Tíz éve, 2000. október 10-én a szerb lakosság haragja 12 óra alatt megdöntötte az országot akkor már több mint húsz éve irányító Szlobodan Milosevics jugoszláv elnök rendszerét. Belgrád utcáit akkor az ország minden szegletéből odasiető emberek százezrei lepték el és végül kikényszerítették az oly sok szenvedést és pusztítást okozó vezető távozását. A lázadók akkor a szeptemberi elnöki választás végeredményének meghamisítása ellen léptek fel.
A voksolás eredménye szerint az ellenzéki összefogás, a Szerb Demokratikus Ellenzék jelöltje, Vojislav Koštunica lett az új államfő, de azt Milosevics a karhatalomra és a köztelevízióra támaszkodva nem ismerte el. A dühös tömeg erre reagálva előbb a parlament, majd a gyűlölt és Milosevics által irányított köztelevízió épületét foglalta el. A tévészékház ostromakor a lázadók egy munkagépet is használtak, ezért az egész eseményt gyakran Buldózer-forradalomként is emlegetik. Milosevics, miután a rendőrség is átállt a tüntetők oldalára, lemondott hatalmáról.
A belgrádi forradalom évfordulójára a külföld mégis sokkal lelkesebben emlékezett meg, mint a szerbiai rendszerváltást megkésve kikényszerítő lakosság. Az Európai Unió külügyi főmegbízottja, Catherine Ashton maga is gratulált a szerb népnek ahhoz, amit annak idején véghezvitt, és biztosította az országot, hogy az EU, a jövőben is mindig ott lesz Szerbia mögött és támogatja azt az Unióba vezető úton gazdasági és politikai síkon egyaránt. Az Egyesült Államok szerbiai nagykövete, Mary Warlick is csatlakozott ehhez a véleményhez és kijelentette, hogy az ország már eddig is sokat tett a demokrácia építésében, ezáltal pedig a Balkán stabilitásának egyik legfőbb garantálójává vált.
A nyugatiak örömét maguk a szerbek azonban már kevésbé osztják. A B92 belgrádi rádió jelentése szerint a fővárosban nem került sor semmilyen nagyobb megemlékezésre. Belgrádban ennek ellenére szakértők és politikusok részvételével egy konferenciát rendeztek “Szerbia úton Európába-10 évvel később” címen.
Ezen a megbeszélésen Jugoszlávia korábbi külügyminisztere, Goran Svilanović elmondta, hogy bár október 5-én akkor jelentős változások indultak meg Szerbiában, a népnek minden oka meg van arra, hogy elégedetlen legyen azzal a tíz évvel, ami azóta eltelt. Svilanović szerint csapások sora érte az emberek nemzeti öntudatát azóta. Először Montenegró vált ki az államközösségből, majd sor került a nemzet bölcsőjének, Koszovónak az elszakadására is. Milosevicset letartóztatták, Hágába vitték (ahol fogságban halt meg 2006-ban) és ott személyében szinte az egész szerb népet állították a vádlottak padjára. Élesen bírálta az akkori politikusokat, mert azok úgy tettek, mintha nem tudták volna mi lehet majd Montenegró és Koszovó sorsa és tagadták, hogy mi vár majd Milosevicsre Hágában.
Ennél is zavaróbb probléma több szakértő szerint, hogy a forradalmat levezénylő ellenzéki pártok legfőbb ígérete ellenére, a régi rendszerhez kötődő hivatalnokok és funkcionáriusok egy része még ma sem tűnt el az államigazgatásból és a politikából. Vojislav Koštunica, az ellenzéki Szerbiai Demokrata Párt vezetője is megszólalt az évfordulón. Koštunica 2004 és 2008 között miniszterelnök, korábban pedig Jugoszlávia utolsó államelnöke volt a belgrádi forradalomtól kezdve egészen 2003-ig, amikor az ország neve Szerbia és Montenegró lett, az elnöki poszt pedig megszűnt.
Koštunica a 2000-es események központi alakjaként elmondta, hogy sok akkori célt nem sikerült elérni, de az ő miniszterelnöksége alatt igazi fejlődés és áttörés történ, elsősorban az ország nemzeti érdekeinek védelmében Koszovó kapcsán. Burkolt üzenet volt ez a jelenlegi kormánynak és az elnöknek, hiszen az elmúlt pár hónap történéseit ismerve már-már bizton állíthatjuk, hogy Koszovó végleg elveszett Szerbia számára, helyette pedig a külügy is lassan az eljövendő EU-csatlakozásra fog koncentrálni.
Arra a csatlakozásra, amely az elnök szerint már nincs messze. Tadić véleménye az, hogy 2011 végén, vagy 2012-ben megkezdődhetnek a tárgyalások Brüsszellel és legkésőbb 2016-ra Szerbia a közösség tagjává válhat. Ez mindenesetre az EU-bővítés történetének leggyorsabb csatlakozási folyamata lenne (az eddigi rekorder Szlovákia, amely öt év alatt tudta le a tárgyalásokat). Tadić beszélt Koszovóról is. Szerinte Szerbia egy ilyen történelmi konfliktussal nem léphet be az Unióba, mert annak így is van elég hasonló baja Ciprussal és Észak-Írországgal.
Jelenleg az elnök által vázolt ütemterv tartása legalább is kétségesnek tűnik, hiszen Szerbiának még bőven van mit tennie. A Politika című napilap az október 5-i évforduló alkalmából például emlékeztetett az akkori ellenzéki pártok 10 pontos programjára. Zoran Đinđić, Kostunica és a többi vezető megígérték a korrupció felszámolását, a múltbéli visszaélések kivizsgálását, a maffiával való harcot és azt, hogy a szerbek számára megnyugtatóan rendezik Koszovó ügyét. Az ígéretek javát a szerb politikai elit tíz évvel Milosevics bukása óta egyáltalán nem, vagy csak részben váltotta be.
