Az észak-iraki kurd autonómia területén 5 millióan élnek. A szíriai polgárháború, valamint az Iszlám Állam offenzívája miatt az országba özönlő menekültek száma már eléri a lakosság 28 százalékát. Bár a kurdok minden támogatást megadnak a menekülteknek, a visszatelepülés szinte lehetetlen.
Dél múlt. Szulejmánijja távoli hegyei remegnek a forró levegőben. Egy nagy vaskapu előtt óriási csődület van. Asszonyok, fejükön kendővel, kezükben a gyerekükkel üvöltöznek a kerítés másik oldalán álló kalasnyikovos KRG rendőrökkel, szír dialektusban.
A férfiak is beszállnak mellettük. Hevesen gesztikulálnak és kiabálnak. A vaskapu mellett tábla tudatja velünk, mit lehet bevinni a tábor területére, amely hivatalosan az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság alá tartozik (UNHCR), de a Nemzetközi Mentési Bizottság (IRC) üzemeltet. Amikor az őrök meglátnak minket, kinyitják a vaskaput.
Arra számítunk, hogy meglódul befelé a tömeg, és el fog csattanni néhány pofon. Semmi ilyesmi nem történik. A tüntetők ügyet sem vetve a nyitott ajtóra továbbra is rázzák az öklüket a levegőbe, miközben bemegyünk.
„Isten hozott benneteket a menekültvárosban” – mondja az egyik őr nevetve.
„Ide be akarnak kerülni az emberek, nem elmenni” – teszi hozzá.
A szerző fotói
Városok menekültekből
Bár az állításait fenntartásokkal fogadtuk, a tábor olasz igazgatója megerősíti mindkettőt. Szerettünk volna interjúzni vele a jelenlegi humanitárius helyzetről, de ehhez engedélyeket kellene kérnie Európából, ami minimum két nap, mire megérkezik. Ennyi időnk nincs, így inkább a helyiektől szerezzük be a szükséges információkat, amiket érdemes tudni az arbati „nagy” menekülttáborról.
Arbatban, ami Szulejmánijjától körülbelül ötven kilométerre fekszik, két menekülttábor van. Az egyiket egy iskola területén rendezték be, itt a főleg síita, jazidi menekültek élnek, míg a „nagy” menekülttáborban a szíriai menekültek. Egészen pontosan hatezer ember.
Kezdetben sátrakban laktak az egyébként egyre inkább kisvárosra hasonlító menekülttáborban, majd később az ENSZ engedélyére apró betonházikókat is emeltek. A tábor képe így is változatos, a „gazdagabb” menekültek megengedhetik maguknak a betonviskókat, a szegényebbek azonban maradtak a sátraikban, melyekre nagy betűkkel nyomták fel, hogy UNHCR.
Az arbati nagy tábor egyébként 5 „parcellából” áll, melyekhez most építenek három újabbat. A tábor személyzete azt is elárulja, hogy nem azért állnak és üvöltöznek odakint az emberek, mert bármilyen „kifogásuk” lenne. Éppen ellenkezőleg. Sok szíriai menekült szeretne helyet kapni az új területeken, akik eredetileg nem voltak a menekülttáborok lakói.
Beköltöznénk
A szíriai konfliktus elhúzódásával még azoknak a menekülteknek is elfogyott a pénze ugyanis, akik magukkal tudták vinni meneküléskor valamennyit a vagyonukból. Sokan már az albérletet sem tudják megengedni maguknak. Itt jön a képbe a folyamatos áramellátással, folyóvízzel, orvosi szolgálattal rendelkező menekülttábor. Ha felveszik őket, legalább ez biztosítva lesz a családok számára.
Ez azonban korántsem biztos. Még el sem készült a táborbővítés, de a vezetőség már befogadott háromszáz családot, akik az új helyükre várnak.
Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy a menekültek luxuskörülmények között élnének Arbatban, le kell szögeznünk: a nyomor a lassan várossá dagadó táborban mindenhol látható. Mezítlábas, papucsos gyerekek szaladgálnak a földúton, az árnyékból nők és férfiak figyelnek. Barátságosak, bár nem szeretik, ha fotózzák a nyomorukat.
