Négy év alatt negyedszer próbálnak működőképes parlamentet és kormányt választani vasárnap Spanyolországban, ám az előjelek most sem túlságosan biztatók. Tovább tart ugyanis a patthelyzet a bal- és a jobboldal között, ráadásul a jobboldalon egyre erősebben nyomul a Vox nevű szélsőjobboldali párt. Spanyolország sokáig „bezzeg ország” volt Európában: a populista, szélsőjobboldali pártoknak nem volt tömegbázisa, a konzervatív Néppárt ügyelt arra, hogy tőle jobbra ne nagyon jelenjen meg számottevő politika erő – éppúgy, mint Németországban, ahol sokáig a CDU/CSU-tól sem volt jobbra politikai tér.
Ám ennek a helyzetnek már vége: a konzervatív párt „puhaságát” megelégelve néhány politikus pár éve saját pártot alapított, amely mára igen megerősödött. De a Spanyolországot 1939 és 1975 között vaskézzel irányító Francisco Franco tábornok hamvainak exhumálása a politikai foglyok által épített Elesettek Völgyéből azonnal kampánytéma lett. A Vox egyik vezetője – nem túl elegánsan – így kommentálta az ügyet: nem Francot kellene exhumálni az Elesettek Völgyéből, hanem Pedro Sánchez miniszterelnököt kiebrudalni a Moncloa-palotából.
A spanyol társadalom többsége egyáltalán nem bánta, hogy a monumentális katedrális mostantól nem lesz a Franco-hívők zarándokhelye. Az exhumálásról szóló parlamenti határozatot mindössze két ellenszavazattal, elsöprő többséggel fogadták el, még a konzervatív Néppárt sem tiltakozott, csupán tartózkodott. A Vox megerősödése ettől független jelenség. Amióta a katalán válság és a spanyol szocialisták kormányzati vergődése tart, a Vox szorgosan gyűjtögeti a szimpatizánsokat. A politikai áttörés tavaly decemberben Andalúziában történt meg, ahol a párt a semmiből előbukkanva váratlanul a voksok 10 százalékát szerezte meg, és a másik két jobboldali párttal összefogva megbuktatta a déli tartományt 1978 óta kormányzó szocialistákat (PSOE).
Kérdés, hogy az andalúz modell működhet-e országos szinten? Lehet-e ismét jobboldali kormánya Spanyolországnak, ráadásul a szélsőjobbal együtt?
Az előrejelzések szerint a választások után ismét patthelyzet várható a két blokk (baloldal/jobboldal) között, csakúgy, mint a legutóbbi, április végi voksolás után. A szocialista párt és Pedro Sánchez kormányfő ugyan nyerésre áll, de kormányozni nem fog tudni, még akkor sem, ha összefog a tőle balra álló, erőteljesen kapitalizmusellenes Unidas Podemos (Együtt Képesek Vagyunk) nevű párttal. Ám Sánchez eddig sem hajlott a koalícióra a lófarkas Pablo Iglesiasszal (aki paradox módon a szocialista párt alapítójának nevét viseli), és még ha nyitott is lenne a „vörös házasságra”, az is kevés lenne a többséghez.
De nem jobb a helyzet a másik oldalon sem: itt a második helyezett konzervatív Néppárt bútorozhatna össze a liberális Ciudadanosszal, és esetleg a szélsőjobboldali Voxszal, ám a többség így sem jönne ki.
Néhány nappal a választás előtt az öt párt listavezetője különös vehemenciával esett egymásnak a televíziós vitában. Sok forog kockán: Sánchez miniszterelnök látványosan elszámította magát, amikor nyáron előrehozott választásokat hirdetett, mert most úgy fest, kevesebb voksot fog kapni, mint tavasszal. A néppárt elnöke, Pablo Casado szó szerint a politikai túlélésért küzd, miután áprilisban a párt történetének legrosszabb eredményét produkálta. De a mostani voksolás nagy vesztese a korábbi sztár, a liberálisok (Ciudadanos) vezetője, Albert Rivera lehet, akinek pártja 7 százalékot esett az elmúlt hat hónapban. Ha a közvélemény-kutatók nem tévednek, akkor vasárnap este a Vox és annak szakállas baszk vezetője, Santiago Abascal ünnepelhet, aki akár a harmadik helyre is behozhatja a szélsőjobbot. A hétfői tévévita nézői egyébként egyértelműen őt találták a legmeggyőzőbbnek: Abascal többek között ígéretet tett az ország egységének helyreállítására, a szeparatista pártok betiltására, az illegális bevándorlás és az ezzel járó bűnözés visszaszorítására, valamint a „progresszív véleménydiktatúra” elleni fellépésre.
