A Pablo Iglesias–Irene Montero párnak három kicsi gyereke van, nevelésükben egyenlően osztoznak. Szinte egész Spanyolországot lázban tartotta 2018 nyarán az ikrek születése, akik a vártnál három hónappal korábban jöttek a világra, és heteken át küzdöttek az életükért. Végül négy hónappal a születésük után hazaengedték őket a kórházból, de még ezután is rendszeres orvosi ellenőrzésre szorultak. Iglesias és Montero a Twitteren mondott köszönetet az orvosoknak és nővéreknek, dicsérték Spanyolország világszínvonalú (állami!) egészségügyi ellátását. Politikai nézeteiket félretéve hálálkodtak a spanyol királyi családnak is, amiért telefonon érdeklődtek a gyerekek állapotáról, és buzdították őket – Montero meggyőződéses republikánus, szerinte semmi szükség a 21. században a monarchiára. Az idén nyáron megszületett a kislányuk is, szintén kissé korán, „ahogy az már a mi családunknak szokás” – twittelte az immár háromgyerekes apa.
De nem ez a „családbarátság” a kormány egyetlen pikantériája. A demokratikus Spanyolország történetében, vagyis negyven éve ez az első koalíciós kormánya az országnak, ráadásul olyan – és ez Európában is ritkaság –, amelyben a spanyol szocialisták (PSOE) balra, a radikális baloldal (Unidas Podemos) felé nyitottak. Megválasztásukhoz az is kellett, hogy a parlamenti szavazáson két igencsak vitatott formáció – az ETA baszk terrorszervezet politikai szárnyából alakult EH Bildu és a függetlenségpárti katalán ERC, amelynek több tagja is börtönben ül lázadásért – tartózkodott a szavazáson. Aligha kérdés, hogy előbb-utóbb benyújtják majd a számlát ezért a szívességért. Lett is óriási felhördülés a parlamentben, a konzervatív oldalon hazaárulóztak, terroristáztak egy nagyot, és azóta is folyamatosan riogatnak az ország szétesésével és persze a monarchia eltörlésével is.
Pedro Sánchez szocialista miniszterelnök nincs irigylésre méltó helyzetben. Egyrészt menedzselnie kell egy éppen csak növekvő gazdaságot, amely még mindig nem heverte ki teljesen a pénzügyi válság következményeit. Brüsszel árgus szemekkel figyeli, hogy sikerül-e a bűvös három százalék alatt tartani a hiányt, vagyis nagy osztogatásra nincs lehetőség. Másrészt Damoklész kardjaként lebeg az ország fölött a katalán kérdés: megmarad-e az ország egysége, lehet-e észszerű kompromisszumot kötni a katalán nacionalistákkal, és tolerálja-e azt a többségi társadalom? Különösen annak fényében, hogy a szélsőjobboldali Vox egy expresszvonat sebességével száguldott be a parlamentbe, és mindjárt a harmadik legerősebb frakció lett. Ők és persze a meggyengült konzervatív Néppárt mostantól üzemszerűen aggódnak majd a nemzet egysége miatt.
A nyáron Sánchez ügyvezető miniszterelnökként még kategorikusan kizárta, hogy bevegye a radikális Unidas Podemost a kormányba. Pontosabban annak vezetőjét, a lófarkas Pablo Iglesiast, aki túlságosan megengedő nyilatkozatokat tett a katalán függetlenséggel kapcsolatban. Iglesias többször is hangoztatta, lehetővé kellene tenni, hogy a katalánok népszavazást rendezzenek a függetlenségről, és azonnal szabadon kellene bocsátani azokat a pártvezetőket, akiket most „politikai fogolyként” tartanak bebörtönözve.
A Podemos vezetőjének gazdasági elképzelései is túlmentek Sánchez tűréshatárán, de a vörös vonal a katalán referendum támogatása volt. A politikus aztán trükkösen „bepróbálkozott” az élettársnál, Irene Monteronál, akinek miniszteri tárcát ajánlott volna a kormányban. Ám Montero – és a párt 70 százaléka – kiállt Iglesias mellett. Tetszik, nem tetszik, koalíció csak vele lehetséges. Az új parlamenti választás novemberben felgyorsította a megegyezést: mindkét baloldali párt gyengült valamelyest, viszont rakétaként jött fel a Vox. Sáncheznek nem volt más választása, rekord gyorsan (48 óra alatt) össze is állt a vörös-vörös koalíció.
A kérdés az: mi változott? A Podemos a megszorítások ellen tüntető csoportokból 2014-ben alakult, és vezetői valóban radikális nézeteikről híresek, még ha ezen az utóbbi években némileg finomítottak is. A pártelnök, Iglesias, aki amúgy a Spanyol Szocialista Munkáspárt egykori alapítójának a nevét viseli, őskommunista családból származik, és nem rejtette véka alá azt sem, hogy szimpatizált Hugo Chávez venezuelai rendszerével. Doktori értékezését az antiglobalista tüntetésekről írta, fiatalos lendülettel osztotta ki a politikai és gazdasági elitet, és szerzett óriási népszerűséget a különböző televíziós beszélgetőműsorokban. Amikor a párt bejutott az Európai Parlamentbe, úgy döntöttek, hogy a 8000 eurós fizetés helyett képviselőik csupán 1900 eurót visznek haza, a többi megy a pártkasszába.
Egyetlen képviselőnk sem vesz fel többet, mint a spanyol minimálbér háromszorosa
– fogalmazott akkor Iglesias, tovább növelve népszerűségét.
Pedro Sánchez és Pablo Iglesias koalíciós kormányát meglehetős szkepszis fogadta a nemzetközi sajtóban, noha a Podemos gazdasági programja sokat finomodott az utóbbi időben.
A kormány egyik fő törekvése az egyenlőtlenségek megszüntetése
– jelentette be Sánchez miniszterelnök. Ennek szellemében
Szerencsére a szociális igazságosságot és a szegények képviseletét hirdető Pablo Iglesiasnak és Irene Monteronak van bőven mit a tejbe aprítani. A spanyol sajtó hónapokig cikkezett a 270 négyzetméteres, medencés és kerti pavilonos luxusvillájukról, amit Madrid egy előkelő részén vásároltak több mint 600 ezer euróért. Azonnal Iglesias fejére olvasták néhány évvel ezelőtti nyilatkozatát. „Rábíznád az országot egy olyan politikusra, aki 600 ezer euróért vesz egy luxuslakást?” – twittelt az akkori konzervatív gazdasági miniszterről, aki épp egy madridi tetőtéri lakást vásárolt. Ez nem ugyanaz a helyzet, magyarázkodott Iglesias, hiszen ő nem spekulációs céllal vásárol, csupán lakni szeretne valahol. És évtizedekig törlesztik majd a bankhitelt. Vagyis érdemes lesz sokáig kormányon maradni.
Kiemelt kép: PIERRE-PHILIPPE MARCOU / AFP
