Kinek szorított a bolgár-magyaron?
Ha elhatároznám se tudnék a magyarok, önmagunk ellen szurkolni. Zsigerileg képtelen lennék rá. Az egész életemet sportbolondként és magyarként, vagyis magyar drukkerként éltem le, ezért is méltatlan, hogy a Fidesz-média évek óta azt hazudja rólam, hogy a magyar válogatott ellen szurkolok, de most végre bírósági ítélet mondja ki, hogy…
Előbb annyit még: ahhoz mit szólt, hogy a DK sajtótájékoztatóján Kálmán Olga és Molnár Csaba magánügynek minősítette, hogy Dobrev Klára kinek drukkolt?
Értetlenül állok előtte. Képtelen helyzet.
Mit ért Magyarországból az a politika, mely előtt nem világos, hogy aki a futball, pláne a nemzeti válogatott ellen szól, az kapásból milliónyi szavazót taszít el magától? Hogy nem világos, hogy az a Fidesz által felrajzolt legalapvetőbb politikai törésvonal, hogy aki fideszes, az magyar, aki meg nem fideszes, az nem magyar, és ha a vezető ellenzéki párt nem hajlandó kimondani, hogy hajrá magyarok, azzal gránitba vési ezt a hazug felosztást?
Hatalmas szerencse, hogy az ellenzék csupán ezt az egyetlen dolgot nem érti, minden más problémára tökéletes választ dolgozott ki. De én szívesebben beszélnék a bolgár-magyarról, aminél izgalmasabb meccset keveset láttam. Az interneten végzett, sosem focizott szakértők tolódásos védekezésről és passzsávokról papolnak, miközben hajszálon múlott a sporttragédia. Indult azzal, hogy hiányzott három állandó játékosunk. A Nemzeti Sport megszavaztatta az olvasókat arról, hogy kik legyenek a kezdőben, és a többség egy híján eltalálta a névsort, vagyis gyakorlatilag nem lehetett másokat pályára küldeni. Ilyen se nagyon volt az utóbbi harminc évben. A meccs elején gyorsan lőttünk egy gólt, úgy tűnt, sima győzelem lesz, de egyenlítettek a bolgárok, akiktől eztán kiállítottak egy játékost, ám ahelyett, hogy kihasználtuk volna az emberelőnyt, két véleményes sárgával tőlünk is leküldött valakit a bíró, majd befújt a bolgároknak egy ajándéktizenegyest, olyan ütközés után, ami kosárlabdában sem szabálytalan, belőtték, vezettek. A legeslegvégén, a hosszabbítás utolsó percében, amikor minden veszni látszott, szabadrúgást kaptunk. Ez Shakespeare-nél már a nyolcadik felvonás, és jött a fenomenális Szoboszlai! Valaki azt posztolta róla, hogy aznap gyengén játszott, amiről az jut eszembe, amikor annak idején Deák Bambáról írták, hogy „a hat gólján kívül semmi mást nem csinált”. Szóval jött Szoboszlai, ez a huszonhárom éves vérprofi zseni, félméterrel odébb tette a labdát, nem előre, még csak nem is beljebb, csak tán hogy jobban álljon lábra, na, erre szívesen rákérdeznék nála, de a lényeg, hogy aztán úgy rúgta meg, olyan pörgést tett bele, hogy becsapott mindenkit, leginkább a bolgár védőt, aki alászaladt a beadásnak, gól.
Őrült dráma. Ha nincs ez a gól, kikapunk, és három nappal később úgy érkeznek Budapestre az esélyhez jutó montenegróiak, hogy vért ittak, és ha győznek, ők utaznak az Eb-re, mi meg nem.
