A mianmariak valószínűleg még mindig nem tudják elhinni, hogy a demokrácia felé haladó országuk előbb egy népirtást vitt végbe a rohingják ellen, majd egy brutális és véres katonai diktatúrába süllyedt vissza. Hogy az országban ismét a terror uralkodik, és a hadsereg falvakat éget porrá, ha ellenállást észlel. Alig tudják talán elhinni, hogy nem maradt más választás, mint fegyvert ragadni.
A napokban jött a hír, hogy a hadsereg összecsapott egy, a puccsal hatalomra került katonai kormányzattal szembeszálló milíciával Kin Ma falu környékén. A milicisták visszavonultak, a diktatúra hadserege pedig a falu 240 házából kétszázat porig égetett. Két idős ember nem tudott időben bemenekülni az erdőbe, ők halálra égtek. A központi kontroll alatt lévő állami média állítólagos terroristákra fogta a tűzvészt, akik ezt a hadseregre kenve hitelteleníteni akarják a fegyveres erőket (összefoglaló nevükön a Tatmadaw-t).
Menekülni a városokból
Az egykori Burma tehát egyre mélyebben süpped bele a polgárháborúba. Az utóbbi hetekben sorra jönnek a keserű hírek a gumiszerű jogszabályok alapján letartóztatott politikusokról, újságírókról, helyi celebekről. Olyan ismert emberek vették be magukat az erdőségekbe, mint Htar Htet Htet egykori mianmari szépségkirálynő vagy Han Htú Lvin (művésznevén Kjar Pauk), a Big Bag nevű punkbanda énekese. Mivel tele van az ország katonai ellenőrzőpontokkal, a menekülőknek a kietlen vidékeken kell átkelniük maximum egy hátizsáknyi holmival, hogy biztonságba jussanak. Nem mindenkinek sikerült meglépni, mintegy hatezer embert tartóztattak le eddig, 860-at pedig meggyilkoltak a tiltakozások idején. Úgy tudni, mintegy 230 ezer ember menekült el eddig otthonából.
Jellemző, hogy csütörtökön a mianmari fociválogatott cserekapusa, Pjae Lian Aung a felkelők háromujjas mutogatását vetette be a Japán-Mianmar válogatott meccsen, majd a mérkőzés után azonnal menedékjogot kért. A legmagasabb szinten lévők sem ússzák meg, a Nobel-békedíjas (ám a rohingják elleni népirtás miatt sokat támadott) Aung Szan Szú Csí volt államtanácsost is letartóztatták – az ő pártja nyert nagyot az előző választáson, amit a hadsereg elcsaltnak nyilvánított, és puccsal reagált rá. Aung pere hamarosan elkezdődik, a korrupciós vádak mellett olyasmit is rá akarnak kenni, minthogy illegálisan volt walkie-talkie-ja, illetve a koronavírus miatti korlátozások dacára is kampányolni mert.
Most azonban szakértők szerint más a helyzet, mint amikor Aung a demokratikus nyitás előtti diktatórikus időkben volt házi őrizetben, és kommunikálni tudott a híveivel. A gyanú szerint a hadsereget vezénylő Min Aung Hlaing tábornok végleg félreállítaná Mianmar 75 éves jelképét.
Ugyanakkor a passzív ellenállás és polgári engedetlenség sok ember szemében már nem elég: meg akarják dönteni a hadsereg véres uralmát. Ne feledjük, Szíriában is így indult minden: tüntetések, véres karhatalmi beavatkozás, fegyvert ragadó civilek, milíciák megalakulása, polgárháború.
Lehet-e Mianmarból új Szíria?
Michelle Bachelet, az ENSZ emberi jogi főbiztosa is kijelentette már áprilisban, hogy Mianmar padlógázzal hajt bele egy nagyobb fegyveres konfliktusba. Mindez azután történt, hogy Bagu városában a hadsereg gépfegyverekkel, gránátvetőkkel, kézigránátokkal támadt a tüntetőkre, és 82 ember életét vette el. Egyes jelentések szerint nem engedett orvosokat, ápolókat a sérültekhez, a halottak rokonainak pedig kiszámlázta a holttestek elszállítását.
Bachelet azt kéri, ne adjon el senki fegyvert a juntának. Így fogalmazott:
Tisztán visszhangzik a 2011-es Szíria. Ott is békés tüntetéseket láttunk, amik szükségtelen és aránytalan erővel találkoztak. Az állam brutális és kitartó elnyomása a saját népe felé ahhoz vezetett, hogy egyes egyének felfegyverkeztek, amit egy lefelé tartó és gyorsan terjedő erőszakspirál követett az egész országban.
