Október 19-én az afroamerikai Colin Powell, George Bush kormányának volt külügyminisztere az NBC műsorában bejelentette, hogy a választáson a demokrata jelöltet, Barack Obamát támogatja. A saját pártjának érdekeit sutba vágó, szinte dezertálásként értékelhető megnyilatkozás magas rangú politikusoktól akkor megszokott, ha karrierszempontok vezetik őket (például valamilyen pozícióra aspirálnak a politikai ellenfeleik támogatásában bízva).
A különféle republikánus adminisztrációkban vezérkari főnöki, nemzetbiztonsági tanácsadói és külügyminiszteri pozíciót is betöltött Powell számára azonban aligha akad olyan stallum, amelynek a megszerzése még vonzó lehet.
Ő lett volna az első fekete esélyes
Bár az aktív politizálástól visszavonult Powell tagadta, hogy a demokrata jelölt bőrszíne indította a nyilvános támogatás bejelentésére, az okokat valószínűleg mégis ebben kell keresni. Colin Powell volt ugyanis az első fekete, akinek a hipotetikus felmérések szerint tényleges esélye lett volna az elnöki poszt megszerzésére. Ez 1996-ban történt, amikor a frissen visszavonult vezérkari főnököt a republikánusok szerették volna Bill Clintonnal szemben elindítani. Powell azonban akkor végül bejelentette, hogy nem indul, mert „nem érez elég szenvedélyt a politikához”.
Az első Bush-adminisztráció külügyminisztere talán úgy érzi, hogy Obama most beteljesíti azt a küldetést, amire annak idején ő maga nem vállalkozott.
A rasszizmustól Kennedyig
Barack Obama elnökjelölti kampánya mindenképpen történelmi egy olyan országban, ahol a déli államokban 1965-ig korlátozták a feketék választójogát vagyoni és iskolázottsági cenzus segítségével. Érdekesség egyébként, hogy ebben az időben a feketék támogatását ma döntő többségben elnyerő demokraták próbálták meg e korlátozások eltörlését megakadályozni: a rasszista dél pártja ugyanis sokáig a demokrata párt volt, míg a feketék – már ahol a cenzus engedte, hogy szavazzanak – a rabszolgaságot eltörlő Lincoln pártját, a republikánusokat támogatták.
Bár a nagy gazdasági világválság nyomán a demokrata Roosevelt elnök által elindított szociális programok a rendkívüli szegénységben élő fekete népesség számára a szociális biztonságot igyekeztek felépíteni, politikai preferenciájuk megváltozására a hatvanas évekig kellett várni. Akkor Kennedy és Johnson demokrata elnökök, azon túl hogy folytatták a jóléti állam intézményeinek kiépítését, fokozatosan hitet tettek a polgárjogi mozgalom célkitűzései mellett.
’68-as fordulat
Ez a fordulat kezdetben komoly belső konfliktusokat okozott a demokrata pártban. 1968-ban a déli szegregacionista demokraták végül országos szinten is esélyesnek gondolt elnökjelöltet állítottak George Wallace személyében, a pártelit által támogatott Humphrey alelnökkel szemben (Humphrey végül megszerezte a demokrata jelöltséget, de Richard Nixon legyőzte őt). A demokrata pártszakadás így elmaradt, a párt támogatóinak nagy része magáévá tette a kisebbségek határozott támogatására (és a kisebbségi szavazatok megszerzésére) építő demokrata politikát.
A szegregációt támogató csoportok a republikánus párt környékén találtak több-kevesebb egyetértést. A demokraták a déli fehér középosztály szavazatainak elvesztését sikerrel ellensúlyozták az afroamerikaiakéval, akik a hatvanas évek végétől kezdve a demokratákat kezdték támogatni.
Délen a republikánusok hódítanak
A demokraták kisebbségbarát és pozitív diszkriminációt is támogató politikájának hátulütője a republikánus párt megerősödése volt a déli államokban. Az elmúlt 40 év két demokrata elnöke (Jimmy Carter és Bill Clinton) is csak úgy tudott déli államokban nyerni, hogy abból a régióból származott (Carter Georgia, Clinton Arkansas kormányzója volt); egyébként a déli régió lassan biztos republikánus fellegvárrá vált; a két nagy párt a politikatörténetben egyedülálló módon szinte teljes mértékben szavazóbázist cserélt.