Elúszhatott volna Marco Rossi szövetségi kapitány több évi szisztematikus munkája. Ha ez egy hollywoodi film, azt mondom, sok, vegyünk vissza, ezt már ember el nem hiszi. A mindig laza Szoboszlai szinte sírt a meccs végén, akkora feszültség munkált benne, annyira fontos volt neki a kijutás. Pedig egyik héten a Chelsea-vel játszik, a másikon a Cityvel, aztán a Manchester Uniteddel. És most azt nyilatkozza, hogy „legalább izgultunk”. Megemelem előtte a kalapomat. És Rossi előtt is megemelem. És George Hemingway előtt is megemelem, aki a Honvéd tulajdonosaként megtalálta és idehozta nekünk Rossit az olasz harmadosztályból. Igazából két kései, meglepő és fantasztikus karrier bontakozik ki előttünk: az egykor Mancinivel együtt focizó Marco Rossié és a huszonnyolc éves Varga Barnabásé, aki négy éve még az osztrák másodosztályban játszott. Rossi elkötelezett szakember, futballőrült, az unokám U15-ös meccsén találkoztam vele, egy barátja fiát nézte meg, és végig feszülten figyelte a gyerekek játékát. És akkor hadd hozom ide az én történetemet, a bírósági ítéletet…
Azt még hadd kérdem, mit gondol azokról, akik szerint nem érdemeltünk döntetlent, a keretünk pocsék, Rossi épp olyan szemfényvesztő Cipolla, mint Orbán, csak mázlija van, és menjen mindenki a fenébe, leginkább a foci menjen a fenébe, és akkor lenne jó világ, ha folyamatosan kikapnánk, megszégyenülnénk, mert akkor Orbán nem villoghatna a labdarúgó-eredményekkel, nem igazolhatná velük a maga autoriter politikai rendszerét?
Nem érdemeltünk döntetlent? Huszonháromszor lőttünk kapura, a bolgárok ötször. A keretünk versenyképes, élén a világklasszis Szoboszlaival. Rossi nagyszerű. A csapat sok év alatt lett felépítve, háromszor jutott ki az Eb-re, most épp csoportelsőként, és nem mellesleg tavaly négy-nullra megverte Angliában az angolokat. Angliát. Angliában. Négy-nullra! Ilyen még nem volt a futballtörténelemben, illetve tán a skótoktól kaptak még ennél is nagyobb zakót valamikor az 1800-as években. Ez az 1953-as, épp most hetvenéves 6:3-nál is nagyobb különbségű győzelem. Annyi igazság viszont rejtezik a kritikában, hogy Orbán, miközben vitathatatlanul szereti a focit, valóban gátlástalanul politikát csinál a sportsikerekből, évi négyszázmilliárdot költ az élsportra, az egykori Német Demokratikus Köztársaság az agyondoppingolt bajszos női úszóival nyeretlen kétéves hozzá képest. Jól passzol ide az én személyes kálváriám, melyben…
Egy pillanat, csak előbb azt még elmeséli, hogyan lett önből sportbolond?
Honnan kezdjem?
A gyerekkortól. Ráérünk.
Ötéves koromban elváltak a szüleim, onnantól anyám nevelt, sajátosan, rendszeresen lóversenyre vitt, olykor bárokban, kártyaszobákban éjszakáztam, nem egyszer onnan mentem reggel iskolába. Az ötvenes évek elején abból élt, hogy MÉH-plakátokat ragasztott és építkezésen üveggyapotot hordott; amikor hazaért, megvacsoráztatott, lefektetett a vizes szoba-konyhában, s azt mondta, indul a szemközti OTI-ba, hogy megvizsgálják. Pedig már este volt.
Miután magamra hagyott, felkeltem, az orromat az ablakra tapasztottam, bámultam a sötét, üres Visegrádi utcát és féltem. Aztán egyszer bevallotta, hogy igazából zsugázni jár a Béke Szállóba, én meg arra kértem, hagyja a dagadt ruhát másra, vigyen engem is a Békébe, ígérem, jó leszek. Beleegyezett.
Nem mutathattam, hogy fáradt vagyok, nem mondhattam, hogy éhes vagyok, pisilni kell, mert legközelebb gubbaszthattam volna egyedül az otthoni sötétben. Ezért inkább figyeltem. És mivel egy ötéves memóriája jobb, mint egy felnőtté, egy-két év alatt úgy megtanultam römizni, hogy amikor kiment valaki telefonálni, vagy elvitte a razzia, egy időre beülhettem a helyére, pedig elég nagy pénzbe mentek. A kártyaasztal mellett ismertem meg életem első futballistáját, Sándor Csikart, aki a Savoyba is járt zsugázni, méghozzá ávós egyenruhában, s amikor ebből botrány kerekedett, és Péter Gábor, az ÁVH rettegett főnöke magához hívatta, Csikar azzal magyarázkodott, hogy „Péter elvtárs, én nem tudok mit kezdeni a természetemmel”, amit méltányolt Péter Gábor, és nem Csikart záratta be, hanem a Savoy-t. Csikarral élete végéig jóban voltam, rengeteget lóversenyeztünk együtt. A halála előtt pár évvel megkért, írjak róla könyvet, de nem volt időm, én ostoba, pedig csak ki kellett volna tenni a diktafont az asztalra, felvenni a ragyogó dumáit, aztán szelektálni.
