Szinte a nullával egyenlő az esélye annak, hogy valaki egy levegőben darabjaira hulló gépről háromezer métert zuhanva életben maradjon. Azért csak szinte, mert a még ma is élő Juliane Koepckével 50 évvel ezelőtt, 1971. december 24-én megtörtént ez a csoda.
A perui-német származású, ma már nyugdíjas nő szerencsés véletlenek sorozatának köszönheti azt, hogy 85 utastársával és a személyzet 6 tagjával ellentétben ő túlélte a világtörténelem legsúlyosabb, villámcsapás okozta légikatasztrófáját.
Az akkor mindössze 17 éves lánynak eredetileg nem azzal a géppel kellett volna utaznia. A repülő lezuhanása után másfél hétig vesztegelt a dzsungelben étlen-szomjan, de ha szülei nem tudósok lettek volna, kínhalált hal az esőerdő közepén. Ő azonban az általuk kapott tudást hasznosítva menekült meg.
Az utolsó szóváltás
Juliane Koepcke Peru fővárosában, Limában nőtt fel, ahol édesanyja és édesapja ornitológusként és zoológusként dolgozott, a dzsungelben tanulmányozták a vadon élő állatokat. Az iskolai szüneteket mindig velük töltötte Panguana városában, de a tanév alatt Limában volt többet.
1971 karácsonyán is haza akartak utazni, de mivel december 22-én és 23-án volt a lány számára két fontos ünnepség is, kikönyörögte anyjánál, hogy menjenek egy nappal később.
Amikor december 24-én reggel kiértek a repülőtérre, az már zsúfolásig megtelt, mert előző nap rengeteg járatot töröltek a rossz időjárási körülmények miatt. Édesapja, aki a célállomáson várta őket, kérlelte őket, hogy a LANSA helyett válasszanak másik légitársaságot, mert az utóbbi időben sok volt vele a gond, de hiába.
Körülbelül hétórás késéssel szálltak fel, a repülési idő egy óra lett volna. Nagyjából félúton járhattak, amikor hirtelen a nappal éjszakává vált, a gép belerepült egy komoly viharba. Kinyíltak a fej feletti csomagtartók, potyogtak ki belőle a csomagok, ruhák, karácsonyi ajándékok, félig teli üdítős üvegek röpködtek mindenfelé, és egyre nagyobb pánik uralkodott el a fedélzeten.
Mint Koepcke egyik visszaemlékezésében írta,
körülbelül tíz perccel később nagyon erős fényt láttam a hajtóműnél. Anyám annyit mondott nagyon nyugodtan: mindennek vége van. Ezek voltak az utolsó szavak, amit tőle hallottam.
A gép fel-alá rázkódott, őrült zaj kerekedett. Koepcke szerint aztán hirtelen minden elcsendesedett, a gép kettétört, ő pedig kizuhant. Vagy ahogy ő fogalmazott: „a repülő elhagyott engem”.
A negyedik napon megjelentek a királykeselyűk
A zuhanás alatt az akkor 17 éves lány többször is eszméletét vesztette, arra viszont emlékszik, hogy forgott körülötte minden, és látta, ahogy egyre közeledik a dzsungelhez. Másnap ébredt fel az üléséhez csatolva, akkor már alulról figyelte a fák lombkoronáját. Az első gondolata az volt: „túléltem egy repülőbalesetet”.
Üvöltve kezdte el keresni az édesanyját, de csak a dzsungel zaját hallotta, teljesen egyedül volt. Hihetetlen, de kisebb sérülésekkel megúszta a három kilométeres szabadesést: eltört a kulcscsontja, vágások keletkeztek a lábain és kificamodott a térde, de tudott járni.
Korábban másfél évet töltött el szülei kutatóállomásán az esőerdő közepén, úgyhogy pontosan tisztában volt vele, hogy ez nem a zöld pokol, amint azt sokan gondolják. Megtanult három nagyon fontos leckét is, amik segítették a túlélésben:
- nem a nagy állatoktól kell igazán félni, hanem a bogaraktól, pókoktól, hangyáktól, legyektől és szúnyogoktól;
- kell találni egy folyót, ott vannak ugyanis a legnagyobb eséllyel települések;
- és nem szabad megenni bármilyen ismeretlen gyümölcsöt, mert mérgező is lehet.
Mivel a gép darabjaira hullott, se egy roncsot, se egy áldozatot nem látott maga körül. Egyedül egy zacskó édességet talált, amin az ezt követő napokban élt.
Kezdésnek egy pataknál húzta meg magát, óriási volt a páratartalom, a meleg mellett naponta többször is esett az eső. Éjszakánként viszont fázott, mert egy miniruhában szállt fel a gépre, más pedig nem maradt nála. Hallotta, ahogy a dzsungel felett köröznek a túlélők után kutató gépek, de nem látta egyiket sem a sűrű lombozat miatt.
