Felnő egy generációnyi amerikai, aki sosem volt színházban, hangversenyen, operában, táncelőadáson, sosem hallott igazi jazzt és egyre kevesebbet olvas.
Ezt Dana Gioia mondta, miután a kétezres évek elején Bush elnök kinevezte az állami százmilliókat kultúrára költő szervezet, a National Endowment for Arts elnökévé. Ennek a szervezetnek komoly szerepe van abban, hogy az említett generáció – illetve azóta még legalább egy – mégse így nőjön fel. Ugyanakkor, meglehet, ennek a szervezetnek az idei lesz az utolsó éve. Donald Trump tervezett megszorító csomagja nagyjából az összes állami intézményt érinti majd. Miért pont ez a pénzügyileg viszonylag jelentéktelen, ám az elnök szempontjából annál idegesítőbb szervezet maradna ki?
Azt tudtuk, hogy a fiatal és kortárs – tehát természetéből fakadóan javarészt hatalomellenes, liberális – művészet (a graffitiktől a tévéműsorokon át a verseskötetekig) és Donald Trump nem éppen a legjobb haverok. Erre jó példa a Saturday Night Live körüli hisztije, illetve az, hogy személye elleni támadásnak veszi a róla szóló kritikákat, amelyeken aztán hosszasan rugózik a Twitteren. Csak idő kérdése tehát, hogy a “terrorizmus”, a feminizmus, az obamai egészségügy és a Mexikó lakosságának ezek szerint jó részét kitevő rossz hombrék után hadat üzenjen a kortárs művészetnek is. Trumpék ugyanis az elmúlt évtizedek legkeményebb megszorító csomagját készítik elő éppen; a tervek szerint 10,5 billió dollárt spórolnának a következő tíz évben. Az elnök szinte mindegyik állami szervezettől megvonna pénzt, kivéve a védelmi tárcától, amelynek még több is jutna.
A kultúrára fordított évi nagyjából 150 millió szövetségi dollár felett őrködő National Endowment for Arts (NEA) halála nem megerősített, de a The Hill nevű lap erről szóló cikke óta nagyjából tényként kezelik, hogy – az olyan gyanús, libsi ügyek, mint a nők bántalmazása elleni küzdelem és az emberi jogok védelme – mellett a szövetségi művészeti alap is áldozatául esne, mégpedig a Trump ideológiai hátterét nagyban formáló Heritage Foundation nevű konzervatív szervezet tervei alapján.
A NEA 1965 óta osztja a támogatásokat a művészeknek, illetve – több botrányos döntés után – inkább az azokat tömörítő szervezeteknek. Működése óta eddig ötmilliárd dollárt osztott szét évente változó, jelenleg 146 milliós éves költségvetéssel. A cél az volt, hogy “a kiváló művészet minden amerikaihoz eljuthasson”. Nemes misszió, ám mi a helyzet, ha a “kiváló művészet” nem az edzett gyomornak való? A NEA rendszeres támogatója volt Robert Mapplethorpe kendőzetlenül (homo)erotikus, a rasszizmus és a szexualitás tabuit ostromló fotográfiájának, de a szervezet, illetve általában a művészetre fordított állami pénzek kritikusainak kedvenc példája Anders Serrano 1987-es Immersion (Piss Chirst) című műve. Ez egy elsőre jelentéktelennek tűnő, fröccsöntött műanyag Jézust ábrázoló, sárgás színű fotó. Azért sárgás, mert a megváltó, mint azt a művész elárulta, az ő vizeletében lebeg.
A botrány természetesen borítékolható volt, a szervezetet azóta ostorozzák évről évre, amiért “ilyesmire” költi az adófizetők pénzét. A NAE a kulturális elitisták szociális segélye – írta a szervezetről 1997-ben a mai Magyarországon is ismerős szóhasználattal és gondolatmenettel a Heritage Foundation, amely szerint a szervezetet
végképp megfertőzte a radikális multikulturalizmus vírusa, amely miatt a művészi törekvéseket bőrszín etnikai hovatartozás és szexuális orientáció alapján ítélik meg valódi értékük helyett.
Ez a vita azóta is kimeríthetetlen: minden sérült veteránokat támogató művészetterápiás foglalkozásra jut egy melegházasságpárti színielőadás, és minden több millió látogatót vonzó tárlatra jut egy senkit sem érdeklő, köldöknézős felolvasóest. Függetlenül attól, hogy demokrata vagy republikánus elnök nevezi-e ki a szervezet vezetőjét, ez ugyanis az ő dolga, tehát hamarosan Trumpnak is el kell szánnia magát, ha nem végzi előbb ki az intézményt. Nemrég fel is kérte Sylvester Stallonét (Nem vicc!) ám ő udvariasan hárított, azóta nagy a csönd. Trumpot ismerve ez inkább rosszat jelent, mint jót.
Pár hete a szokásos szólamokhoz képest szinte üdítő érvet hozott fel a művészetek állami támogatása ellen a New York Times-nak Romnia Boccia, a Heritage Foundation szakértője: szerinte a botrányos alkotások szövetségi támogatásánál sokkal aggasztóbb, hogy a NEA pénzei és a politikai befolyás középszerűséghez vezet és unalmas, banális művészeti projekteket tart életben.
