The Borowitz Report gyűjtőnév alatt, idén szeptemberben megjelent könyve – cikkünk tárgya – pedig a Profiles in Ignorance: How America’s Politicians Got Dumb and Dumber címet viseli, amelyet talán úgy lehetne lefordítani, hogy A tudatlanság arcképei, avagy hogyan lettek Amerika politikusai egyre butábbak és butábbak. Bár a cím tulajdonképpen önmagáért beszél, van benne egy, a magyar olvasók számára kevésbé egyértelmű utalás is John F. Kennedy egyik, Pulitzer-díjjal jutalmazott könyvére: a Profiles in Courage (A bátorság arcképei) olyan amerikai szenátorokról szól, akik szembementek a pártjuk és a választók akaratával, mert így tartották helyesnek.
Borowitz Ronald Reagantől Donald Trumpig veszi végig a republikánus elnököket és alelnököket, valamint jelölteket – időnként érintve a demokrata párti ellenfeleiket is – azzal a céllal, hogy bebizonyítsa:
Arra a kérdésre, hogy miért a republikánusok kapták a főszerepet a könyvben, a szerző azt válaszolta:
- ha majd a demokraták is belevágnak egy 2000 milliárd dolláros háborúba, hogy nem létező tömegpusztító fegyvereket keressenek,
- ha figyelmen kívül hagynak, majd átpolitizálnak egy közel egymillió amerikai életét követelő vírust,
- ha majd megkísérlik erőszakosan megdönteni az amerikai kormányt,
akkor róluk is ír egy könyvet.
Borowitz a politikusok műveletlenségével kapcsolatos hozzáállást három szakaszra osztotta: gúny, elfogadás és ünneplés.
Első szakasz: gúny
A nem trumpista republikánusok az utóbbi években sokszor hangoztatták, hogy ez a párt már nem Ronald Reagan pártja, és ahhoz kellene visszatérni, amikor még a politikusok műveltek és tájékozottak voltak. Borowitz azonban azt mondja, hogy ez a párt egyrészt ugyanaz a párt, ráadásul Trump felemelkedésének maga Reagan ágyazott meg azzal, hogy elfedte a saját tájékozatlanságát.
A hangsúly az elfedésen van, vagyis nem arról volt szó, hogy a színészből politikussá avanzsált Reagan a mérsékelten sikeres színészi pályafutása vége felé egy olyan előadássorozattal járta az országot a General Electric vállalat megbízásából, amelynek során színészi eszközökkel közvetítette a klasszikus, konzervatív-republikánus üzeneteket megspékelve jó nagy kommunizmus-ellenességgel. Az előadások végén tapasztalt ováció arra késztette, hogy politikai pályára lépjen, első célja pedig a kaliforniai kormányzóság volt a 60-as évek második felében annak ellenére, hogy Reagan sem a kormányzóságról, sem Kaliforniáról nem tudott sokat. Borowitz Lou Cannon újságírót idézve azt írja:
Reagan nem tudta, hogyan készül a költségvetés, hogyan fogadják el a törvényjavaslatokat, vagy hogy az állam részéről ki ellenőrzi a kinevezendő tisztviselők hátterét.
Tanácsadóinak előbb el kellett neki magyarázniuk, hogy kormányzóként sem a kommunizmust nem tudja legyőzni, sem a szövetségi kormányt. Ezen felül, hogy az iskolai oktatás és az olvasás hiányát pótolják, kisméretű indexkártyákra többféle témában feljegyezték a legfontosabb információkat, Reagan pedig ezeket – színészi előképzettségét bevetve – bemagolta, illetve félig vagy teljesen kamu anekdotákat és idézeteket mesélt. Minderre azért volt szükség Borowitz szerint, mert ebben az időszakban – egészen a 80-as évek végéig – még elvárták a politikusoktól azt, hogy tájékozottak legyenek, és a műveletlenség gúny tárgya volt.
A projekt olyannyira jól sikerült, hogy Reaganből nem csak kormányzó lett, hanem 1981-ben az Amerikai Egyesült Államok 40. elnöke, ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a tájékozottsággal kapcsolatos hozzáállása változott volna, inkább csak újabb módot talált arra, hogy elfedje a hiányosságait. Ugyanis – ahelyett, hogy bemagolt szövegeket mondott volna fel – Reagan magabiztosan kezdett el mesélni félig igaz vagy teljesen kitalált anekdotákat. Egy rádióműsorban például arról beszélt, hogy Dél-Afrikában felszámolták a szegregációt, miközben éppen ekkor még bőven tartott az apartheid, és Nelson Mandela is börtönben ült. Egy másik alkalommal kijelentette:
Bár nem vagyok nyelvész, de úgy hallottam, hogy az orosz nyelvben nincs megfelelője a szabadság szónak.
