Külföld
palesztin (Array)

Csak úgy lehet önálló Palesztina, ha a palesztinok lemondanak róla

Jászberényi Sándor
Jászberényi Sándor

újságíró, haditudósító, író. 2015. 07. 20. 20:08

A Foreign Affairs amerikai lap egészen kiváló elemzést közölt arról, hogy elképzelhető, hogy a palesztinok stratégiai okokból le fognak mondani a külön állam követeléséről a jövőben.

 

Korábban a témában:

Március 17-én újra megválasztották az izraeli miniszterelnököt, Benjamin Netanjahut, részben az utolsó pillanatban a jobboldali bázisának tett kétségbeesett ígérete miatt, miszerint addig nem jöhet létre palesztin állam, amíg ő hatalmon van. A választások után próbálta visszavonni a kijelentését, de a palesztinok már nem hittek neki. Egy a palesztin vezetőhöz, Mahmud Abbaszhoz közel álló ember úgy fogalmazott, hogy Netanjahu újraválasztásával véget ért egy korszak: “az utolsó lehetőség is elúszott egy tárgyalásos megoldáshoz.” Majd hozzátette: “Két évvel ezelőtt [az USA külügyminisztere] John Kerry azt mondta az amerikai kongresszusnak, hogy másfél, maximum két év múlva végleg bezárul az ajtó. Igaza volt. Ennek már vége.”

Benjamin Netanjahu (Array)Benjamin Netanjahu
Fotó: Europress/AFP/Menahem Kehana

Obamát sem Izrael, sem a palesztinok nem szeretik

A palesztinok frusztrációját még inkább mélyíti a felismerés, hogy a választások eredménye igazából nem is nyom sokat a latba. Ha nem Netanjahu lett volna újra a kormányfő, a palesztinoknak akkor is az általuk közömbösnek és hatástalannak vélt Obama-kormánnyal kell együttműködniük a megrekedt béketárgyalások előremozdításában. Bár Ramallahban, a de facto palesztin fővárosban senki sem ismeri be nyíltan, de néhány palesztin tisztviselő hiányolja a Bush-kormányt, melynek nagyobb befolyása volt Izraelre, mint amennyi most a Fehér Háznak van. Szaeb Erekat, az Izraellel és az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalások palesztin küldötte, privát beszélgetéseiben gyakran megemlíti, hogy George W. Bush volt az első elnök, aki támogatta a palesztin államot, és az egyetlen, akinek elnöksége alatt Izrael felszámolta a palesztin fennhatóság területén létrehozott településeit. Az Obama-kormány többször is vitába keveredett Netanjahuval, de a lárma ellenére Obama nem sokat tett a palesztin állam kialakítása érdekében.

Mindez Abbásznak, a Palesztin Hatóság és a Palesztin Felszabadítási Szervezet 80 esztendős fejének sem jött túl jól. Abbász évek óta nem volt már ennyire gyenge. Az ember, akit az egykori izraeli miniszterelnök, Simon Peresz úgy jellemzett, mint “Izrael valaha volt legjobb partnerét”, már tíz éve ül egy négy évre szóló elnöki pozícióban anélkül, hogy bármilyen valódi eredményt vagy hagyatékot fel tudna mutatni. Hívei védekezésül azt szokták felhozni, hogy az ENSZ Közgyűlése hivatali ideje alatt ismerte el Palesztinát államként, de ez az elismerés nem sokat mond egy átlagos palesztinnak a Gázai övezetben, Ciszjordániában, vagy a szomszédos arab országok palesztin menekülttáboraiban.

Abbasz(960x640).jpg (Array)Mahmúd Abbász
Fotó: Europress/Getty Images/John Moore

Az izraeli települések gyarapodtak elnöksége alatt, a Hamász iszlamista milíciája továbbra is az ellenőrzése alatt tartja Gázát, valamint a kétállamos megoldás, azaz, hogy az izraeli és a plaesztin állam felosztanák egymást közt a Jordán folyó és a Földközi-tenger közti területeket, reménytelennek tűnik. Ez láthatóan megviselte Abbászt. “Ez az ember egyszerűen szomorúan néz ki” – mondta egy évek óta róla tudósító izraeli újságíró. “Szinte már szívszorító vele beszélni ezekben a napokban.”