Olvastam, hogy 1956-ot is meglehetősen szabadon engedve élte végig alig tízévesen.
Aznap estefelé a 15-ös busszal utaztam a Sziget utcai suliból a Kálmán utcába, a nagyanyámhoz, és a Szent István körúti kereszteződés után láttam, hogy a Balaton utca sötét, a Markó utca sötét, a Szalay utca sötét, az Alkotmány utcában forradalom, a Kálmán utca megint sötét. A Báthory utcánál leszálltam, rohantam vissza a Parlamenthez, és sokezer társammal megvártam Nagy Imre beszédét.
Mit keresett ott egy gyerek egyedül?
Igazából sose voltam gyerek, rögtön felnőtt lettem, úgy is kezeltek. Eleve nincs olyan, hogy egy gyerek reggelig kártyázik a Békében, máskor meg az anyja fizetésének a tízszeresét teszi fel megbízásból egy futamra a lovin. Ilyeneket csak felnőtt tesz. Mivel érdeklődtem minden iránt, magától értetődően benéztem a forradalomra is, de aztán persze irány a nagyihoz, ahol, mint a kis Gavroche A nyomorultakban, körbekiabáltam a gangon, hogy „kitört a forradalom, holnapra nem kell orosz leckét csinálni”. A Kossuth téri sortűznél is ott voltam. Rendszeresen sétáltatnom kellett a körzetiorvos kutyáját, aznap is pórázzal a kezemben bóklásztam. Mindenki ment a Parlament felé, hát arra vittem Csibit.
Egyszer csak kelepelést hallottam, tíz és fél évesen nem tudtam, hogy így szól egy sortűz, szaladt mindenki, ezért szaladtam én is a hónom alatt a kövér dakszlival.
Palika nagybátyámékhoz is eljutottam a Lónyay utcába, akik az egyik zűrös napon ugyan nem merészkedtek ki, de mivel éhesek voltak, Palika átdobott egy zsákot a szemközti pékhez, az berántotta, kivette a pénzt, betette a kenyeret, Palika meg visszahúzta a pakkot a lyukas cipókkal, merthogy az oroszok biztos, ami biztos alapon belelőttek a mozgó csomagba a Boráros térről. Jártam a Köztársaság téren is, ahol a földalatti kazamatákat keresték. Akkor viszont kikészültem, amikor a Kálmán utcában vonultak a tankok, én meg az ablakból bámultam a teherautóplatóra dobált halottakat, és úgy megfájdult a szemem, hogy három napig be kellett húzni minden elsötétítőt. Ám annyi örömöt is láttam az utcán, hogy bár évtizedekig sok mindennel igyekeztek átmosni az agyunkat, de az enyémet ’56-tal kapcsolatban sose sikerült. Nem mellesleg a forradalom elejétől a végéig az összes újságot megszereztem, bejártam értük a várost, de a nagyanyám még decemberben begyújtott velük.
Tévedésből vagy óvatosságból?
Utóbbi. Túlélt két világháborút meg egy forradalmat, nem akart néhány újságon rajtaveszni. De hagyjuk ’56-ot, még Dózsa László lesz belőlem.
Afelé indultunk, hogyan lett önből sportbolond, s mit takar ez a sportbolondság.
