Rupert Wingfield-Hayes a BBC-n osztotta meg tapasztalatait. Eredetileg egy hetet töltött volna az észak-koreai Phenjanban, hogy egy háromfős, Nobel-díjasokból álló delegáció látogatásáról tudósítson. Nem volt kellemes feladat: munkája során öt őr követte minden lépését, akik a végén már nyíltan ellenségeskedtek vele. A végén már alig várta, hogy hazatérhessen.
A reptéren azonban szokatlanul hosszúra nyúlt az útlevelének ellenőrzése. Mire végre lepecsételték, társai közül már mindenki más a tranzitban várakozott. Az újságíró akkor rémült meg igazán, amikor egy biztonsági őr félrehívta: a kezében Rupert diktafonja volt. “Ezt ellenőriznünk kell” – mondta, és egy hátsó szobába kísérte, ahol egy másik őr igyekezett megnyitni a készüléken lévő fájlokat.
“Mi a gond?” – kérdeztem. – “Semmi nincs azon a memóriakártyán, és mindjárt lekésem a pekingi gépemet.”
Ugyanekkor Rupert két kollégája megtagadta, hogy a Pekingbe tartó gépre szálljanak: üvöltöztek a biztonságiakkal, akik próbálták a fedélzetre tuszkolni őket. Ő azonban nem tudott erről.
Az őrök autóba ültették, és egy hotelbe hajtottak vele. A konferenciateremben, Kim Ir Szen és Kim Dzsongun több méteres portréi alatt foglaltak helyet. Tájékoztatták, hogy Rupert munkájával megsértette a koreai népet, és be kell vallania az általa elkövetett hibákat. A riporter eközben azon gondolkodott: olyan sorsra jut-e, mint Otto Warmbier, egy amerikai diák, akit 15 év kényszermunkára ítéltek egy propagandaposzter letépéséért?
Három cikkének másolatát húzták elő, amik a látogatása során megjelentek a BBC weboldalán. Nem értette, mi lehet a gond velük.
“Maga szerint a koreai emberek csúnyák?” – kérdezte az egyik őr.
“Nem” – feleltem.
“Maga szerint a koreai emberek ugatnak, mint a kutyák?”
“Nem” – feleltem megint.
“Hát akkor miért ír ilyeneket?”
Azzal Rupert elé tolták a hivatkozott bekezdést az egyik cikkben, fekete tollal bekarikázva. Ebben “mogorva arcúnak” nevezte a koreai vámost, aki “rámordult”, hogy hozott-e magával könyveket. A mogorva arcú jelzőt érthették csúnyának, és a morgásra gondolhatták, hogy kutyához hasonlította az ellenőrt.
“Én angol irodalmat tanultam. Maga szerint tényleg nem értem a kifejezést?” – kérdezte az egyik vallató.
Órákig követelték, hogy Rupert vallja be a bűnösségét, újabb és újabb példákat hozva a cikkekből. Közben kiderült, hogy egyik kihallgatója ugyanaz a személy, aki három évvel korábban a szintén 15 év kényszermunkára ítélt, koreai-amerikai Kenneth Bae ügyében is eljárt.
“Nem írok alá semmit”, közölte.
“Nem baj, ülhetünk itt egy napot, hetet vagy hónapot” – jött a válasz.
Az őrök két óránként cserélődtek, még vécére is kísérgetve az újságírót.
“Egyeztetett dél-koreai médiumokkal, mielőtt idejött? Előre kitervelték a kormányunk lejáratását?” – kérdezték. Így vonják itt koncepciós perbe az embert – gondoltam magamban.
Szerencsére mindeközben Jo Floto, a BBC Asia Bureau szerkesztője is az országban tartózkodott, és amint tudomást szerzett a történtekről, a helyszínre sietett. A riporter megkönnyebbülést érzett, amikor Floto megjelent, ám a szerkesztő figyelmeztette: a kihallgatókat nem érdekli, milyen hatással van az ország imázsára, ha ott tartják – felkészültek rá, hogy Rupertet perbe fogják.
Az ügyet végül azzal sikerült mégis lezárni, hogy Rupert egy kézzel írt levélben kért bocsánatot elkövetett “bűneiért”. Azt is megpróbálták rákényszeríteni, hogy kamera előtt olvassa fel, erre azonban nemet mondott. 10 óra leforgása után engedték vissza két társához, akik már betegre aggódták magukat miatta. Két napig még nem hagyhatta el az országot, míg végül bejelentették, hogy kiutasítják Észak-Koreából – legnagyobb megkönnyebbülésére.
Miért történt velem mindez? Szerintem azért, mert aggódtak, hogy a cikkeim rossz színben tüntetik fel a Nobel-díjasok látogatását. Ironikus, hogy épp ezáltal nyertem kivételes betekintést abba, milyen könnyű valakinek eltűnnie Észak-Koreában el nem követett bűnök és koholt vádak alapján, bizonyíték nélkül.
