Igazi csúcsforgalom van Moszkvában, a világ vezető országainak képviselői adják a kilincset egymás után. Rex Tillerson ameriakai külügyminiszter – nagyrészt eredménytelen – tárgyalásai után az orosz diplomácia továbbra is teljes gőzzel folytatja az érdekrendszerének megfelő kapcsolatok bővítését.
A fő fokusz továbbra is természetesen Szíria. A diplomáciai kezdeményezést már tavaly átvette Oroszország az Egyesült Államoktól, amikor török és iráni támogatással nekiállt megszervezni a szíriai dzsihadista ellenzék egy részével a tárgyalásokat. A találkozókra végül Asztanában, Kazahsztán fővárosában került sor, és ha a béke nem is tört ki, most először sikerült a szélsőséges szervezetek egy jelentős csoportját legalább tárgyalóasztalhoz ültetni és megállapodni velük valamiben (lakosságcserék, tűzszünetek).
Tillerson látogatása után Szergej Lavrov orosz külügyminiszter szinte már másnap fogadta iráni és szíriai kollégáját, akikkel közösen szólította fel az USA-t és az őt támogató nyugati országokat, hogy fogadjanak el egy pártatlan vizsgálóbizttságot, amely kivizsgálná, hogy ki követte el az április eleji vegyifegyver-támadást Szíriában. A közös találkozókban és politikai nyilatkozatokban semmi szokatlan nincs, hiszen e három ország egymás legszorosab partnerei a Közel-Keleten.
Oroszország külpolitikai aktivitása a Közel-Keleten a leglátványosabb, ha úgy tetszik, egyfajta nagy visszatérést látunk, amelynek aktivitása a hidegháború évtizedeit idézi. 2017-ből még négy hónap sem telt el, de több regionális nagyhatalom vezetője járt már Moszkvában. Csak márciusban az iráni és a török államfő, valamint az izraeli miniszterelnök is ellátogatott az orosz fővárosba. Az Iránnal és Izraellel meglevő kapcsolatok pikantériáját természetesen az adja, hogy a két közel-keleti ország egymással nincs beszélő viszonyban. Tel-Aviv Iránt olyan országnak tartja, amely a nukleáris programja és a Hezbollah és a Hamasz szervezeteknek nyújtott támogatása révén Izrael megsemmisítésére törekszik.
2017 áprilisa hasonlóan forgalmas volt. Ezúttal előbb a katari majd a szaúdi külügyminszterrel talákozott Szergej Lavrov. Ez a két ország a dzsihadista szíriai felkelő csoportok legbőkezűbb és elszántabb támogatója volt az elmúlt 6-7 évben. Az ő támogatásuk nélkül nem lehet békét teremteni Szíriában (ehhez persze még néhány másik ország is kell), a pénzükre az ország újjáépítésekor is szükség lesz.
Ha valami mostanság jellemzi az orosz diplomáciát, az ez a pragmatizmus. A két öbölmenti országgal is folyamatosan javulnak kapcsolatok, az orosz vezetés nem csinált ügyet abból, hogy gyakorlatilag az ellenségeivel is tárgyaljon. Miközben Szíria kapcsán kevés dologban tudnak egyetérteni, számos más téma és ország van, ahol az érdekek közösek lehetnek. De még talán ez sem igaz ebben a formában. A szaúdiakkal való tárgyaláson ismét elhangzott az az orosz vélemény, amelyet már korábban pedzegettek (és amely ismét alátámasztaná az orosz pragmatizmust):
Fotó: Getty Images/AFP/Joseph Eid
Persze a szíriai vezető jövője felett lamentálni némileg idejemúlt.
A megerősödő orosz-szaúdi, vagy orosz-katari kapcsolatoknak is az lehet célja, hogy az Öböl-térségben is megértessék ezt. A nyugat már nagyrészt beletörődött, nem véletlen, hogy a szíriai – ma már szinte teljes egészében szélsőséges – felkelőcsoportok fegyveres támogatást alig vagy nem is kapnak. Ami segítség jön, az nagyrészt politikai vagy pénzügyi.
Szakértői körökben vita van arról, hogy a közel-keleti orosz jelenlét egy stratégia része, amit az éles szemű orosz elemzők vagy hírszerzők rajzolnak, hogy aztán Moszkva mesteri időzítéssel lépjen katonai, diplomáciai vagy segélyezési téren, vagy egyszerű opportunizmusról van szó. Azaz, ahol Moszkva amerikai hátrálást lát, oda benyomul.
Mert az amerikai visszavonulásról viszont teljes egyetértés van az kínai, az orosz, az amerikai és az europai elemzők között is. Lehet, hogy Magyarországról ez nem látszik, de az amerikai külpolitikát Barack Obama ideje alatt a visszavonulás jellemezte a Közel-Keletről. Így volt, annak ellenére, hogy az Iszlám Állam ellen 2014-től bombázgatnak és kiképeznek. Így van annak ellenére, hogy Líbiában is voltak-vannak titkos katonai akciók, bombázások, illetve próbáltak néhány száz szíriai felkelőt kiképezni.
Magyar szemmel ezek komoly dolgoknak tűnnek, de amerikai mértékkel nem. Obama elnök akkor háborúzott, ha muszáj volt, és akkor is lehetőleg úgy, hogy mindenki viselje maga a terheket.
A visszavonuló amerikai érdekjelenlét világos hatása volt, hogy a helyi szövetségesek sokkal határozottabban léptek fel a saját érdekeik miatt a térségben. Különösen Szaúd-Arábia és Izrael, de kisebb mértékben Egyiptom is.
ráadásul ez az időszak egybesett Vlagyimir Putyin elnök újbóli, 2012-es hatalomrakerülésével (a megelőző négy évben miniszterelnök volt, formálisan Medvegyev államfő alatt).
A Kremlbe visszatérve Putyin sokkal határozottabb küpolitikát vázolt fel, amelyet támogatott az orosz gazdaság növekedése, a bövülő források és persze saját amíciója. Nem kellett sokat várni, hogy megérezzék az amerikai rezignáltságot. Ez 2013-ban, amikor az USA a korábbi fenyegetései ellenére sem támadta meg Szíriát az akkori vélt vegyifegyver-támadás miatt, teljesen nyilvánvalóvá vált, nemcsak Moszkvában, de Pekingben, Teheránban és Brüsszelben is.
Az orosz aktivitás visszaerősödése a Közel-Keleten ennél fogva már a krími invázió (majd az azzal járó elszigetelődés) előtt megkezdődött, ennek betetőzése a szíriai katonai akció. Ez teljesen új helyzetet teremtett a régióban, amihez minden regionális hatalomnak alkalmazkodnia kellett. A török, szaúdi vagy izraeli látogatások kapcsán épp azt látjuk most, hogy miként alakulnak át a kapcsolatrendszerek.
Mindezek miatt is, ha valamiben biztosak lehetünk, az az, hogy Moszkva ereje egy ideig még erősödni fog a Közel-Keleten és ennek csak egy dolog szabhat határt, ha Donald Trump elnök úgy döntene, hogy az amerikai erő visszatér teljes súlyával a térségbe. Ennek egyelőre semmi jele, az Iszlám Állam támadásának felgyorsítása ugyanis igazából csak látványpékségnek számít a mögötte levő való érdekharcokhoz képest.
