Hivatalosan még be sem fejeződött az amerikai és szövetséges haderők kivonulása, Afganisztánban máris szinte polgárháborús állapotok uralkodnak. Az iszlamista tálib mozgalom lépésről lépésre terjeszti ki hatalmát országszerte, halálos áldozatok sokaságát hagyva maga után.
A helyzet súlyosságát jól jelzi, hogy az ENSZ afganisztáni segélymissziójának (UNAMA) július végi jelentése szerint az idén január és június között 5183 olyan esetet dokumentáltak, amiket civilek sérelmére követtek el. A hónap végére 1659 halott és 3524 sérült volt az egyenleg.
A jelenlegi afganisztáni politikai és polgárháborús folyamatok egyenes következményeiként értelmezhetők annak a ténynek, hogy az Egyesült Államok hosszú előkészítő munka után úgy döntött, hogy húsz év után elhagyja a közép-ázsiai országot az általa vezetett NATO-misszióval együtt.
Az Egyesült Államok még tavaly február 29-én kötött megállapodást az országban árnyékhatalomként működő tálib mozgalommal. A katari fővárosban, Dohában aláírt egyezmény névleg garanciákat adott volna a békés átmenetre, ám a folyamatról sokat elárul, hogy az akkor Donald Trump vezette amerikai kormány az előkészítő tárgyalásokból lényegében kihagyta az afgán kormányzatot, és az erőszakos hatalomátvétel lehetőségére joggal számító tálib mozgalommal tárgyalt. A négy részből álló magállapodásban a felek arra vállaltak garanciát, hogy
- Afganisztánból sem csoportosan, sem egyénileg nem veszélyezteti senki az Egyesült Államok és szövetségesei biztonságát,
- az amerikaiak által vezetett szövetség kivonja az összes idegen haderőt az országból,
- a tálibok árnyékállama, az „Afganisztáni Iszlám Emirátus”, amelyet az USA nem ismer el államként, megkezdi az Afganisztánon belüli béketárgyalásokat,
- továbbá a tárgyalási napirendre felkerül az állandó és átfogó tűzszünet terve, amelynek határidejéről, módjáról és végrehajtásának mikéntjéről is megállapodás születik.
Annak, hogy az amerikaiak miért igyekeztek kihagyni a tárgyalás kezdeti szakaszából a legitim afgán kormányt – amely elvileg a szövetségesük – Kemény János, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos munkatársa szerint történelmi okai vannak. A kutató a 24.hu kérdésére elmondta, a hetvenes években a kudarcos vietnámi háborút lezáró békefolyamat során gyakorlatilag ugyanez a felállás érvényesült. Az egyszerű magyarázat szerint az afgán kormány bevonása nagyon megnehezítette volna a folyamatot, más szóval az USA-nak egyszerűbb dolga volt úgy, hogy közvetlenül tárgyalt a tálib mozgalom a képviselőivel.
Idén július 21-én Joe Biden amerikai elnök egy nyilvános fórumon azt mondta:
Az Egyesült Államok és Afganisztán közötti együttműködés nem ér véget, az továbbra is kitart. Meglehet, a csapataink elmennek, de Afganisztán támogatásnak nincs vége, segítséget kap a hadsereg éppen úgy, ahogy a gazdaság, és marad a politikai támogatás is.
Alig több mint egy héttel később fordult a kocka, és arról érkezett hír, hogy mentőjárat landolt az Egyesült Államokban nagyjából kétszáz Kabulból érkező utassal a fedélzetén. Ők olyan afgánok voltak, akik az amerikaiakkal és szövetségeseikkel való együttműködés miatt okkal számíthattak a tálib erők megtorlására. A következő napokban aztán az Egyesült Államok bejelentette, hogy kiterjeszti különleges vízumprogramját, tekintettel arra, hogy több tízezer amerikai kapcsolattal rendelkező afgán várja, hogy menekültként elhagyhassa az országot. Közülük több mint 18 ezren a katonaságnak vagy az amerikai nagykövetségnek dolgoztak, és mintegy ötvenezren közvetlen családtagok, aki szintén veszélyben lehetnek.