Ironikus módon azonban éppen a kétállamos lehetőség megsemmisülése az, ami mégis előmozdíthatja a két különálló állam megszületését. A fiatalabb palesztinok, akik már elvesztették hitüket a konfliktus kétállamos rendezésében, inkább egy, a számukra is jogokat biztosító kétnemzetiségű államban szeretnének élni. Ha a polgárjogok és szavazati jogok iránti igényük nagy méreteket ölt és nemzetközi támogatást vonz, sok izraeli vezető rádöbben majd, hogy bármennyire is féltek a kétállamos megoldástól, az egyállami még annál is rosszabb lehet számukra. A végén még ott találhatják magukat, hogy egy különállló palesztin állam létrehozásán munkálkodnak.

Mindent a saját államért

Amióta Abbász 2005-ben hatalomra került, a palesztinok arra törekedtek, hogy megalapítsák saját államukat, és ehhez minden nemzetközi legális utat-módot felhasználtak. Komolyabban a 2011-es “Palesztina 194″ kampány során léptek fel, mely azt szorgalmazta, hogy a Plesztina legyen az ENSZ által elismert 194. állam. Abban az évben Abbász azt hangoztatta, hogy szavazást fog követelni az ENSZ Biztonsági Tanácsában a palesztin államiságról, és azzal érvelt, hogyha Palesztina elnyerhetné az ENSZ-tagságot, azzal nyomást gyakorolhatna Izraelre az elkövetkező tárgyalások során. Az elnök végül felhagyott a követelésével, nagyrészt azért, mert félt, hogy az Egyesült Államok úgy is megvétózza kezdeményezését, valamint 2012-ben az ENSZ Közgyűlése úgy döntött, hogy “nem állami megfigyelő”-ről “nem tag megfigyelő állam”-ra módosítja a státuszát. Ezzel Palesztinát a Vatikánhoz hasonló pozícióba helyezte.

Ezzel a lendülettel 2013 elején a palesztin vezetők más nemzetközi szervezeteket és egyezményeket is megcéloztak. Az volt a terv, hogy fontossági sorrendben használják majd fel az intézményeket annak érdekében, hogy növeljék befolyásukat Izraellel szemben. A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) az utolsó lett volna a listájukon. 2013 közepére a palesztinok már nagyon felbátorodtak, Kerry meg is kérte őket, hogy függesszék fel a kampányukat, legalább addig, míg le nem egyezteti Izraellel a béketárgyalások egy újabb fordulóját. Abbász belement a halasztásba, de sosem engedte el teljesen a kampányát. Amikor a béketárgyalások 2014 április elsején megrekedtek, visszatért a stratégiájához és máris 15, többségükben kisebb nemzetközi egyezményhez való csatlakozással kezdett foglalkozni.

Tudatosan hagyta ki közülük a Nemzetközi Büntetőbíróságot, hogy elkerülje az Izraellel való teljes diplomácia konfrontációt és meghagyja a lehetőségét az újabb béketárgyalásoknak. Amikor azonban 2014 nyarán újra háború tört ki a Gázai övezetben, a Büntetőbíróság, melytől a palesztinok azt remélték, hogy majd elítélheti Izraelt háborús bűnök elkövetéséért, a listájuk élére került. Abbász nem volt teljesen kibékülve ezzel a húzással, de a belpolitikai helyzet kevés választást hagyott a számára. Decemberben újra megkérte a z ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy ismerje el államként Palesztinát, és mikor elutasították, aláírta szerződését a Nemzetközi Büntetőbírósággal és több tucat más szervezetnél jelezte csatlakoási szándékát. Ezzel egy új, jogi szintre emelte a palesztin-izraeli konfliktust.