A spanyol elemzők többsége egyetért abban, hogy a Vox előretörése mögött elsősorban a katalán válság elmérgesedése áll.
Bár a párt szereti támadni a bevándorlást és a genderpolitikát, mint a két legfőbb rosszat, a támogatását valójában azoknak a jobboldali szavazóknak köszönheti, akik szerint a többi párt túl puhán kezeli a katalán függetlenségpártiakat
– nyilatkozta a 24.hu-nak José Ignacio Torreblanca, a madridi ECFR (European Council on Foreign Relations) kutatóintézet vezetője.
A katalán válság évek óta mérgezi Madrid és Barcelona viszonyát, de az utóbbi két évben már az ország egysége is kockán forog. 2017-ben az akkori katalán kormány népszavazást rendezett a függetlenségről, amit a spanyol kabinet illegálisnak minősített, majd felfüggesztette a tartomány autonómiáját. A függetlenség kikiáltásában részt vevő katalán politikusokat idén október elején lázadás miatt 9-13 évnyi börtönbüntetésre ítélte a spanyol legfelsőbb bíróság. Ez csak olaj volt a tűzre: több százezer ember vonult Barcelonában az utcákra a bebörtönzött politikusok szabadon bocsátását követelve, egyúttal megbénítva a közlekedést és a repteret is. A tüntetések hatására elhalasztották az El Clásicót. A függetlenségpártiak azzal vádolják a spanyol kormányt, hogy úgy viselkedik, mint egy elnyomó hatalom, és nem tartja tiszteletben az eltérő politikai nézeteket. A másik oldal szerint viszont a spanyol alkotmány egyértelműen rendelkezik az ország egységéről, ezen belül pedig a katalánok igen széles körű autonómiával bírnak, saját parlamentjük, kormányuk van, az iskolákban katalánul folyik az oktatás, a helyi újságok és média is ezt a nyelvet használja, és még a rendőrség is helyi irányítás alatt áll.
A katalánok azt szeretnék, ha a spanyol alkotmány „nemzetként” hivatkozna rájuk, de a vita nemcsak a nemzeti identitásról, hanem a pénzről is folyik. Gazdasági elemzők emlékeztetnek rá, hogy a függetlenségi mozgalom – hogy, hogy nem – épp akkor kapott igazán erőre, amikor a pénzügyi és gazdasági válság elérte Spanyolországot, és meg kellett szorítani a nadrágszíjat. A katalánok arról panaszkodnak, hogy túl sok pénzt kell beadniuk a közös költségvetésbe, amelyből ők keveset kapnak vissza, a spanyolok viszont azzal érvelnek, hogy történetesen épp a központi kasszából kellett konszolidálni a katalán tartományi büdzsét is.
A Néppárt korábbi miniszterelnöke, Mariano Rajoy kemény kézzel, a szocialista Pedro Sánchez diplomatikusabban igyekezett megoldani a válságot, de mindketten felsültek. Fernando Vallespín, a madridi Complutense egyetem politológus professzora egy interjúban azt mondta, minél hangosabbak a szeparatisták, annál jobban erősödik a szélsőjobb, valójában mindkét csoport az eszkalációban érdekelt, mert akkor lehet a legjobban egymás ellen riogatni. José Ignacio Torreblanca viszont arra emlékeztet, hogy Katalóniában 1978 óta tartanak szabad választásokat, és ezeken még soha nem volt elegendő többsége a függetlenségpárti erőknek. Az ominózus 2017-es illegális népszavazáson ugyan 90 százalék a függetlenségre voksolt, ám a részvétel csak 43 százalékos volt.
A függetlenséget a többség ellenében, egyoldalúan és az alkotmány keretein kívül akarták elérni. Egyébként az Európai Unió is elismerte, hogy Spanyolország demokratikus jogállam, ahol mindenkinek a jogait tiszteletben tartják, aki betartja a törvényt
– mondja a politikai elemző. Minden felmérés azt mutatja, hogy a 7,5 milliós katalán társadalom kisebb része szeretne független államban élni, ráadásul ez az arány évről évre nő, és minél keményebben lép fel Madrid, annál nagyobb az elszántság Barcelonában.
Akárki is nyeri a vasárnapi választást, annak nemcsak a kormányalakítással gyűlik majd meg a baja.
Kiemelt kép :Pierre-Philippe Marcou / AFP