Negyven éve tartó háború
Noha az utóbbi időben sok szó esik arról, hogy az amerikai katonai megszállás húsz éve kezdődött, Afganisztánban lényegében negyven éve uralkodnak háborús állapotok. Ez azt jelenti, hogy legalább két generáció nőtt fel úgy, hogy esélyük sem volt megtudni, milyen békében élni.
1979-ben a Szovjetunió vonult be az országba. A szovjetek a megszállás tíz éve alatt minden igyekezetük ellenére képtelenek voltak arra, hogy döntő befolyást szerezzenek, holott a hidegháború körülményei között elemi érdekük lett volna, hogy megtartsák befolyásukat a térségben. Afganisztán megszállásának egyik motiváló tényezője volt, hogy a szovjetek az 1979-es iráni iszlamista forradalom után attól tarthattak, hogy az új, vallási alapokon nyugvó politikai hullám átterjedhet a muszlimok lakta szovjet tagköztársaságokra, amely veszélyeztette volna a birodalmi egységet. Az amerikai hatalomnak ezzel szemben az volt az érdeke, hogy a Szovjetunió ne tudja tartósan megvetni a lábát a térségben, így Szaúd-Arábián keresztül támogatást nyújtott a szovjetek ellen harcoló mozgalomnak, a mudzsahedeknek. A mudzsahed az arab dzsihádból képzett szó, szó szerinti fordításban olyan személyeket jelöl, akik Isten útján tesznek erőfeszítéseket. Más szóval az Egyesült Államok a szovjet megszállás ideje alatt iszlamista milíciákat támogatott a szovjetek kordában tartása érdekében.
A tálib mozgalom, amelynek bázisa eredendően az Afganisztánban élő legnagyobb etnikai csoport, a pastu közösség volt, lényegében a mudzsahedek közül emelkedett ki, és tett szert döntő befolyásra a kétezres évek elejére. A tálib mozgalom ma már etnikailag messze nem homogén. Tagjai sorában éppúgy megtalálhatóak afgán és pakisztáni pastuk, mint szíriaiak, szaúd-arábiaiak, sőt indiaiak is. Ami összeköti őket, az a radikális iszlamista attitűd, amely a vallást instrumentalizálva végeredményben a békés muszlim lakosság terror alatt tartásához vezet.
A hosszú és értelmetlen afganisztáni szovjet jelenlét hasonlóan ért véget, mint a mostani, amerikaiak vezette misszió. A gerillaharcmodorra berendezkedő afgán ellenállókat nem sikerült megtörni, a helyismeretüknek, a szovjetek számára szokatlan harcmodoruknak és a külső támogatásnak köszönhetően végül megerősödve kerültek ki a tízéves háborúból. A végelgyengülés jeleit mutató Szovjetunió 1989-ben hagyta el Afganisztánt, utat engedve ezzel a máig tartó véres konfliktusok sorának.
1992-ben polgárháború tört ki az országban a főhatalom megszerzéséért. A harcias tálib mozgalom 1994-re erősödött meg, a csoport tagjaiban közös volt, hogy iszlám vallási iskolákban nevelkedtek, főleg afgán pastuk és a határ túloldaláról érkezett pakisztániak voltak. A tálib szó szerinti arab fordításból annyit jelent: tanuló, utalva a mozgalom edukációs hátterére. A tálibok a kilencvenes évek közepén nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, mint hogy elfoglalják a fővárost, Kabult, és kiterjesztik hatalmukat az egész országra.
A fegyveres csoportot az Egyesült Államok vezette invázió során, 2001-ben, takarították el a hatalomból, az Egyesült Államokban elkövetett szeptember 11-i támadások után. Az elmúlt húsz év során fokozatosan visszanyerték erejüket, és számos támadást hajtottak végre külföldi és afgán erők ellen is. Az Aljazeera részletes cikkben foglalkozik azzal, hogy miután a külföldi csapatkivonás az idén áprilisban döntő szakaszához ért, a tálibok májusban elsöprő offenzívát indítottak az afgán kormányerők ellen. A fegyveres csoport hamar átvette az irányítást az Iránnal, Üzbegisztánnal, Tádzsikisztánnal és Pakisztánnal közös stratégiai határátkelők felett, ma pedig már utcáról utcára harcolva naponta foglalnak el tartományi központokat.
