Sebastian Kurz 1986-ban született Bécsben, Josef Kurz mérnök és Elisabeth Kurz tanárnő gyermekeként. A magyarok számára érdekesebb az anyai nagymama, vagyis Magdalena Müller, aki egy vajdasági sváb családból származik, és állítólag nagy hatással volt a fiatal Sebastian Kurzra. A nagymama 1928-ban született Bácskában, Temerinben, amely akkor a királyi Jugoszlávia része volt. A vajdasági Magyar Szó úgy tudja, hogy Magdalena Müller ekkor kiállított születési anyakönyvében az édesapja a nevét „Müller Mihály”-ként, tehát „magyarul” írta alá.
Temerin a Jugoszlávia elleni náci német támadás után magyar uralom alá jutott 1941 és 1944 között. A Müller család nem ekkor, hanem 1944-ben menekült el, amikor Josip Broz Tito partizánjai elüldözték a temerini németeket. Kurz nagymamája tehát élt a háború alatti Magyarországon, s csak 1944-ben került az alsó-ausztriai Zogelsdorfba, ahol egy helyi gazdához ment feleségül.
Sebastian Kurz felmenői tehát ma talán egy balkáni államban élnének, ha nem következik be a második világháború. Mindez azért érdekes, mert épp Kurz lemondása után írta a brit Financial Times egy szakértőt megszólítva, hogy Ausztria is egyre inkább egy balkáni vagy kelet-európai államhoz hasonlít.
Ám ez tévedés. Épp Sebastian Kurz idei bukása mutatja, hogy aki nem tartja be a demokratikus játékszabályokat, az a konszenzusos elitekre építő Ausztriában hosszú távon nem rúghat labdába. Mindez szöges ellentétben van a posztszocialista térséggel, ahol egymás kiszorítására törnek az elitek, vagy Magyarországgal, ahol – miként Kis János filozófus kifejtette – százéves hideg polgárháború zajlik az elitek között.
Bármilyen leleményes is volt tehát Kurz az osztrák pártpolitikában, bármennyire is vonzódott személy szerint a Balkánhoz (külügyminiszterként az első útja Horvátországba vezetett), és bármennyire ügyes volt a balkáni menekült útvonal lezárásában, nem délkelet-európai karriert futott be politikusként.
System Kurz
Körülbelül 12 éves nagypolitikai pályafutása alatt kipukkadt ugyan az összes lufi, amit ő és háttéremberei fújtak fel, de még így is érdekes áttekinteni, mi is volt – és mi lehetett volna – a „System Kurz” (a „Kurz-rendszer”) valódi szerepe az osztrák politikában.
Mentorai – az ÖVP, az Osztrák Néppárt „nagy öregjeinek” – szándékai szerint a szélsőjobboldali Szabadságpárttal szemben kellett volna demokratikus alternatívát kínálnia, ezért emelték ki a párt ifjúsági szervezetéből, és ezért tették túl korán és túl magas polcra a huszonéves Kurzot. Hogy ez miért nem sikerült, annak oka a politikus személyiségében rejlik, illetve a körülötte kiépült hiperlojális, de gátlástalan szakértői-támogatói csapat létrejöttében.
Kurz azért bukott el, mert nem a konszenzusos elitet védte meg a szélsőjobboldaltól, hanem végül a szélsőjobboldali FPÖ-vel összefogva koalícióba emelt olyan szabadságpárti politikusokat Ausztriában, mint a nácibarát múlttal vádolt Heinz-Christian Strache vagy a belügyminiszterként igencsak furcsa dolgokat művelő Herbert Kickl.
Ráadásul, miután összefogott a szélsőjobbal, Kurz hatalomtechnikai hibákat is elkövetett. Hatalomra kerülésének módszereit (az ellenfelek félrerakását, az intrikákat, a törvénytelenség határait súroló intézkedéseket) hatalmi pozícióban is folytatta politikai szövetségeseivel szemben. Kormányfőként pedig már nem lett volna szabad gyengítenie a koalíciós társakat, inkább konszolidálni kellett volna az uralmát.