A Bachelet szavait idéző CNN arról írt, sok ember elvonult a hegyekbe a soknemzetiségű ország egyes etnikai alapon felállított felkelő hadseregeihez, hogy katonai kiképzést kapjon tőlük a hadsereg elleni harchoz. Fegyverhez mindenesetre nehezen jutnak az emberek, ezért sokszor maguk barkácsolnak. Az Al Jazeera riportjában beszélt olyan fiatalokkal, akik elmondásuk szerint egy állatot se tudtak volna korábban megölni, most viszont a fegyveres ellenállásra tréningezik magukat. Persze a hadseregnek 70 évnyi tapasztalata van a civil ellenállás leverésében, és összehasonlíthatatlanul jobb a felszerelésük (kivéve Chin tagállamban, ahol a tumi nevű, házilag készített vadászpuskákkal vannak ellátva az otthonok).
Sok szempontból tényleg inkább egy megszálló hadseregre emlékeztet az ország saját hadereje: válogatás nélkül öli saját polgárait, de olyan videók is keringenek a neten, amiken sérülteket ellátó mentősöket és ápolókat vernek össze a Tatmadaw tagjai. Eközben a közigazgatás és államigazgatás szinte bedőlt, tiltakozásként rengeteg dolgozó nem jár be hónapok óta dolgozni. A tévéadások tele vannak a körözött ismert mianmariak képeivel, az internet akadozik, az egészségügy, közoktatás és gazdaság összeomlóban van. De minden polgári engedetlenség és ellenállás kevés, külső segítség nem jön, így nem csoda, ha az emberek a fegyverek után nyúlnak. Mint ez a 23 éves szociális munkás:
Soha az életben nem gondoltam volna, hogy fegyvert fogok majd…, de gyorsan meggondoltam magam, miután tudomást szereztem a fegyvertelen, ártatlan civilek meggyilkolásáról szerte az országban. Nem maradhattam csendben. Hogy bosszút álljak az elesett hősökért és megmutassam együttérzésem, úgy döntöttem, fegyvert ragadok.
Az erőszak spirálja pedig megállíthatatlannak tűnik, a hadsereg begurult attól, hogy egyre többen lőnek rájuk. A lázadók állítják, Kajah és San tagállamokban csak májusban 120 karhatalmistát öltek meg. Legkevesebb 58 megalakult új félkatonai szervezetről tudni (június eleji adat), amiből 12 aktív, tehát már megütközött a Tatmadaw-val. A sereg közben segélyszállítmányokra és hazatérő civilekre lő, de egy katolikus templomra is tüzeltek már, miközben 300 ember keresett ott menedéket (négyen haltak meg jelentések szerint). A kiéheztetésre is játszik a Tatmadaw: a fegyveres felkeléssel sújtott régiókba nem engedi bejutni az élelmiszer-, gyógyszer- és vízszállítmányokat, éhezés fenyeget több térségben. Az emberek ráadásul a mianmari monszunesők közepette vannak az erdőkben, ahol sokszor nincs tiszta víz, a gyerekeket hasmenés kínozza.
A városokban sem csak tüntetések vannak, a dzsungelben gyors kiképzést kapott, a városokba visszatért fiatalok földalatti sejtekbe szerveződtek, gyújtogatásokat, bombamerényleteket, célzott gyilkosságokat hajtanak végre a hadsereg és támogatói ellen. Egyes mianmari források szerint tíz városban is működnek sejtek, mintegy háromszáz robbantást hajtottak végre a puccs óta. Néha a falvakban élők is fellázadnak, június elején íjakkal és katapultokkal támadtak a hadseregre az Iravádi folyam deltájában élők, amikor a katonák fegyverek után jöttek kutatni. A milíciákat és sejteket a feloszlatott parlament képviselőiből is álló Nemzeti Egységkormány nemrég elkezdte egy Népi Védelmi Erővé szervezni, és az a terv, hogy központi parancsnokság alá vonja. Magatartási kódexet is kidolgoztak a milíciáknak, hogy miként nem szabad bánni a civil lakossággal és hadifoglyokkal.
Míg az etnikai milíciák körülbelül 75 ezer tagot számlálnak, a 400 ezer főből álló hadsereg kínai és orosz fegyvereket vásárol a Mianmarban nyugati cégek által kitermelt gáz árából (emellett a Tatmadaw-nak szétágazó üzleti csápjai vannak). A senki által el nem ismert, puccsal szembeálló árnyékkormány a külföldi államok elismerését sürgeti, hogy például ezek a pénzek hozzájuk fussanak be. Eközben több környező ország fegyverembargót akar elérni, hogy ne vásárolhasson utánpótlást a civileket ölő hadsereg.
Mindenesetre hiába minden civil fegyveres ellenállás, az utóbbi évek, évtizedek felkelései alapján elmondható, kevés az esély a sikerre a fölényben lévő karhatalmi erők ellen. Látható, mibe süppedt az arab tavasz több felkelése, Szíriában is hatalmon maradt az Aszad-dinasztia, Belaruszban lehetetlen elmozdítani Alekszandr Lukasenka elnököt (bár itt nem volt fegyveres ellenállás), a hongkongi felkelést leverték és átnyomták a kínai mintájú elnyomó jogszabályokat, Venezeulában is megmaradt Nicolás Maduro rendszere.
Elszabadult hajóágyú a régióban?