Borowitz megjegyzi, hogy de, akad: a szvoboda. Tudatlansága és szándékos vagy véletlen csúsztatásai azonban nem csak a külpolitikát érintették, hanem a belügyeket is, ráadásul bújtatott rasszizmussal keverve. Amikor 1976-ban az republikánus előválasztáson indult, több kampányállomáson is elmesélt egy történetet a Chicagóban élő Linda Taylorról, aki Reagan szerint 80–127 álnevet, 12 társadalom-biztosítási számot és 30 lakcímet használva egy év alatt 150 ezer dollárnyi szociális támogatást zsebelt be csalással. Ezzel a történettel az volt a baj, hogy a nő valójában csak négy álnevet használt és 150 ezer helyett 3000 dollárt csalt ki, ráadásul – bár Reagan Chicago említésével arra célzott, hogy egy afroamerikai nőről van szó – Taylor fehér volt.
A tudáshiány elfedésére megírt szövegeket ugyanakkor egy idő elkezdte leváltani a tudatosan vállalt lustaság, és az elnök többek között azzal viccelődött, hogy miután elhagyja a Fehér Házat, az lesz a székére írva, hogy „itt aludt Ronald Reagan”. Ez a fajta hozzáállás lesz az, ami meghatározza a következő korszakot.
Második szakasz: elfogadás
George H. W. Bush elnöksége idején a tudatlanságot inkább alelnöke, Dan Quayle képviselte, aki a NASA tevékenységével kapcsolatban azt mondta,
itt az ideje, hogy az emberiség belépjen a Naprendszerbe,
de azért Bush-tól is hallhattunk olyan mondatokat, mint „ha ingyen tanácsra van szükségem Szaddám Husszeinnel kapcsolatban, akkor a country zenéhez fordulok”, vagy Auschwitzban azt, hogy „hú, ők aztán nagyon szerették a krematóriumokat, mi?”
Borowitz szerint ezzel együtt az elfogadás korszakának szülőatyja George W. Bush, az USA 41. elnökének fia és egyben 43. elnöke. A politikus, akinek a neve összefonódott Texasszal, az északkeleti Massachusetts államban született, és bár az általános iskolát részben Houstonban végezte, középiskolába és egyetemre ismét Massachusettsben és Connecticutban járt, messze a vadnyugattól. Apja kapcsolatait kihasználva 1968-ban csatlakozott a texasi nemzeti gárdához, így megúszta azt, hogy Vietnámba vigyék katonának, de ezután ott is maradt, papíron elindított egy olajcéget, majd elindult az 1978-as választáson képviselőházi jelöltként.
Azt a választást ugyan elbukta, de innentől kezdve a Yale-en és a Harvardon tanult W. Bush felvette a népies egyszerű cowboy imázsát, aki nem sokat tud a világról, de azt büszkén vállalja. 1995-ben aztán már sikerült elcsípnie a texasi kormányzói széket, de olyan nagy energiát nem fektetett bele a munkába. Nem tudta, hogy mi a különbség az állami egészségügyi program (Medicare) és a szövetségi között (Medicaid), nem szerette a hosszú megbeszéléseket, és egy beosztottja szerint hetente nagyjából kétszer fél napot dolgozott. A rövid figyelme nem csak a megbeszélésekre vonatkozott: saját bevallása szerint nem túl jó abban, hogy elolvasson egy 500 oldalas, politikáról vagy filozófiáról szóló könyvet.
Elnöki kampánya során már egyenesen erénnyé vált az, hogy sosem voltak jó jegyei az iskolában. Egy New Hampshire-i általános iskolában azzal büszkélkedett, hogy „néhányan azt mondják, én vagyok az élő példa arra, hogy valaki közepes jegyekkel is sikeres lehet az életben”, két hónappal később pedig ezt azzal fokozta, hogy
A kitűnő tanulóknak azt üzenem, remek munka volt. A közepes tanulóknak pedig azt, hogy belőletek is lehet az Egyesült Államok elnöke.