Első kormányzati megbízásként már 2011-ben, azaz 25 évesen az integrációért felelős államtitkár lett a bécsi kormányban. A funkciót nem akarta elvállalni, hiszen még a jogi egyetemet sem fejezte be (azóta sem). Ám Michael Spindelegger, akkori ÖVP-elnök és alkancellár kész helyzet elé állította, s elárulta: a sajtó már tud a kinevezéséről.
Kurz végül belement a dologba. A Wikipedia német szócikke szerint Sebastian Kurz az iskolai szünetek nagy részét a Temerinből elmenekült nagymamájának falujában, Zogelsdorfban töltötte. A família az 1990-es években (Sebastian gyerekkorában) egy délszláv menekültcsaládot is befogadott. Ezek alapján feltételezhetnénk, hogy Kurz „von Haus aus”, azaz otthonról hozhatta volna magával a menekültek iránti affinitást, egy pozitív hozzáállást, de erről szó sincs. Amint ugyanis azt a német Spiegel és az osztrák Standard lapok tényfeltáró podcast-sorozata felidézi, az Osztrák Néppárt (ÖVP) színeiben feltűnt politikus éppen a bevándorlók elleni osztrák közhangulatot meglovagolva emelkedett a politika csúcsaiig.
A migránsválság megoldója
A konzervatív néppárt ugyanis ekkor még nem volt migránsellenes, de nem is igazán foglalkozott ezzel a kérdéssel. Akartak viszont egy látszatposztot, amellyel demonstrálhatták: tesznek valamit az ügyben. Az integrációs államtitkárság így Kurz számára jó volt arra, hogy tematizálni kezdje a migránskérdést, és ismertségre tegyen szert. Így a lendületben lévő szélsőjobboldali Szabadságpárttal (FPÖ) szemben némi aktivitást mutathatott az ÖVP is. A Néppárt pedig új arcokkal tudott előrukkolni, olyanokkal, akik foglalkoznak az addig a szélsőjobb által tematizált kérdésekkel is.
Az integrációs államtitkárság után Kurz pályája felfelé ívelt: a pénzügyminiszterré avanzsáló Spindelegger helyére került. Huszonhét évesen, 2013-ban a valaha volt legfiatalabb osztrák külügyminiszter lett a szociáldemokraták (SPÖ) és az ÖVP koalíciós kormányában. Sőt a legtöbb egyéni preferenciális szavazatot szerző ÖVP-jelöltként került be ugyanekkor az osztrák parlamentbe.
2015-ben, a menekültválság idején, Kurz már az osztrák és a nemzetközi politika élvonalába került. A Magyarországon tartózkodó menekültek Ausztrián át Németországba akartak jutni, s nemzetközi tárgyalások nyomán végül át is engedték őket. Kurz részt vett az egyeztetéseken, de próbált finoman elhatárolódni az SPÖ-s kancellártól, a németekkel tárgyaló Werner Faymanntól. Hamarosan önálló álláspontot kezdett képviselni e kérdésben Kurz, szembemenve a berlini és a bécsi kancellárral is.
Az igazi áttörés ezután következett a számára: a migránsválság „megoldójaként” pózolt, miután Magyarországgal együtt igyekezett a balkáni menekült-útvonalat lezáratni. Ez többé-kevésbé sikerült is neki, bár ez az európai migránsválságot nem oldotta meg, amint azt 2021-ben is láthatjuk.
Kurz ezután rendkívül ügyesen használta fel a migránstémát a 2017-es választási kampányában, a Szabadságpárt szóhasználatát ugyan nem vette át, de a lényegi üzenetet, a „migránsozást” beépítette programjába. Szerinte „a csónak megtelt”, több migránst nem akar az osztrák közvélemény. Az FPÖ kancellárjelöltje, Heinz-Christian Strache hiába támadta őt durván, amiért a Keleti pályaudvari menekülteket be- és átengedte Ausztriába (90 ezren maradtak a szomszédunkban az akkori migránsok közül). Kurznak sikerült megszólítania azokat a szavazókat, akik Strache szélsőséges múltja miatt nem akartak az FPÖ-re voksolni 2017-ben, de a bevándorlás kérdésében gyakorlatilag az FPÖ álláspontját támogatták. A választást így az ÖVP nyerte, bár a Szabadságpárt is jó eredményt ért el.