A NAE minden kritikus hangra ugyanazt reagálja: csak a művészi értéket és a társadalmi jobbító szándékot nézik, ennek pedig része a – diplomatikusan fogalmazva – ezernyi értelmezési lehetőséget kínáló pisiben úszó Jézus és a péniszekkel telekomponált fotográfus-életmű. Náluk nincs sem protekció, sem ideológiai mesterterv – mondják. Ennek ellentmond egy 2009-es konferenciabeszélgetés kiszivárgott hangfelvétele, amelyen az akkori kommunikációs vezető, Yosi Sergant arról instruálja a szervezethez közeli művészeket, hogy hogyan és milyen témában alkossanak Obama politikáját támogató műveket. A felvételt Trump kedvenc hírgyárosa, Andrew Breibart oldala tette közzé, és bár az alt-right kedvenc orgánuma nem hitelességéről és pontosságáról híres, a NEA nem tagadta a beszélgetés tényét. Az akkori vezetés szerint azonban ez nem összeesküvés volt, Sergant – aki önhatalmúlag, engedély nélkül telefonált – csupán tájékoztatta a művészeket az új lehetőségekről.
A NAE ezzel együtt is sok olyan projektet támogatott, amely kinőtte magát, életképes és sikeres lett és már nincs is szüksége a támogatásukra. Jó példa az általuk felfuttatott Sundance filmfesztivál, vagy az eddigi tizenhat Pulitzer-díjas könyv, amely felett szintén bábáskodtak. Csak 2015-ben 2300 ösztöndíjat ítéltek oda, az általuk támogatott alkotásoknak, előadásoknak 30 milliós közönsége volt élőben és 360 millióan látták azokat tévében vagy az interneten. Amerikában nagyon komolyan veszik, hogy még a kortárs, kísérletező művészetnek is a piacból kell élnie, ám ezzel együtt is nagy szükség van a NAE-re, amely karriereket indíthat be és olyan fontos – azaz vagy az utókor által fontosnak ítélt – alkotásokra jut belőle, amelyeknek akkor és ott nincs piaca.
Ettől függetlenül bizonyos döntések miatt évről évre körberöhögik a szervezetet, és nem csak ideológiai, hanem lakossági érvekkel (“ezt a baromságot bármelyik ötéves megcsinálja”) ekézik a papíron szigorúan szakmai alapú és elfogulatlan döntéseit. Most például a Doggie Hamlet című kutyák és bárányok főszereplésével újragondolt, igazi mezőn játszódó Shakespeare-darabot szedte szét a sajtó, illetve háborgott az alkotóknak megítélt 80 ezer dollár miatt, az előadást pedig, hogy is mondjuk, nem sikerült maradéktalanul megvédenie a kortárs művészeteket pártoló orgánumoknak sem.
Tartsuk bármilyen röhejesnek a kutyákkal előadott Hamletet, vagy úgy általában a kísérletező kortárs művészetet, azzal nehéz vitázni, hogy szegényebb hely lenne Amerika – és egy kicsit a világ is -, ha Trump bezúzná az állami támogatásért felelős szervezetet.
A beszántás már csak azért sem különösebb eredmény, mert – mint sokan megjegyezték például a Twitteren – évente dupla ennyibe kerül a Fehér Ház helyett a Trump Towerben élő first lady védelme. (Ez az érv egyébként a lélegeztetőgép-faktoron túl azért sem állja meg a helyét, mert nem tudni, mennyibe kerülnek Melania Trump testőrei; az azért biztos, hogy nagyon sokba.)
Azt persze senki nem gondolja, hogy a NAE-vel együtt maga a művészet is meghal, sőt. A kortárs kísérletezésnek ugyanis kis leegyszerűsítéssel semmi sem tesz jobbat, mint hogy ellenzékben van. Rég nem igaz (pontosabban sosem volt igaz) a közhely, hogy az igazi művész szenvedésben és éhezésben születik, arra viszont rengeteg példa akad, hogy egész életművek teljesednek ki a korlátolt, elnyomó hatalom elleni lázadásnak hála. (Banksy neve rémlik valakinek?) Szaporodnak a Trumpról szóló street art alkotások, pár hónapja pedig az elnök nőgyűlölő idézetei ihlette fotósorozat tarolta le a netet; a képeken (majdnem) meztelen női testekre írta a vonatkozó mondatokat egy 18 éves diáklány. Egy ilyen pofonegyszerű ötletre épülő műhöz ráadásul ma már nincs szükség támogatásra, igaz, önmagában megélni sem lehet a begyűjtött lájkokból.
A művészeti alap felszámolásának ügyben egyébként sem maga Trump, sem a NAE nem szólalt meg, így a hivatalos nyilatkozatok helyett álljon pár érdekes, a jövőt sejtető adat.
Amikor az elnököt még jelölt korában megkérdezték, mik a kedvenc könyvei, azt válaszolta: nagyon szeret olvasni, a világ két legjobb könyve pedig az Art of the Deal és a Surviving at the Top című kötetek. Ezekről a következőket kell tudni:
- egyik sem szépirodalom;
- mindkettőt Trump írta.
A NAE testvérszervezetével, a National Endorwment for the Humanitiesszal együtt kiköltözött washingtoni székhelyéről, a történelmi Old Post Office-ból, hogy átadja a helyet a kétszázmilliós felújításnak, majd az épület új bérlőjének: a Trump International Hotelnek.