A kurdisztáni probléma
A négy éve tartó szíriai polgárháború valamint az Iszlám Állam előrenyomulása óriási tömegek menekülését idézte elő a térségben. Bár az ISIS visszaszorításával az Irakból menekülő síiták egy jelentős része visszatért, ugyanezt a szíriai menekültekről már nem lehet elmondani. Nincs is hová visszatérniük: Szíria minden, a kurdok által felszabadított területéről, például Rozsavából vagy Kobaniból visszatérő pesmerga beszámolója szerint is kísértetvárosokból áll, heves harcokkal, kevés élelemmel.
„Ezek az emberek itt fognak maradni. Ez pedig jelentős terheket ró az amúgy is döcögős KRG gazdaságra, nem is beszélve arról, hogy etnikai feszültségeket is szíthat. Nagyon kevesen tudnak munkát találni vagy beilleszkedni. Szó sincs arról, hogy a kurdok nem értenék meg ezeknek az embereknek a helyzetét, egyszerűen szerencsés lenne elkerülni, hogy olyan helyzet alakuljon ki a Kurd Autonómia területén, mint amilyen Szíriában vagy Jordániában a palesztin menekültekkel kapcsolatban” – mondja Hiúa Dzseff a térségben a legerősebb politikai párt, a Kurdisztáni Hazafias Unió politikusa.
A hazatérési joguktól megfosztott, az izraeli-palesztin háborúk során elmenekült palesztinok számát az ENSZ 5 millió főre teszi, városokká alakult menekülttáborokban élnek Libanon, Szíria, illetve Jordánia egész területén. Jordániában és Libanonban a számuk olyan magas, hogy külön politikai tényezővé váltak az országban.
Ezt szeretné elkerülni a KRG vezetése, de persze kidolgozott elképzeléseik nincsenek a dologra. A kormányzat figyelmét az ISIS elleni harc köti le, és persze az egyre kiszélesedő kurd belpolitikai viszály. A menedékkérők száma viszont egyre nő. Ha a harcok véget is érnek, utána pedig nem süllyed az autonómia egy újabb polgárháborúba, Szíriában a válság nem látszik csillapodni. Ha pedig sikerül is stabilizálni az országot, az infrastruktúra gyakorlatilag a nullával lett egyenlő a polgárháború évei alatt.
„Meg tudom írni”
Hosszasan sétálunk a menekülttábor utcái között, fotózzuk a gyerekeket, szóba elegyedünk az árnyékban ücsörgő emberekkel. Tuktukok (háromkerekű, motorkerékpárból átalakított szállítóeszközök) húznak el mellettünk, amikor egy vékony, ideges tekintetű férfi lép mellénk és arra kér minket, hogy menjünk vele. Jaszer Belúsinak hívják. Nem maga miatt kéri, hogy vele menjünk, hanem a fia miatt: Ahmed Belúsi, a fia veseelégtelenségben szenved. A tíz év körüli gyereken ez jól látszik. Kurdok, a család Kobaniból menekült el a harcok kitörésekor.
Ahmednek komoly bajai vannak a veséjével, veseelégtelenségben szenved. Átültetésre lenne szüksége. Az édesapja a kezében szorongatja a gyerek papírjait és mondja, hogy külföldre (nyugatra) kellene mennie, hogy elvégezzék rajta a műtétet. Donor sincs: bár az apuka felajánlotta a saját veséjét a fiának, azt nem fogadná be a fia szervezete.
„Tudsz segíteni valahogyan?” – kérdezi Jaszer Belúsi.
„Persze” – hazudom.
„Meg tudom írni”.
Megköszörüli a torkát, elmondja a gyerek történetét. Odahívják a kisfiút is, rémülten bámul bele a kamerába. Az egész nem tart tovább öt percnél.
„Te, mi lesz a gyerekkel, ha nem kap új vesét?” – kérdezem Hiúát kifelé a táborból.
„Mi lenne vele? Meg fog halni.”