A “Palesztina 194” kampánynak nem volt hosszú élete. A palesztinok április elsején a Nemzetközi Büntetőbíróság teljes jogú tagjai lettek, azonban évekig is eltarthat, mire tárgyalásra kerülnek az ügyeik, ha egyáltalán eljutnak odáig. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának megnyerése még mindig nyitott opció marad, bár Palesztina egyik támogatója, Jordánia az év végén elveszíti határozott időre szóló székét a tanácsban. Még, ha az Obama-kormány fel is adná vétó-jogát és tatózkodna a szavazástól, egy az 1967-es határok szerint létrehozott palesztin állam bár diplomáciai fejfájással járna Izrael számára, és szimbolikus győzelmet jelentene a Palesztin Hatóságnak, de nem hozna valódi előrelépéseket. Amikor az ENSZ Közgyűlése 2012-ben megszavazta, hogy elismeri Palesztinát, Dani Dajan a ciszjordániai izraeli települések neves támogatója a következőket tweetelte: “Szamáriai ablakomból ma este ugyanazt látni, mint azelőtt: Izraelt.” Az izraeli diplomaták sokáig törték magukat, hogy alátámasszák, miért felháborító a palesztin államiságért folytatott kampány. Dajan arra mutatott rá, hogy valójában teljesen értelmetlen.

Fotó: Europress/AFP/Abbas Momani

Mi jöhet azután, hogy a palesztinok felhagytak a törekvésükkel, hogy a nemzetközi aréna segítségével gyakoroljanak nyomást Izraelre? Miután sem a fegyveres harcok, sem a tárgyalások, sem a nemzetközi nyomás nem mozdította elő a kétállamos megoldást, a Palesztin Hatóságnak el kell ismernie, hogy itt az ideje valami újjal próbálkozni. Abbász a múltban már sokszor fenyegetőzött azzal, hogy feloszlatja a Palesztin Hatóságot, és így Ciszjordánia kormányzásának teljes felelőssége Izraelt terhelné. Izrael azonban sosem vette komolyan ezeket a kijelentéseket. Abbász legfiatalabb fia, Tarek azt mondta tavaly, hogy a palesztinoknak fel kellene adniuk a kétállamos megoldást és helyette polgári jogaikat kellene követelniük Izraeltől. A választójog megszerzésével a palesztinoknak hozzáférésük lenne az izraeli Knesszethez, ahol az életüket befolyásoló döntések születnek. Abássz fenyegetésének és fia alternatív stratégiájának kombinációja veszélyes útra sodorhatja Izraelt: az országnak 4,5 millió ciszjordánai és gázai palesztinnal kellene megbirkóznia, akik nem saját földet követelnek, hanem felszólalási lehetőséget és szerepet Izrael életében.

Lázadó fiatalok

A stratégia megváltoztatása a palsztin nemzeti mozgalomban is őrségváltást igényel. Nem léphet életbe új megoldás, amíg Mahmúd Abbász vezeti a palesztinokat, azonban nehéz elképzelni, hogy rajta kívül bárki az élükre állna, míg ő jelen van a politikai életben. Bár Abbász szigorúan bánt az ellenfeleivel és rendszeresen tartóztatott le újságírókat is, de sikerült nyugodt körülményeket kialakítania. Szerte a régióban tomboló káoszt elnézve pedig egy békés Ciszjordánia nagyon is kedvére van mind Izraelnek, az USA-nak és az arab államoknak is.

Jelenleg Abbászt nem az Izraellel, vagy a Hamásszal való harc köti le, hanem a vezető palesztin párton, a Fatahon belül dúló küzdelme Mohamed Dahlannal. Az ellenségeskedés a 2007-es, Fatah és a Hamász közti polgárháborúig vezethető vissza. Ekkor Dahlan, a Fatah egyik vezetőjelöltje és a Gázai övezet biztonsági főnöke elveszítette területeit, melyek a Hamász kezébe kerültek. Dahlan visszatért a Nyugati Partra, de Abbász már nem jó szemmel tekintett rá, 2011-ben száműzte. Dahlan most az Emirátusokban él, és bosszút forral.