A szomszédos országok érthetően idegesek a helyzet miatt. Banglades eleve súlyos terhet cipel a rohingják elleni népirtás elől odamenekült százezrek miatt. A 2019-ig szintén katonai kormány által vezetett Thaiföld aggodalmát fejezte ki, hogy a térségi többnemzeti ernyőszervezet, az ASEAN és a mianmari junta vezetői közt létrejött megállapodás egyetlen pontját se tartotta be eddig a vezetés (köztük az erőszak leállítását). Az lehet még érdekes, hogy a térségben való befolyásért egymással rivalizáló Kína és USA mennyire akar belefolyni a konfliktusba (párhuzam: vietnámi háború a hatvanas-hetvenes években). Bár Joe Biden kormánya nem biztos, hogy szembe menne a polgárháborút elutasító ASEAN-nal, beavatkozni az iraki, afganisztáni és szíriai kudarcok után pedig biztosan nem fog.
Kína más kérdés. Változatlanul ad el fegyvereket a mianmari juntának, tavasszal pedig az ENSZ Biztonsági Tanácsában is a szokásos kettős beszédet folytatta. Csang Jün ENSZ-nagykövet azt mondta, Peking a stabilitást, párbeszédet és a demokratikus átmenetet támogatja. De a nagyobb szankciókat és embargókat rendre megvétózta a junta ellen. Kínának persze nem lenne jó, ha otthon (pláne Hongkongban) azt látnák az emberek, hogy sikerre vezethet egy népi felkelés, még ha a törvényes hatalmat megpuccsoló fegyveres erők ellenében is történik.
Pedig egy széleskörű polgárháború kitörése átterjedhet a szomszéd országokra is, már csak amiatt, hogy menekülthullám indul el az indiai, kínai vagy épp thai határok (és aztán tovább Európa vagy Ausztrália) felé. Emlékezetes, Pol Pot kambodzsai rémuralma, a Vörös Khmer is a saját népességét irtotta, amiből regionális konfliktus lett, és végül egy vietnámi bevonulás vetett véget a rezsim kegyetlenkedéseinek.
Vagy mégsem új Szíria?
Márciusban aktivizálódtak az etnikai alapú félkatonai csoportok, a kacsinok, karenek és sanok is katonai helyőrségeket támadtak meg. Közben olyan térségekben és városokban keltek fel fegyveresen a hadsereg ellen, ahol évtizedek óta nem volt erőszakos konfliktus. Mindenesetre az Asia Times szerint azért sem valószínű egy Szíria-szintű konfliktus, mert a puccsal hatalomra került Tatmadaw még nem mutatta meg az erejét, és sokkal nagyobbak a tartalékai, mint a felkelőknek, akik súlyos utánpótláshiányban szenvednek. Kínának nagyon nem kívánatos egy polgárháború a határán, pláne, hogy építené tovább az új selyemútnak is nevezett gazdasági gyarmatbirodalmát, és a szomszédos Thaiföld se támogatja már annyira az etnikai alapú mianmari milíciákat, mint korábban. Pedig már az is elég lenne, hogy vagy Bangkok vagy Peking szemet hunyjon e milíciák feketepiaci fegyverbeszerzései felett.
Valószínűbbnek tartja az Asia Times elemzése, hogy egy alacsony fokú gerillaháború fog folyni a hegyekben, a városokban pedig az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) kivégzős-robbantós hadjáratához hasonlóak történnek majd. Azt nem tartja valószínűnek, hogy a hadsereg városokat romboljon le, ahogy az Szíriában, Szomáliában vagy Csecsenföldön történt.
Az ausztrál Interpreter is elhessegeti a szír párhuzamot. Szerinte több olyan faktor hiányzik innen, ami Szíriában fűtötte a konfliktust. Ezek közül a két legfontosabb a nemzetközi beavatkozás, a másik pedig a külföldi harcosok beáramlása. Azt is kiemelik, hogy voltak időszakok, amikor a mianmari etnikai milíciák viszonya jobb volt a hadsereggel, mint a civil kormánnyal. Ugyanis a katonák és félkatonák is jól jártak a drog- vagy ékkőcsempészettel. Akad olyan Kína-támogatta milícia is, amelyik csendben maradt a puccs után, nem ítélte el a civilek elleni erőszakot.
A helyzet jelenleg tehát emlékeztet ugyan a szíriai forradalom elejére, de különbözik is tőle. Itt is szemben áll a saját népét lövő erős hadsereg a tüntetőkkel és lassan szerveződő milíciákkal, ugyanakkor ide nem fognak külföldi harcosok áramlani, mint Szíriába áramlottak Észak-Afrikából, Nyugat-Európából vagy a Kaukázusból. A nagy kérdőjel a nagyhatalmak és a szomszédos országok várható viselkedése: beavatkozik-e aktívan vagy fű alatt a szomszédos Kína, támogatja-e a lázadókat a határon át Thaiföld, küld-e fegyvert a felkelőknek az Egyesült Államok? Vagy mindenki hagyja elkopni a felkelést, cserébe a regionális stabilitásért.