Barack Obama – az első színes bőrű amerikai elnök lehet (Fotó: MTI)
A déli államok rasszista, szegregációt támogató választóinak meghódítására irányuló, először Nixon által alkalmazott stratégiát nevezték a republikánusok „déli stratégiának”. Bár ez a rasszista szavazók mozgósítására épül, a nyílt rasszizmus egyre kevésbé volt vállalható, ezért újabb és újabb kódnyelvek kidolgozására volt szükség. Ezek kialakítása és továbbfejlesztése Lee Atwater, a Cartert legyőző Reagan és az 1988-as győztes idősebb Bush kampánygurujának nevéhez fűződik. Így a szegregáció helyét „államok jogai” vették át a politikai diskurzusokban: a látszólag semleges kifejezés arra utal, hogy az egyes államoknak szélesebb jogkörük legyen a szövetségi kormányzattal szemben.
Republikánusok a pozitív diszkrimináció ellen
Az államok autonómiájának hangsúlyozása az amúgy is limitált központi kormányzatot hirdető republikánus párt számára sokkal használhatóbb toposz. Később ez a rasszista érzelmekre rájátszó diskurzus a keményen dolgozó és a jóléti államon „élősködő” csoportok szembeállításával, illetve újabban a pozitív diszkrimináció elleni érvekkel egészült ki.
Ez utóbbival egyébként a fekete konzervatívok, például a Legfelsőbb Bíróság bírájaként tevékenykedő Clarence Thomas is egyetértenek. Ők úgy gondolják, hogy a demokraták által szorgalmazott jóléti állam lustává és kényelmessé teszi a feketéket, ami kedvez a status quo fennmaradásának, hiszen nincs olyan kényszerítő erő, ami a felemelkedéshez vezetne.
Szemet vetettek rájuk a republikánusok
Bár a feketék között rendkívül magas a magukat konzervatívnak vallók és mélyen vallásosak aránya, a pártpreferenciájukban ez mégsem mutatkozik meg: a fekete többség továbbra is a demokrata párt biztos szavazóbázisának számít. Ez a trend azonban a feketék társadalmi helyzetével is összefügg: bár az elmúlt évtizedekben – nem utolsó sorban a pozitív diszkriminációs intézkedések hatására – kialakult és folyamatosan erősödik a fekete középosztály, az afroamerikaiak körében továbbra is magas a szegénységi küszöb alatt élők aránya (25 százalék volt 2004-ben).
Nekik pedig a demokraták baloldali társadalompolitikai elképzelései sokkal inkább kedveznek, mint a jóléti állam leépítésével és adócsökkentéssel kampányoló republikánusok tervei és politikája. Az egyre szélesedő, ezért komoly szavazóbázisnak számító fekete középosztályra azonban a republikánusok is szemet vetettek.
Barack Obama elnökjelöltsége azonban erre a választásra megszüntette a republikánusok esélyeit a fekete választók szélesebb rétegeinek megszólítására. Ez annak ellenére is igaz, hogy Obama hangsúlyozottan nem feketeként kampányol. Ő a „posztfaji politika” megtestesítőjének számít: határozottan szakított választott fekete politikus elődeinek azon szemléletével, hogy minden társadalmi és politikai problémát a faji kérdés szemüvegén át értelmezzenek.
Elfogadják Obamát, de rá is szavaznak?
Ez persze nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyná a faji diszkrimináció problémáját, a faji kérdés és a szegénység összefüggéseit, csak azt, hogy ezeket afroamerikai elődeinél sokkal autonómabb módon képes megszólítani. Obama sikere és népszerűsége azt mutatja, hogy a „posztfaji politika” üzenete az afroamerikai választókon és a fiatalokon kívül is nagy számban képes szavazói csoportokat megszólítani.
Egy kérdés azonban továbbra is marad: vajon mennyire erős a szavazók „látens rasszizmusa”, az a Bradley-hatásnak nevezett tényező, amely szerint a fehér szavazók a közvélemény-kutatásokban hajlamosak nem vállalni, hogy az általuk egyébként elfogadhatónak tartott fekete jelöltre annak bőrszíne miatt mégsem szavaznának. Ez eddig sok fekete politikus megválasztásánál kimutatható volt. A válaszra, hogy Obama kampánya ebben a tekintetben is változást hoz-e, november negyedikéig még várnunk kell.
