Egyelőre annyit tudunk biztosan, hogy november 8-án Hillary Clinton, vagy Donald Trump lesz az Egyesült Államok új, sorrendben a 45. elnöke. Hogy melyikük, az nem pusztán az amerikaiak belügye, tekintve hogy a világ egyetlen szuperhatalmának vezetőjéről beszélünk. És számunkra most mindegy is, hogy Trump vagy Clinton, a lényeg, hogy a mindenkori amerikai elnök egyben a világ leghatalmasabb, legütőképesebb hadseregének a főparancsnoka.
Jelen elnökválasztás kapcsán nem akarunk és nem is fogunk állást foglalni, csupán néhány múltbéli fegyveres vagy csaknem fegyveres konfliktus felemlítésével próbáljuk érzékeltetni, micsoda felelősség hárul Amerika első emberére. Nem kell túl messzire mennünk, hogy az elején kezdhessük.
Berlin:háború helyett légihíd
Az Egyesült Államok, miközben a nyugati félgömbön a csendőr szerepét játszotta, Európával szemben sokáig tartotta magát a James Monroe elnök által 1823-ban megfogalmazott tételhez, azaz a semlegességhez, a be nem avatkozás politikájához. Aztán jött két világégés, a második azonnal adta is a kilincset a hidegháborúnak, a szuperhatalommá váló, atomfegyvert birtokló Amerika pedig elkezdte irányítani a világ sorsát.
Az első évekből kiemelkedik 1948-49-es berlini válság. A legyőzött Németországot a szövetségesek ’45-ben – átmenetileg – egy szovjet és nyugati megszállási övezetre osztották fel, utóbbiban alakították ki a brit, amerikai és francia megszállási zónákat. Ugyanígy jártak el a mélyen a kommunista területen fekvő Berlin esetében is. A nagy kérdés az volt, hogy a tervezett újraegyesítés melyik fél irányításával történjen.
Amikor a nyugati övezetek amerikai vezetés alá kerültek, és új fizetőeszközt is bevezettek, Sztálin radikális lépésre szánta el magát: 1948. nyarán elzárta Berlint a nyugati szövetségesek elől.
Légi úton juttattak ellátmányt Nyugat-Berlinbe, mire 11 hónap után, 1949 májusában a szovjetek feloldották a blokádot.
Korea: az első fegyveres konfliktus
A koreai háborút a hidegháború első fegyveres konfliktusaként szokás említeni. A délkelet-ázsiai ország Németországhoz hasonlóan “kettévágták”: az északi szélesség 38. fokától északra szovjet, attól délre amerikai megszállási övezetre osztották. A két országrész politikai berendezkedése is ennek megfelelően alakult, és mikor az amerikai haderő távozott, Kim Ir Szen északi kommunista vezető Kína és a Szovjetunió hallgatólagos támogatásával 1950. június 25-én lerohanta Dél-Koreát.
Híven a róla elnevezett doktrínához, miszerint az Egyesült Államoknak kötelessége támogatni azokat a nemzeteket, melyek szeretnék megőrizni önrendelkezésüket a kommunizmussal szemben.
Míg Amerika az ENSZ felhatalmazásával háborút vívott Koreában, Sztálin nem ment el a falig. Bár bojkottálta az ENSZ BT üléseit, ám annak határozatait nem vétózta meg, és “csupán” hadianyaggal segítette Kim Ir Szent. Kína viszont 300 ezer katonát küldött, három évnyi vérontás vette kezdetét.
A fegyverszünetet 1953. július 25-én kötötték meg, gyakorlatilag visszaállt az eredeti status quo: Korea maradt megosztott, a határ a 38. szélességi kör közelében állandósult. Összesen 3,5 millió ember halt meg, egymillió kínai és 54 ezer amerikai katona, valamint két és fél millió koreai katona és civil.
Eisenhower inkább visszavonult
Igencsak forróra sikerült az 1956-os év is. Gamal Abdel Nasszar nyáron államosította a Szuezi csatornát, mire október végén Izrael, Franciaország és Nagy-Britannia támadást indított Egyiptom ellen. Ugyanekkor felkelés tört ki Lengyelországban, Magyarországon győzött a forradalom – Hruscsov tajtékzott, háborúval fenyegetőzött, az arab ország elleni agresszió beszüntetését követelte. Magyarország pedig a “szabad világtól” kért segítséget.
Dwight D. Eisenhower amerikai elnöknek mindkét esetben komolyan mérlegelnie kellett, bár az Egyiptom elleni támadást alapvetően az Egyesült Államok sem támogatta – félő volt, hogy az ilyen akciók a Szovjetunió karjaiba taszítják az arab államokat.
A hidegháború legkomolyabb konfliktusa viszont a kubai rakétaválság volt 1962-ben. A világ ekkor szó szerint egy hajszálnyira volt az atomháborútól, Kennedy elnök asztalán ott feküdt a szöveg, amivel a nyilvánosság tudtára hozza, az Egyesült Államok támadást intéz a Szovjetunió ellen. A döntés az ő kezében volt – ezzel kezdjük majd cikkünk következő részét.