A választóknak bejött a demokrata „okostojásokkal” szembeállítható, hétköznapi Bush figurája, és be is jutott a Fehér Házba. Lustaságának azonban nem sokkal később súlyos következményei is lettek. 2001 nyarán több olyan jelentés is landolt az elnök asztalán, amelyek repülőgépek eltérítéséről szóló tervekre figyelmeztettek. Az egyik jelentésnek azt a konkrét címet adták, hogy „Bin Láden támadást tervez az USA-ban”, Bush azonban olvasás helyett horgászni ment a texasi farmjára. A szeptember 11-i terrortámadásokkal megtépázott imázsát Bush azzal kívánta helyrehozni, hogy harcot hirdetett a terrorizmus ellen, és úgy támadta meg a Szaddám Husszein vezette Irakot tömegpusztító fegyverek jelenlétére hivatkozva, hogy ezt az állítást semmilyen hiteles információ nem támasztotta alá. Mint később kiderült, nem is voltak ott ilyen fegyverek.
A 2008-as elnökválasztáson a demokraták ismét egy „okostojást” indítottak, Barack Obamát, akivel szemben John McCain állt fel. Az ekkor már évtizedes hagyománnyá vált tudatlanságot azonban nem ő, hanem alelnökjelöltje, Sarah Palin képviselte. Az alaszkai családanyából kormányzóvá vált Palinről nem lehet azt mondani, hogy nem járt iskolába, ugyanis öt év alatt öt egyetemen is előadásokat hallgatott, Borowitz könyvéből azonban kiderült, hogy ez nem járt maradandó tudással. Amikor megkapta az alelnöki jelöltséget – amelyben szerepe volt annak is, hogy egykor szépségversenyt nyert –, egy egész csapatnak kellett felkészítenie a kampányvitákra. Nem tudta például, hogy mi a különbség Anglia és az Egyesült Királyság között, és nem hallott még Margaret Thatcherről sem.
Palin az ismeretbeli hiányosságait nem tagadta, egyúttal viszont behozott egy új elemet is a képletbe: a terelést. Az egyik vita alkalmával azt mondta, lehet, hogy nem tud válaszolni a moderátor kérdéseire, de ő egyenesen az amerikai néphez fog beszélni, és elmondja, mit szeretne tenni. Apró szépséghiba, hogy az alaszkai kőolaj-kitermelésen kívül gyakorlatilag semmi másról nem tudott beszélni, és úgy állította be, hogy az Amerika minden problémáját meg fogja oldani.
Ugyan alelnök nem lett Palinből, de McCain egykori kampánymenedzsere, Steve Schmidt szerint felemelkedése maradandó károkat okozott, és emiatt részben saját magát hibáztatta:
Úgy gondolom, Palin segített a nemtudás korszakát uralkodóvá tenni a Republikánus Pártban, a konzervativizmus rovására. (…) Jelöltsége elbagatellizálta az amerikai politikát.
Harmadik korszak: ünneplés
Borowitz elmélete szerint az első korszakban a buta politikusoknak úgy kellett tenniük, mintha okosak lennének; a másodikban már úgy érezték, vállalhatják a tájékozatlanságukat; a harmadikban viszont egyenesen ünneplik ezt a fajta hozzáállást, és így érkezünk el Donald Trumphoz, aki sajátos keveréke Reagannek és Bush-nak. Egyrészt bizonyos értelemben próbálja elfedni a saját tudásbeli hiányosságait, másrészt viszont a nép emberének állítja be magát, aki szembeszáll az „Állammal” – annak ellenére, hogy annak elnökként maga is szerves része volt.
Trump felemelkedése azonban nem csak a Republikánus Pártban elindult folyamatnak köszönhető, érvel Borowitz a könyvben, hanem egy Mark Burnett nevű tévésnek is, aki kitalálta a The Apprentice (A tanítvány) című üzleti valóságshow-t. A műsort vezető Trumpot úgy állították be, mint egy vagány, a hülyeséget nem toleráló, rendkívül sikeres üzletembert, holott a valóságban számos bukás kísérte az ingatlanos, a szálloda- és a kaszinóbizniszeit. A The Apprentice 15 évadon keresztül futott, így nagyban hozzájárult Trump ismertségéhez és népszerűségéhez is, olyannyira, hogy a valóságshow egyik producere szerint a műsor nélkül Trumpból sose lett volna elnök.
Trump esetében a hírnév sokkal fontosabb szerepet játszott abban, hogy a választók alkalmasnak találták a világ leghatalmasabb országának vezetésére, mint az, hogy mennyit tud a kül- és belpolitikáról vagy a gazdaság működéséről. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az ismertség baj, az viszont igen, hogy önmagában a celeb státusz elég lehet ahhoz, hogy valaki fontos politikai pozíciót töltsön be. Vagyis, mondja Borowitz könyvében, a hírnév ünneplése elhozta magával a műveletlenség ünneplését is. Ráadásul vissza is tértünk a kezdetekhez: ahogy Ronald Reaganből a színházi előadások szemfényvesztése csinált politikust, úgy Donald Trumpból a televízióé.
