Az amerikai elnök kissé nyakatekert megfogalmazása, amelyet eléggé egyértelművé tesz az a kiszivárgott értesülés, hogy kongresszusi vezetőkkel bizalmasan közölte: amerikai repülőgépek nem fognak résztvenni az akcióban, végül az a tény, hogy egy új „háború” előkészületei közepette nem mondta le latin-amerikai látogatását, valójában azt jelenti, hogy Amerika nem akar beavatkozni a közel-keleti eseményekbe. „Az arab világ népének joga és felelőssége – hangsúlyozta az elnök –, hogy saját sorsát irányítsa.”
„Egy olyan világrend, amely a nemzetek egy csoportját mások fölé emeli, nem maradhat fenn.” „A hatalom többé nem nulla-összegű játék. Egyetlen nemzet sem uralkodhat egy másik nemzet fölött.” Ezek az Obama kairói, illetve az ENSZ-közgyűlés előtt tartott beszédéből vett idézetek Martin Kramer szerint azt bizonyítják, hogy az amerikai elnök nincs tisztában azzal a világtörténelmi ténnyel, hogy eddig minden világrend, minden hosszabb békeidőszak azon alapult, hogy egy nemzet vagy a nemzetek meghatározott szövetsége uralmi helyzetben volt a többiekkel szemben.
De – idézi az izraeli szakértő szavait Molnár Gusztáv – akár tudatlanságból tesz ilyen kijelentéseket, akár azért, mert úgy véli, Amerika hanyatlása elkerülhetetlen, és ezt azzal óhajtja ellensúlyozni, hogy elutasítja magának a hegemóniának a gondolatát, már nem változtathat azon, hogy a liberális és realista külpolitikai eliteknek ezeket a dogmáit a Közel-Keleten a gyengeség nyilvánvaló jeleként értékelik. Richard Haas, a Council on Foreign Relations elnöke potosan kifejezi ezt a konszenzust, amikor arról beszél, hogy „a Közel-Keleten véget ért az amerikai éra”, és hogy Amerika már nem képes befolyásolni az ottani folyamatokat.
Mindezt látva, Izrael, Szaud-Arábia, a palesztinok valamilyen formában sorra nemet mondtak Obamának, Törökország pedig látványosan eltávolodott Amerikától, a NATÓ-tól és Izraeltől. És ezek mind Amerika kliensei vagy szövetségesei.
A probléma forrása magában a Fehér Házban van, mondja Kramer, ahol képtelenek felfogni, hogy a mások fölötti dominancia a közel-keleti rend kulcsa. Nem értik, hogy a közel-keletieket csak egy valami érdekli: „El van tökélve Amerika arra, hogy fenntartsa elsőbbségét a régióban, vagy belenyugszik abba, hogy a Közel-Kelet ’poszt-amerikai’-vá váljon? Mert ha az utóbbi eset áll fenn, akkor egy nulla-összegű közdelem következik, ami majd új hatalmi egyensúlyt teremt.”
Bush elnök is azt hitte, hogy a demokrácia erőltetésével felülírhatja a nulla-összegű politikai kultúrát, de tévedett. És most itt az Obama-csapat, amely teljesen más módon és más eszközökkel ugyan, de ugyanezt akarja.
Az eredmény az lett, hogy az amerikai hatalmi vákuumot az erősebb regionális hatalmak – Kramer középhatalmaknak nevezi őket – máris igyekeznek betölteni. „Izrael, Törökország, Irán, Szaudi-Arábia javában taszigálják egymást, kinyilvánítják igényeiket, meghatározzák érdekszféráikat és tesztelik egymás eltökéltségét.”
Kramer végkövetkeztetése: „Amikor a béke fenntartójáról azt gondolják, hogy gyenge vagy erélytelen vagy szétszórt, a középhatalmak a saját kezükbe veszik a dolgokat, aminek a következményei beláthatatlanok.”
Ha meggondoljuk, hogy Martin Kramer mindezt nagyjából két és fél évvel ezelőtt fejtette ki, el kell ismernünk, hogy sokmindent előrelátott. Amiből azonban még nem következik, hogy helyesen látja, illetve látta a dolgokat – zárul a blogbejegyzés.
