A 2001-es választásokat még azzal nyerte meg a jelenlegi izraeli miniszterelnök, hogy a megszállt övezetekben továbbra is folytatódnak a zsidó telepek építései, Saron pedig újabb és újabb telepeshullámok érkezését vizionálta a Gázai övezetbe, Ciszjordániába, illetve a Kelet-Jeruzsálemhez közel eső telepekre. A keményvonalas jobboldali politikát folytató politikus, az izraeli hadsereg egykori tábornoka, aki már a hadseregben is a „Buldózer” becenevet kapta, egészen 2003 decemberéig ki is tartott álláspontja mellett. Sokan a telepesek közül „atyjuknak” is tekintették emiatt Saront, hiszen politikai karrierjének kezdete óta következetesen kiállt érdekeik mellett.
Saron pálfordulása
A különböző arab-izraeli háborúk idején elfoglalt területek lakosai mellett így politikai ellenfelei is meglepődtek, amikor majd két éve előállt tervével, a Gázai övezet zsidó telepeinek felszámolásával. Az izraeli jobboldal mély csalódottsága mellett mérhetetlen felháborodásának is hangot adott Saron pálfordulása miatt.
Elemzők azóta is találgatják a hirtelen véleményváltozás okát, de a fordulat valódi hátterét minden bizonnyal csak az elkövetkező időszak izraeli politikája világíthatja meg. A The Economistban múlt héten megjelent elemzés szerint a kivonulás legfurcsább eleme kétségkívül az, hogy azt az izraeli fél egyoldalúan határozta el. A vezércikk írója utal arra, hogy mind a balodal tárgyalásos békepolitikája, mind a jobboldal keményvonalas iszlámellenes politikája kudarcot vallott, Saron pragmatista fordulata pedig éppen e két irányvonal kudarcának következményeként értékelhető.
A tárgyalásos megoldás eredménytelensége arra késztethette Saront, hogy a szintén sikertelen keményvonalas politikát követően egyoldalúan nyúljon a kérdéshez. Ezzel a döntésével komoly kockázatot vállalt, ám számításai mégis könnyen beválhatnak. A The Economistban megjelent elemzés utal arra, hogy amennyiben a kiürített zsidó telepek irányítását is átvevő Palesztin Hatóság képtelen lesz rendet tenni a palesztinok között, és nem tudja felszámolni a terrorista alakulatok melegágyait, úgy Saron minden további nélkül visszarendeli azt a mintegy 20 ezer fős izraeli egységet, amely mindeddig védte a mindössze 8 ezer főt számláló zsidó kolóniát.
Pénzügyi szempontok a háttérben?
Ugyan a dekolonizáció heves ellenállást váltott ki izraeli szélsőségesek között, elemzők szerint egy nagyon is racionális aspektusa azért volt a lépésnek: komoly költségmegtakarítást jelenthet a nem túl népes kolóniát őrző hadtest felszabadítása. Ráadásul idén áprilisban a Saron-Bush találkozón – ugyan kongresszusi felhatalmazás nélkül – az amerikai elnök komoly pénzügyi segítséget ígért Izraelnek, amennyiben végrehajtja a telepek felszámolását a Gázai övezetben. A beígért segély és a hadsereg költségvetésének megtakarítása együttesen már komoly érv lehetett Saron számára, és talán azokat is meggyőzte, akik a baloldalon kételkedtek Saron szavahihetőségében – már ami Gázát és nem saját zűrös ügyeit illeti.
Richard Miron, a BBC elemzője a fentieken túlmenően még egy szempontot vetett fel a gázai kivonulás kapcsán: Miron szerint ugyanis nem beszélhetünk Saronnál semmilyen pálfordulásról, mindössze egy ügyes taktikai lépésről. A politikus számára sohasem volt létfontosságú a Gázai övezet. A miniszterelnököt, ahogy általában a telepesek ügyeit támogató politikusokat, sokkal inkább a két másik megszállt terület, Kelet-Jeruzsálem és Ciszjordánia telepeseinek sorsa érdekelte.
Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem nemcsak katonai-stratégiai szempontból fontosabb Saron számára. Kétségkívül igaz, hogy Ciszjordánia hegyeiről szinte egész Izrael „belőhető”, Kelet-Jeruzsálem pedig túl közel van Jeruzsálem magjához, ám Miron szerint azt is látni kell, hogy a gazdaságilag amúgy is jóval fejlettebb két terület zsidó lakosainak száma is jóval meghaladja a 21 telepet magában foglaló, ám a Gázai övezet területének így is mintegy 15 százalékát elfoglaló telepeket.
A kontrasztot kétségkívül az adja meg, hogy Ciszjordániában a Gázai kivonulással egyidőben gőzerővel folynak az újabb telepek építései, a Kelet-Jeruzsálemet a belvárossal összekötő „cordon sanitaire”, a telepeseket védő hatalmas – egyébként a Nemzetközi Törvényszék által is elítélt – védőfal pedig szintén nem azt a benyomást kelti, mintha Saron az összes megszállt területről ki kívánna vonulni.
Gondok a kivonulást követően
A kivonulás kritikusai egyébként több szólamban hallhatóak: van, aki szerint ez alapjaiban veszélyezteti Izrael állam biztonságát. Benjamin Netanjahu azért mondott le nemrégiben a pénzügyminiszteri posztról, mert szerinte a kivonulással egy dolgot lehet csak elérni: a Gázai övezet az al-Kaida és a terroristák fészkévé válik, ha megszűnik az izraeli ellenőrzés. Netanjahu félelmei nem teljesen megalapozatlanok, ha figyelembe vesszük, hogy a Gázai övezet Egyiptommal határos területén valóban könnyedén átjuthatnak Gázába a fegyvercsempészek.
Az egyoldalú kivonulás ráadásul lépéskényszerbe hozta a Fatah vezetők által irányított Palesztin Hatóságot is: amennyiben nem sikerül megfékezni a szélsőséges Hamasz terroristákat, és az öngyilkos merényletek, illetve bombatámadások száma nem csökken, úgy az jó időre megmerevítheti az amúgy sem kedélyes izraeli-pelesztin viszonyt. Ennek a veszélye pedig ugyancsak fennáll, tekintettel arra, hogy a Fatah és a Hamasz csak kínkeservesen tudott megállapodni egy palesztinok szavatolta tűzszünetről.
Ráadásul a felszabadulást követő eufória a tapasztalatok szerint nemsokára elillan: a hétköznapi élet nehézségei komoly próbatétel elé állítják a Gázai övezet lakosságát, márpedig a Neue Zürcher Zeitung elemzése szerint a helyzet csak akkor stabilizálódhat, ha Izrael gazdaságilag sem szigeteli el Gázát.