Mohamed Dahlan képviseli mindazt, ami nem Abbász: népszerű, karizmatikus, viszonylag fiatal és nem fél a vérontástól. Bár a 90-es években sok időt töltött a Palesztin Felszabadítási Szervezet Tunéziába száműzött vezetőivel, Dahlan nem mondható egynek azok küzül az idősödő államférfiak közül, akik a modern palesztin politika kialakításában segédkeztek. Ők emelték ki a mozgalmat a fegyveres konfliktusból és az Izraellel való kétoldalú tárgyalások felé mozdították, valamint ők segítettek a Palesztin Hatóság létrehozásában is. De ezek a vezetők az elmúlt években már nem tudtak előrelépést felmutatni és a fiatalabb palesztinok közül sokan korruptnak és tétlennek vélik őket, nem sokan akarják, hogy Abbász utódja is a régi gárdából kerüljön ki. Összetűzés van tehát kibontakozóban a palesztin mozgalom feletti irányításért, és e téren Abbász számára Dahlan fenyegető kihívást jelent.

Az egymásnak feszülő felek generációs vonalak mentén határolódnak el. A fiatal palesztinok kezdik elveszíteni türelmüket a tuniszi vezetőkkel és kreációjukkal, a Palesztin Hatósággal szemben. Emiatt sokan szembefordultak a politikai célkitűzésekkel – Abbász fiához hasonlóan – felhagytak a független palesztin állam vágyának üldözésével és energiájukat inkább az állampolgári jogok megszerzésére fordítják egy kétnemzetiségű izraeli államban. Egy 2013-as felmérés eredményei szerint az 50 év feletti palesztinok 65 százaléka részesíti előnyben a kétállamos megoldást, míg a 18 és 28 év közötti fiataloknak már csak 48 százaléka.

Kudarcot vallott generáció

Valószínűleg az állhat emögött, hogy a fiatalok meglátásai realisztikusabbak. Nemrégiben egy tucat fiatal izraeli és palesztin újságíró ülésén megkérdezték a résztvevőket, hogy támogatják-e a kétállamos megoldást. Az izraeliek kivétel nélkül mellette álltak, bár voltak, akik hozzátették, hogy elég veszélyes lenne jelenleg a kivitelezése. A palesztin oldalról csak egy valaki támogatta a két különálló állam tervét. A maradék, fiatal, mérsékelt, világi palesztinok csoportja azt mondta, inkább az izraeli állampolgárság mellett tennék le a voksukat. “Ti csak beültök az autótokba, kivezettek a repülőtérig és felszálltok egy Párizsba tartó gépre” – mondta egy palesztin az Izraelieknek. “Nekem hónapokkal előbb be kell nyújtanom egy kérvényt, át kell jutnom az ellenőrző pontokon és speciális engedélyeket kell beszereznem az izraeli hírszerzéstől. Izrael sosem fog nekünk saját államot adni, de biztosíthatja számunkra a minket illető jogokat. Hozzátok hasonló szeretnék lenni.”

Fotó: Europress/Getty Images/Saeb Awad

A fiatal palesztinok számára, akik a Palesztin Hatóság területén nőttek fel, egy korrupt és autoriter pszeudoállam összeomlása és Ciszjordánia beépítése az izraeli intézményrendszerbe nem számítana túl nagy veszteségnek. Kalil Sikaki, egy 60 éves palesztin közvélemény-kutató még 2014-ben a New York Times-ban így magyarázta a kétállamos megoldással kapcsolatos eltérő vélekedéseket:

“Csak kérdezzék meg a fiamat. Azt fogja mondani, hogy az én generációm kudarcot vallott, el kellene hagynunk a porondot és vihetjük magukkal fő paradigmánkat, a kétállamos megoldást is. Az én generációm elképzelései a palesztin nemzeti mozgalom fénykorában formálódtak, míg az övéi Oszló [az 1993-ban kezdődő békefolyamat] sikertelen évei alatt, azokban a napokban, amikor a Palesztin Hatóságot a korrupció és a zsarnokság jellemezte az interneten és a közösségi médiában. Mi gyakorlatiasak vagyunk, ő idealista. Mi függetlenséget és szuverenitást követelünk, ő egyenlő jogokat.”

