Teátrális aktussal lepte meg az olaszokat Silvio Berlusconi két nappal a világ élénk érdeklődésétől kísért májusi parlamenti választások előtt. A legnézettebb televíziós csatorna legfontosabb politikai műsorának vendégeként, a nézők millióinak szeme láttára, ötpontos “szerződést” írt alá, amelyben többek között vállalta, hogy megválasztása esetén kormánya látványosan csökkenti az adókat, másfél millió új munkahelyet teremt, és nagymértékben növeli a nyugdíjak reálértékét. Valamennyi vállalás számszerűsített, tehát számon kérhető. Ha az öt pontból legalább négyet nem teljesít – mondta a választások jövendőbeli győztese -, akkor levonja a következtetést, s örökre távozik a politikából.
ELŐBB A NÖVEKEDÉS. Berlusconi azonban nem az a vesztes típus. A szuper-menedzserek megszokott dinamizmusával látott neki az ígéretek valóra váltásának. A kormányzás felelőssége és a makroökonómiai mutatók alaposabb megismerése persze meg őt is rákényszerítették az ígéretek sorrendjének megváltoztatására. Előbb jöjjön a gazdasági növekedés, s csak azután nyúlhatunk igazán az adókhoz – mondogatják manapság az olasz kormány illetékes hivatalaiban.
Berlusconit és minisztereit az is óvatosságra inti, hogy az eredetileg tervezettnél és a vártnál is nagyobb hiányt találtak a frissen átvett államkasszában. A pontos összeg egyelőre nem ismert, de valahol 7 és 10 milliárd dollár között mozog. A váratlan helyzetet a kormány pótköltségvetés nélkül akarja megoldani. “A mi kultúránktól idegen a pótköltségvetés gondolata” – nyilatkozta rátartian az újdonsült miniszterelnök. Ráadásul eközben az európai uniós stabilitási paktum megszorító előírásait is tiszteletben kell tartania. A GDP 1,2 százalékával növekvő, és még az előző kormány által módosított tervezett költségvetési hiány már így is valamivel meghaladja a korábban kitűzött 0,8 százalékot. Az új kormány ezért gyorsan 10 százalékkal csökkentette a minisztériumok megengedett kiadásait.
A most hatalomra került kormány és gazdaságfilozófia az első igazi jelzéseit azonban a termelési oldalnak, tehát a vállalkozóknak címezte. Az első száz napra szóló munkacsomagban kitüntetett helyet kapott a Giulio Tremonti gazdasági miniszter nevéhez fűződő törvénytervezet, amely az újra beruházott – és a korábbi évek átlagát meghaladó – profit 50 százalékának adómentesítését ígéri. Az 1994-es Berlusconi-kabinet hasonló tartalmú Tremonti-törvényéhez képest ezúttal lényeges újdonság, hogy a kedvezményezettek körét az egyéni vállalkozókra, a bankokra és biztosítótársaságokra is kiterjesztenék, továbbá az emberi tőke fejlesztése – például a továbbképzés – is támogatott beruházásnak számítana.
KIFEHÉRÍTÉS. Egy másik, középtávon talán többletbevételt ígérő intézkedés a feketemunka felszínre csábítása. Négy évre jelentős adókedvezményt és a múltra vonatkozó büntetlenséget kapnak azok a munkáltatók és munkavállalók, akik az eddigi illegalitás helyett a törvényességet választják. Az intézkedés, ha sokan élnek vele, komoly hatású lehet, hiszen délen a munkaerő legalább felét a feketegazdaság foglalkoztatja.
Az Európában példátlan bürokratikus dzsungel megritkítása is fontos hangulatjavító és költségmegtakarító lépés a vállalkozói szféra számára. Az Olaszországban élők és adózók egyöntetűen tanúsíthatják, hogy könyvelőik politikai beállítottságuktól függetlenül is csak jókat mondanak Berlusconiék első pár hetes munkájáról. Mint ahogy az örökösök is, hiszen az új kormány egyik első intézkedésével eltörölte az örökösödési adót, enyhítve a polgárokat és a családi vállalkozásokat sújtó megpróbáltatásokon.
Az 1994-es Berlusconi-kabinethez képest fontos különbség, hogy az olasz politika sorsát nagyban meghatározó mindenható erők, az olasz központi bank potentátjai, a nagyiparosok szövetsége és a nagy olasz kapitalista családok (élükön a Fiat nagy részét birtokló Agnelliekkel) ezúttal nem a kormány mihamarabbi megbuktatásán fáradoznak – annak idején ez 8 hónap alatt sikerült nekik -, hanem annak sikerén dolgoznak. Ebben persze az is szerepet játszik, hogy Berlusconi ezúttal erős koalíciót tudott létrehozni, előtte pedig éveken át munkálkodott a tőle mint gyorsan meggazdagodott médiamágnástól sokáig idegenkedő milánói tőkés szalonok bizalmának megnyerésén.
A régi ellenfelek közül csak a CGIL-nevű poszt-kommunista szakszervezet maradt engesztelhetetlen. Máris az acél- és gépipari dolgozók tízezreit vitte ki a terekre, ahol a rugalmas és rövid időszakra szóló munkaszerződések európai uniós normájának bejelentett honosítása ellen tüntettek. A másik két szakszervezeti szövetség (CISL és UIL) azonban a kormány mellé állt, támogatva a munkaerőpiac rugalmasságának növelését ígérő törvényt. Vagyis, a kormány eddigi intézkedéseinek “osztályelfogultságát” hangoztató baloldali kritika egyelőre széles visszhang nélkül maradt. A többség optimizmussal fordul a vállalkozók felé.
Kérdés, hogy lovaik isznak-e majd a felkínált vízből. Ha igen, akkor Berlusconi a médiasztárokhoz méltó össznépi hőssé válhat; ha nem, akkor ismét elszabadul a szokásos olasz osztályharcos pokol.