Kemény János szerint az afgán biztonsági erők jelenlegi struktúrája arra volt kitalálva, hogy a szövetséges erőket támogassa, emiatt a logisztikai és légi kapacitásai minimálisak voltak, illetve ezeket a funkciókat a szövetséges erők látták el. Kemény szerint a modern hadsereg esetén szokás mondani, hogy minden harcoló katona mögött 6-8-10 ember áll, akik karbantartási, utánpótlási és egyéb funkciókkal segítik a harcoló erőket. A külföldi erő kivonásával szerinte három hónapon belül állt elő új helyzet. A kieső funkciókat az afgán kormányerőknek egy az egyben át kellene venniük, ami gyakorlatilag lehetetlen – állítja a szakértő.
Mit akarnak a tálibok?
Alig több, mint egy héttel a dohai egyezmény aláírása előtt a New York Times véleményrovatában különös olvasói levél látott napvilágot. A Mit akarunk mi, tálibok címmel megjelent cikk szerzője Sziradzsuddin Haqqani, a tálib mozgalom helyettes vezetője volt, aki az FBI terroristákat nyilvántartó listáján igen előkelő helyen szerepel. Haqqanit az FBI egy 2008. januári, kabuli szálloda elleni támadás ügyében szeretné kihallgatni, melyben egy amerikai állampolgár is életét vesztett. Haqqani állítólag részt vett a Hamid Karzai korábbi afgán elnök elleni 2008-as merénylet megtervezésében is. Haqqani azt írta, bízik abban, hogy az idegen uralomtól megszabadulva az afgánok együtt megtaláljuk a módját egy olyan iszlám rendszer felépítésének, amelyben minden afgánnak egyenlő jogai vannak, és ahol az iszlám által biztosított női jogok – az oktatáshoz és a munkához való jogot is ideértve – védettek lesznek, és ahol érvényesül az esélyegyenlőség.
A tálib vezető szerint eltúlzottak azok az aggodalmak, amelyek szerint Afganisztán a globális biztonságot fenyegető csoportok kezére kerülne, és egyetlen afgánnak sem érdeke, hogy az ország továbbra is csatatér maradjon.
A legnagyobb kihívás annak biztosítása, hogy a különböző afgán csoportok keményen és őszintén dolgozzanak közös jövőnk meghatározásán. Bízom benne, hogy egy lehetséges. Ha megállapodást tudunk kötni egy idegen hatalommal, akkor tárgyalások útján meg kell tudnunk oldani az Afganisztánon belüli nézeteltéréseket is
– írta másfél évvel ezelőtt Haqqani, ám az országban jelenleg zajló folyamatok, ideértve a polgári áldozatok rendkívül magas számát és egyes tartományi központok bekebelezését is, más stratégia érvényesítésére engednek következtetni.
Az elmúlt hetek és napok fejleményeit látva Kemény János úgy értékelt: előfordulhat, hogy a lakosság fokozott fölfegyverzése mellett klasszikus polgárháborús helyzetet alakulhat ki, ami hosszabb távon elmélyítheti az országon belüli bizonytalanságot. A szakértő ugyanakkor nem tartja valószínűnek, hogy a kivonuló amerikai és NATO-erők helyén kialakuló hatalmi vákuumot más regionális nagyhatalom, akár Irán, Oroszország vagy Kína akarná betölteni. Sőt nemrég az ENSZ is deklarálta, hogy nem kíván békefenntartókat küldeni az országba.
Így tehát Afganisztán a jelek szerint lényegében magára marad elmélyülő belső konfliktusaival, ami középtávon jó eséllyel újabb menekülthullámot indíthat el Európa felé.