A palesztin politikát már többször is jellemezte ilyen éles generációs megosztottság. Az 1984-es arab-izraeli háborút követően a fiatal palesztin aktivisták, mint Jasszer Arafat és George Habas megalapították a saját liberális mozgalmaikat és pártjaikat, majd a vezető pozíciót is bezsebelték idős ellenfeleiktől. Most úgy tűnik, a vezetők új csoportja konfliktust fog szítani a felszabadító mozgalom (a PLO) és az államalapításra törekvő berendezkedés (a PA) között, és valószínűleg az az utóbbi fogja a rövidebbet húzni.

A Paleszitn Hatóság feloszlatása az oszlói béketárgyalások előtti időkbe helyezi majd vissza a palesztin politikát, amikor a tisztviselők a felszabadító mozgalom gondolkodásmódját tették magukévá a majdani állam körül összpontosuló nézetek helyett. A hatalom annak a kezében fog összpontosulni, aki a legnagyobb politikai pártot, a Fatahot irányítja. De a Fatah veszíteni fog erejéből, hiszen szorosan kötődik a Palesztin Hatósághoz, a megalakulásától kezdve vezetőkkel látja el.

A Hamász az első intifáda, az 1987-ben kezdődő palesztin felkelés során tűnt fel, a kétállamos megoldást ellenző szervezetként, mivel az elképzelés szerintük magában foglalja Izrael létének elismerését, és a Hamász számára fontosabb Izrael megsemmisítése, mint egy saját palesztin állam létrehozása. Ezért amikor az oszlói folyamat a palesztin kormány megalakítását tűzte napirendre, a Hamász erősen tiltakozott. 2006-ban azonban mégis rábólintott a kormányzat kialakítására, és meg is nyerte a választásokat, valamint a Gázai övezet feletti irányítást, de a Fatahnak nem állt szándékában átengedni Gázát a riválisának, és ezzel ki is tört a 2007-es polgárháború. Ha a jövőben a Palesztin Hatóság felbomlana, a Hamász-tisztviselők azonnal kapnának a nagyszerű lehetőségen, hogy megkaparintsák az arany tojást tojó tyúkot, egy bevételt biztosító területet, amit még sosem birtokoltak.

A palesztinok regionális támogatói, mint például Egyiptom, Jordánia, néhány Perzsa-öböl menti ország nem néznék jó szemmel, ha a Palesztin Hatóság és a kétállamos megoldás lehetősége elveszne. Nem csak amiatt, mert a palesztin államiság rendezése évtizedek óta jó ürügyként szolgál arra, hogy miért nem normalizálják a kapcsolatukat Izraellel. A kétallamos megoldás elvetésével és az egyenlő jogokra törekvő hozzáállás megerősödésével több Izraellel szemben elutasító állam, mint például Törökország, vagy Katar jelenlegi pártfogoltjuk, a Hamász helyett a Palesztin Felszabadítási Szervezetet támogatnák.

Az egyállamos megoldás

A következő helyzet alakulna ki az egyállamos megoldás életbe lépésével és a Palesztin Hatóság felbomlásával: a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek már nem kellene a Palesztin Hatóság vezetésével foglalkoznia, és élvezhetné a fiatal palesztin nacionalisták támogatását és újdonsült szponzorai segítségét. Ezzel nem csak a megszállt területek helyzete változna meg, Izraelre is nagy nemzetközi nyomás nehezedne. Ezidáig a külföldi regulázások nem sokat értek Izrael esetében. Európa bár szankcionálta az elfoglalt területeken létrehozott új településeket, de az 1967-es határokon belüli izraeli területek gazdaságát teljesen megkímélte.