Ügyészségi vizsgálatok
Ezért Kurz a szociáldemokraták helyett a szélsőséges nacionalistákat választotta partnernek. Így alakult meg az első kormánya, és így lett Ausztria történetének legfiatalabb kancellárja a temerini Magdalena Müller unokája. Kormánya alkancellárja az őt addig hevesen támadó Strache lett, aki 2019-ben aztán belebukott az Ibiza-videó miatti botrányába. Kurz ezt felhasználva megszabadult a kényelmetlenné vált szélsőjobboldali partnereitől, hogy az FPÖ ellenzékbe szorítása után újabb választást nyerjen 2019-ben. Így ismét kancellár lett, de ezúttal a Zöldekkel fogott össze.
A botrányok azonban egyre fenyegetőbbek lettek. Az Ibiza-videó először az FPÖ népszerűségét darálta le (kiderült, hogy Strache hataloméhsége csillapíthatatlan, és meg akarta vetetni magának a legnagyobb osztrák bulvárlapot, hogy befolyást szerezzen a sajtóban), de aztán a terebélyesedő vizsgálatok kapcsán egyre kínosabb részletek derültek ki Kurz pártjáról, az ÖVP-ról is.
Többek között a pénzügyminiszter, Gernot Blümel ellen kezdtek vizsgálódni a hatóságok, de már ekkor szóba került Sebastian Kurz neve. (Blümel gyakorlatilag Kurz és egy szerencsejátékcég, a Novomatic között közvetített a gyanú szerint.)
Másik két ügyben viszont a dokumentumok már a kancellár közvetlen érintettségét igazolták. Az egyik egy hamis tanúskodás volt egy parlamenti bizottság előtt – ami Ausztriában bűncselekmény –, és emiatt Kurzot példátlan módon aktív kormányfőként ki is hallgatták még a lemondása előtt. A másik pedig azoknak a közvélemény-kutatásoknak az ügye, amelyeket 2016-2017-ben rendelt meg a „System Kurz” politikai ellenfelei ellen, s amelyek miatt szintén nyomoz a korrupcióellenes ügyészség. Emiatt az eljárás miatt mondott le végül Kurz október 9-én a kancellári posztról, majd december elején távoznia kellett az ÖVP elnöki tisztségéből és fel kellett adnia a frakcióvezetést is.
Hívei egy ideig remélték, hogy a korrupcióellenes ügyészség, a WKStA vizsgálatai dacára Kurz visszatérhet a hatalomba, ám a politikus gyanúsítottá válása, a kisebbik koalíciós partner, a Zöldek támogatásának elvesztése (egy idő után a botrányok már az ő népszerűségüket is kezdték aláásni), illetve az, hogy a sajtó szinte minden megnyilvánulását összekötötte a nyomozásokkal, politikailag teljesen ellehetetlenítette őt.
A Kurz-módszer
A második ügyészségi eljárás világított rá Kurz alapvető tévedésére. Kiderült ugyanis, hogy 2016-17-ben a saját kormányát (az akkor kormányzó szociáldemokrata-néppárti kabinetet), saját pártját (az ÖVP-t), és saját párttársait (egyik néppárti mentorát, Reinhold Mitterlehner akkori alkancellárt), és koalíciós partnerét (az SPÖ-t) is gyengíteni próbálta, a kancellári székre pályázva.
A Kurz-módszereken nálunk talán a vállát sem rándítaná senki: 2016-ban Kurz megfúrt egy jóléti programot, mert nem ő találta ki, hanem Mitterlehner. Márpedig őt Kurz félre akarta állítani, hogy kancellárjelölt lehessen 2017-ben.
A gyanú szerint 2016-tól kezdődően Kurz környezete közvélemény-kutatásokat rendelt meg közpénzen, amelyek az ifjú politikust alkalmasabbnak tüntették fel Mitterlehnernél az ÖVP-n belül. Az alkancellárt erre hivatkozva Kurzék támadták, és ebben semmilyen emberi tragédia nem tartotta vissza őket. Mitterlehner lánya ugyanis hosszan tartó súlyos betegség után 2016 novemberében meghalt, emiatt, és a nem szűnő támadások miatt pedig a politikus végül 2017-ben visszavonult a politikától. Kurz tehát a 2017-es kancellárválasztás előtt a rivális családi tragédiáját is kihasználta. Ehhez képest álszent módon most, 2021 decemberében, arra hivatkozva vonult vissza teljesen a politikától, hogy családjával kíván foglalkozni a jövőben.