Már negyedik napja vesztegelt az ismeretlenben, amikor királykeselyűk hangjára figyelt fel. Tisztában volt vele, hogy ezek a madarak csak ott szállnak földre, ahol sok a dög, amit a repülőbaleset áldozatai jelentettek ebben az esetben.
Három holttest
December 28-án leállt az órája is, amit a nagymamájától kapott. Bár szemüvege nélkül alig látta, mégis sokat segített neki az időbeli tájékozódásban. Attól a pillanattól kezdve már csak számolni tudta a napokat.
Ahogy sétált a patakparton, vérfagyasztó felfedezést tett. Három utastársa szó szerint fejjel állt bele a földbe. Akkora erővel csapódtak be, hogy egyméteres üreg keletkezett a talajban.
Megbénultam a pániktól. Akkor láttam először holttesteket. Két férfi volt és egy nő. Arra gondoltam, talán az anyám az egyik, ezért fogtam egy botot, és megmozgattam kicsit a testeket. Láttam, hogy a nő lábujjai ki vannak festve. Anyám viszont sosem festette a körmeit. Fellélegeztem, de egyben szégyelltem is magam a gondolat miatt
– emlékezett vissza később.
Mindeközben sokat sétált, és a patakból előbb egy kisebb folyó, majd egy komolyabb folyam lett. Az apátia eufóriába csapott át, mert a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb emberekbe kell majd botlania – gondolta.
Mivel a cukorkái elfogytak, rengeteg vizet fogyasztott, mert valaminek kellett lennie a gyomrában. Gyümölcsöket, bogyókat alig-alig talált, mert az esős évszakban ezek nem teremnek. A tizedik napra már felállni is alig maradt ereje, de meggyőzte magát, tovább kell mennie, csak így van esélye életben maradni.
Anyja is túlélte a balesetet, de nem tudott mozdulni
Úgy érezte, egy párhuzamos univerzumban van, ahol nem élnek emberek. Azt hitte hallucinál, amikor meglátott egy nagyobb hajót a folyó partján. Meg kellett érintenie, hogy megbizonyosodjon róla, az valódi. Mintha beadtak volna neki egy adrenalinlöketet.
A jármű közvetlen közelében felfedezett egy kitaposott ösvényt a dzsungel belseje felé, aminek végén talált egy kisebb kunyhót, egy terepmotort és egy liter gázolajat. Nyílt seb volt a jobb karján, amit kukacok fertőztek el, de emlékezett, hogy amikor a kutyájuk hasonló problémákkal küzdött, apja kerozinnal kezelte azt. Irgalmatlan fájdalmat érzett, de több mint 30 kukactól szabadította meg magát, amire akkor nagyon büszke volt.
Ott töltöttem az éjszakát, másnap pedig férfi hangokat hallottam a környékről. Mintha angyalok hangjai lettek volna. Amikor megláttak, azonnal abbahagyták a beszélgetést és figyeltek. Azt hitték, vízistennő vagyok, akiről a helyi legendák szóltak: egy delfin és egy szőke, fehér bőrű nő hibridje. Aztán bemutatkoztam spanyolul és elmeséltem nekik, mi történt
– elevenítette fel a történet végét Julian Koepcke.
A favágóként a környéken munkálkodók ellátták a sebeit, adtak neki enni, és másnap átadták őt édesapjának. Amikor meglátták egymást, nem jutottak szóhoz, csak ölelkeztek.
A következő néhány napban megfeszülve várták a híreket az anyjáról. Január 12-én megtalálták a holttestét. Az csak később derült ki, hogy a nő szintén túlélte a repülőbalesetet, de olyan súlyosan megsérült, hogy nem tudott mozogni. Csak napok múlva halt meg, Koepcke pedig belegondolni sem akar, mit élhetett át.
Koepcke utóélete
Julian Koepcke később Németországba költözött, ahol biológiából doktorált és neves zoológus vált belőle.
1989-ben hozzáment Erich Diller entomológushoz, és bár érthető módon fél a repüléstől, számtalan alkalommal visszatért azóta Panguanába, az elszigetelt kutatóállomásra, amit szülei hoztak létre 1968-ban. Mint mondja, az esőerdőre nem haragudhat.
A dzsungel elkapott és megmentett engem. Nem az ő hibája volt, hogy ott landoltam
– fogalmazott egy alkalommal.
A nő 1998-ig alig-alig mesélt a történetéről, abban az évben viszont dokumentumfilm (Wings of Hope) készült róla, majd Giuseppe Maria Scotese olasz rendező fikciós filmet forgatott a megpróbáltatásairól (Miracles Still Happen), azóta pedig önéletrajzi könyvet (When I Fell From the Sky – 2011) és számtalan visszaemlékezést írt különböző felületekre. Ezek alapján pontosan rekonstruálni lehetett élete legnehezebb 11 napját.
Hogy hogyan élhette túl a háromezer méteres zuhanást, arra tudományos magyarázat a mai napig nincsen. Vélhetően a lombkoronák tompították annyira a becsapódást, hogy az ne okozza azonnali halálát.