A 2015-ös választások során az izraeli baloldal azzal próbálta meggyőzni a szavazókat a kétállamos megoldás újragondolásáról, hogy hangsúlyozta, Izrael komoly büntetésekre számíthat a nemzetközi közösségtől, a támogatások megvonásoktól kezdve az elítélésén és kirekesztésen keresztül palesztin állam hivatalos elismeréséig. De nem tudott hatni a szavazókra, akik sokkal inkább féltek attól, hogy kiadják a kezükből a ciszjordániai területeket, mint Brüsszel Izrael-ellenes intézkedéseitől. A kétállamos megoldás lehetősége tehát egyre csak halványult, az izraeli-palesztin konfliktus nemzetközi vitájának középpontjába pedig az egyállamos rendezés került. Nagy rá az esély, hogy ilyen körülmények között a világ azt követeli majd Izraeltől, hogy biztosítson állampolgári jogokat a Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben élő palesztinoknak. Ilyen követelések fényében máris veszélyesebbnek tűnnek a nemzetközi intelmek, még a palesztin állam meglakulásával együtt járó hátrányoknál is ijesztőbbnek hatnak.

Aazonban még sok időbe fog telni, mire kibontakozik a folyamat, melyet a nemzetközi aréna jelelegi szereplői is hátráltatnak. Obama még egy utolsó mentőakción töri a fejét a kétállamos megoldás számára, talán megbízza Kerryt, hogy tegyen még egy próbát a béketárgyalások újraélesztésére. Ha Abbász és Netanjahu kapcsolata továbbra sem változik, legfeljebb a hatalomvágy és az Obama-kormányban való kiábrándultság szolgálhat számukra közös témaként, és a tárgyalások új fordulója hamarabb omlik majd össze, mint a legutóbbi alkalommal.

Netanjahu Abbász (Array)Benyamin Netanjahu és Mahmúd Abbász
Fotó: Europress/Getty Images

Izrael nem terelhet

A konfliktus egyállamos rendezése nagy dilemma lesz Izrael számára, mivel már nem háríthatja el a cselekvést csupán a biztonsági helyzetre hivatkozva. Mikor Netanjahu hat éves hivatali ideje alatt mindannyiszor elutasította a palesztin állam létrehozására irányuló kezdeményezéseket, azzal érvelt, hogy minden egyes területrész, ahonnan az izraeli erők kivonultak, később a Hamász, az Iszlám Állam, vagy a Hezbollah kezébe került. Abbász egész elnöksége alatt próbálta meggyőzni az izraelieket (sikertelenül), hogy a palesztin biztonsági erők kezelni tudják a ciszjordániai és a gázai erőszakos elemeket. A 2007 polgárháború óta, a Fatah megalázó vereségét elnézve és a Fatah-vezetők Gázai övezetből való kiutasítása után nem volt túl meggyőző Abbász retorikája. Netanjahunak ezért igen könnyű dolga volt, mikor azt bizonygatta, hogy a palesztin állam fenyegetést jelentene Izraelre. A jelenlegi helyzetben már nehezebb dolga lesz nemet mondani a palesztinok új generációjának, akik változatlan biztonsági struktúra mellett követelik állampolgári és szavazati jogaikat.

Egyetlen módon védekezhet Izrael az egyállamos stratégia ellen: ha a különálló állam megteremtése felé terelgeti a palesztinokat. Amíg a palesztinok az államuk megalapításán fáradoznak, az izraeli miniszterelnök beleköthet a tevékenységükbe és nem kell számukra szavazati jogot biztosítania. A jelenlegi izraeli vezetés azonban ellenzi, hogy lefektessék a palesztin állam alapjait, olykor olyan észszerű érvekre alapozva – mint például a biztonsági kockázatok, vagy a palesztin kormányzati rendszer hiánya – máskor pedig Izrael földhöz való jogait hangoztatja. Egyszer majd elérkezik az idő, mikor a nemzetközi közösség alaposabban szemügyre veszi, hogy vajon Izrael csak ideiglenesen tartja-e katonai ellenőrzése alatt Ciszjordániát, fog-e változni ez a helyzet, és ha úgy látja, hogy nem, felmerül a kérdés, hogy mi legyen az ott élő kétmillió ember sorsa.