A WKStA, a speciális ügyészség gyanúja szerint közvetítők beiktatásával Kurz és háttércsapata ekkoriban nem csak Mitterlehner ellen használta fel a kapcsolatait. Sorozatban rendelhettek meg közpénzből Kurz számára kedvező közvélemény-kutatásokat és „pozitív híreket” a Fellner-médiacsoporttól, amely az oe24.at internetes újság és az Österreich című lap tulajdonosa. Ekkor már Kurz volt az ÖVP kancellárjelöltje, így a „System Kurz” már az addigi koalíciós partnerre, a szociáldemokratákra fordult rá. És nemcsak a Fellner-médiacsoport segítségével.
2016-2017 folyamán a szociáldemokraták sejtése szerint – mert ezek a vádak (egyelőre) nem igazolódtak – Kurznak „spiclijei” lehettek az SPÖ-ben is. A szocdemek érezték, hogy valami nem stimmel, és hogy Kurz áskálódik ellenük. De csak választási vereségük után döbbentek rá arra, hogy kivel voltak egy koalícióban, hogy ki volt addig a közös külügyminiszterük. Kurz valójában tehát akkor vesztette el a háborút, amikor megnyerte a 2017-es csatát, és kancellárrá választották.
Konszenzusos demokrácia
Ausztriában ugyanis – és ezt már említettük – konszenzusos demokráciára törekszik az elit döntő része. Márpedig Sebastian Kurz azt hitte – és ez volt a legnagyobb hibája –, hogy a tömegek támogatásának megszerzése elég a kormányzáshoz, és ezért felrúghatja a konszenzusos elitek működésének alapelvét. Ez az alapelv azt mondja ki, hogy bárki bármit mondhat, vitatkozni is lehet, de a hatalomra jutáskor be kell tartani a közösen megállapított demokratikus játékszabályokat.
Sebastian Kurz felemelkedése azért fontos jelenség, mert ez a konszenzusos demokrácia ingott meg a 2010-es években, amikor a fiatal néppárti politikus az ÖVP ifjúsági szervezetéből elindult. Mára viszont kiderült, hogy a fiatalkori, huszonéves elbizakodottsága – döbbenetes ezt leírni egy 35 évesen már a politikából kivonuló exkancellárról – félrevezette őt. Kurz karrierje ugyanis egy kudarcsorozat a Der Spiegel és a Der Standard podcastjai szerint. A 2010-es bécsi kampánya (ekkor szerezte meg első választott tisztségét, amikor bekerült a városi tanácsba) ugyanúgy semmilyen eredményt nem hozott, mint ahogy a társadalmi integrációért (ami elvileg a bevándorlók osztrák társadalomba integrálódását lett volna hivatott elősegíteni) felelős posztja sem.
A kudarcok nyomán azonban folyamatosan felfelé buktatták Kurzot korábbi támogatói, akik közül párat utóbb ő fúrt ki a hatalomból. Közben az ÖVP-t is átalakította. Nemcsak a párt színét mázolta át türkizre, hanem megváltoztatta a kinevezési rendszert is: pártelnökként kiharcolta magának, hogy fontos posztra ne kerülhessen olyan ember, akit ő nem hagy jóvá. Most ez a rendszer is kezd összeomlani. Az ÖVP hagyományos vezetői kezdik visszavenni korábbi hatásköreiket Kurz bukása óta. Az új kabinettagokat megint a tartományok ÖVP-szervezeteinek javaslatai alapján nevezik ki.
Az „egyszemélyes” párttá vált ÖVP-nek ezért a vezetési válságra is megoldást kell találnia, de a közvélemény-kutatásokra is figyelniük kell. 2016-ban (a Kurz pártelnöksége előtti utolsó évben) és most is alig haladja meg a 20 százalékot az ÖVP népszerűsége, márpedig választásokat utoljára 37,5 százalékkal nyertek.