Ha Izrael választójogokat adna a Ciszjordániában és a Kelet-Jeruzsálemben élő palesztinoknak, az a zsidó állam megszűnését jelentené, és nincs rá esély, hogy az izraeliek ebbe belemennének. Egy az izraeliek által mereven alutasított egyállamos megközelítés azonban nagyobb károkat okozhat Izraelnek, mint azt az Izrael-ellenes, vagy a palesztin-párti kampányok valaha is tették. Kerry rámutatott tavaly nyáron, mivel szembesülhet Izrael, ha nem jut megállapodásra a palesztinokkal. Egy privát beszélgetés során felhívta rá Izrael figyelmét, hogy “apartheid állammá” válhat, ha nem cselekszik. Bár kijelentése felbőszítette a jeruzsálemi tisztviselőket és az amerikai zsidó szervezetek tagjait is, de meg kell hagyni, hogy Netanjahu korábbi védelmi minisztre és közeli bizalmasa, Ehud Barak is célozgatott márhasonló hasonló dolgokra.

A békéhez ellentmondásokkal teli út vezet

Minden jel arra utal, hogy úgy tudják kivitelezni a kétállamos megoldást, ha kilátásba helyezik a kétnemzetiségű Izraelt- Ez lenne a legegyszerűbb módja, hogy Izrael elhallgattassa a kritikusait és véget vessen a plesztinok polgárjogi követeléseinek. Más szóval, a legvalószínűbb módja, hogy a palesztinok különálló államot alapítsanak paradox módon az, ha lemondanak erre irányuló törekvésükről. Ha a palesztinok szembesítik Izraelt azzal, hogy a status quo nem tarthat örökké a régióban és ha valami olyasmit követelnek tőlük, ami becsesebb számukra, mint Ciszjordánia kontrollálása – konkrétan a részvételt Izrael, a zsidó állam irányításában – akkor az izraeliek máris a kevésbé rossz megoldásként fognak tekinteni kétállamos rendezésére.

Ha azonban az események el is érkeznek ehhez a fordulóponthoz, az államuk nem olyan lesz, melyet a palesztinok két évtizede áhítanak. Az 1967-es határok helyett, a területe Izrael biztonsági és demográfiai igényeit fogja tükrözni. A béketárgyalások utolsó fordulójában Netanjahu úgy volt hajlandó beszélni a palesztin állam megalakításának lehetőségéről, ha az körülbelül a 90 százalékát tenné ki Ciszjordánia területének és minimális terület-cserék jönnének létre. Ha egy napon Izrael mégis támogatná a palesztin államot a kétnemzetiségű Izrael létrehozásával szemben, valószínűleg Netanjahu megkurtított verziója jöhetne szóba.

Az Egyesült Államok elő tudná segíteni, hogy más alternatíva is körvonalazódjon az egyállamos megoldással szemben, mégpedig Bush 2004-es húzásával. Bush a gázai kivonulásért cserébe felajánlotta Ariel Saron izraeli miniszterelnöknek, hogy mellé fog állni az elkövetkező béketárgyalások során. De Bush ajánlatában különbséget tett a mélyen Ciszjordáia területén létrehozott izraeli települések és az 1967-es határ menti települések közt. Míg az előzőek kiürítését várta volna el Izraeltől, az utóbbiak megmaradtak volna Izrael kezében. Gyakorlatilag Bush figyelmen kívül hagyta az 1967-es hatrvonalakat, függetlenítette tőlük a békefolyamatot. Obama első lépése az izraeli-palesztin konfliktus megközelítésében azonban az volt, hogy hangsúlyozta az 1967-es határok fontosságát. A következő amerikai elnök talán jobban tudja majd hasznosítani Bush és Saron elfeledett örökségét.

A jelenlegi helyzetben a kétállami megközelítést nem úgy kellene tálalni az izraeli szavazók számára, mint igazságos, vagy jótékony cselekedetet (mely ösztönzések egyébként egyáltalán nem találnak náluk visszhangra), hanem az életben maradás egyetlen lehetőségét. Saron sem hitegette az izraelieket a gázai kivonulásról való tárgyalások során az örökké tartó békéről szóló tündérmesékkel. Nyíltan közölte, hogy a döntés létfontosságú Izrael számára. Ciszjordánia kiürítéséről is hasonló módon, világos szavakkal kellene beszélni. Csak ekkor tudnának elhalványulni a kétállami megoldást övező félelmek, melyek a messzeségbe vesző békemegállapodást is beárnyékolják. (via)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.