Mióta az eszemet tudom, vonz a sport, a teljesítmény. Hogy mi mindent csináltam? Négy sportkönyvet írtam. Lékó Pétert tízéves kora óta ismerem. Jutka még csak kilenc, amikor a Polgár család már a barátjának tart, pedig akkor még korántsem voltak elismerve. A magyar csodaló, Overdose történetét milliókkal ismertettem meg, és amikor egy szlovák milliárdos meg akarta szerezni, fölhívtam Orbán köreit, ennek révén állt össze Simicska, Csányi és Demján a Pannónia Biztosítóval kivásárolni Overdose-t. Két olimpiára utaztam ki a családommal a saját pénzemből. 1995-ben ott voltam Bécsújhelyen a női kézilabda világbajnoki döntőn, vereség, nyolc évvel később Zágrábban Orbánnal és Kövérrel szemben ültem végig azt a borzalmas döntőt, ahol hat perccel a vége előtt hattal vezettünk, mégis kikaptunk. Fa Nándorék fölkérésére többször vezettem a Megszállottak klubjának év végi ünnepségét. A kajakosokét is, cserébe a lányok a világ minden tájáról küldték nekem a képeslapokat. Indítottam Tour de Hongrie bicikli szakaszt. Névre szóló kézilabdás mezem van a Veszprémtől és a Szegedtől. Ötszörös veterán bajnok vagyok labdarúgásban. Öregfiúként fociztam a Real Madrid galaktikusok előtt a Népstadionban, közös csapatban és a legnagyobb békességeben mások mellett Szamócával. Többször játszottam a Forma-1-es Schumacherék ellen. A focihoz kötődő élmények sora tényleg végtelen. Csikart említettem. Hidegkuti lányával közös galeriben voltam, az apja is kedvelt, egy műsoromban elmesélte, hogy a 6:3 után azt kapta jutalmul, hogy vehetett egy 230 ezer kilométert futott Skodát. Bozsik Cucuval összejártunk. A Czibor-emlékszobát én avattam Komáromban. Őt még láthattam Puskással, Bozsikkal, Kocsissal 1955-ben a századik osztrák-magyaron, amikor Schlosser hozta ki a labdát. Gyerekként Deák Bamba háza előtt fociztam, felnőttként az Ipoly presszóban beszélgettünk többször. 1997-ben kiutaztam a finn-magyarra, szeretem a finneket, sokszor csináltam ott kabarét, imádják a magyarokat, rokonnak tartanak minket, szintén egykék, őket a svédek és az oroszok nyomorgatták, minket a németek meg az oroszok.
A meccsen fotósnak álcáztam magamat, a többiek hatalmas teleobjektívekkel dolgoztak, nekem a legegyszerűbb Szmena lógott a nyakamban, viszont öt méterről láttam minden idők egyik legnagyobb öngólját. Majdnem hatos öngól lett, ami azt jelenti, hogy az utolsó hat játékos, aki a gól előtt a labdához ér, mind finn, de mivel Sebők belepiszkált, csupán a „négyes” jelző dukál – ezzel jutottunk el a ki-ki meccsekig Jugoszláviával. A finn mérkőzés után azt írta a Népszabadság, hogy a szpíker, Faragó Richárd túl hangosan kiabált a gólnál, mire a Sport Pluszban visszakérdeztem, vajon mit kellett volna csinálnia egy utolsó perces továbbjutásnál. Aztán itthon kaptunk egy hetest a jugoszlávoktól, természetesen kint voltam, másnap Hegyi Ivánék megírták, hogy én vagyok a magyar labdarúgás egyik utolsó szekértolója.
A Fradi szekerét is tolta, vagy legalábbis hamar Fradi-drukker lett.
Mégpedig egy véletlennek köszönhetően. Kilencévesen tüdőfertőzéssel a farkasgyepűi szanatóriumban töltöttem fél évet. Apám az első látogatásra egy fényképes gombfocicsapatot hozott: Gulyás – Ombódi, Kispéter, Dalnoki – Dékány, Vilezsál – Kertész, Orosz, Borsos, Fenyvesi, Mátrai… Mátrait Orosz után kellett volna mondanom. Ez az 1954-es Fradi, akkor Kinizsi. Jeleztem apámnak, hogy egyetlen csapattal lehetetlen játszani, legközelebb hozzon egy másikat is. A legközelebb egy hónap múlva lehetett, de addigra stabilan fradista lettem.
Melyik a másik csapat?
Az MTK elődje, a Budapesti Vörös Lobogó.
Összeállítás?
Gellér – Kovács II, Börzsei, Lantos – Kovács I, Kovács III – Sándor, Hidegkuti, Palotás, Szimcsák, Szolnok. Ha apám az MTK-t veszi először, egy hónap múlva hiába jön a Ferencvárossal, az MTK rögzül bennem. Annál is inkább, mert a keresztanyám férje, Hertzka Lipót az MTK-ban, majd Németországban, végül a spanyol Real Sociedadban focizott. Utána edző lett, és 1923-1935 között a következő csapatokat irányította: Real Sociedad, Athletic Bilbao, Sevilla, Real Madrid, Hércules, Granada. Megbízott edzőként két hétig a Barcelona kispadján is ült, a Real Madrid vele nyerte az első bajnokságát, ő fedezte fel Zamorát. Aztán átköltözött Portugáliába, háromszor lett bajnok a Benficával, majd dolgozott a Belenensesnél és a Portónál. Huszonöt év alatt négy későbbi BL-győztes irányított: a Real Madridot, a Barcelonát, a Portót és a Benficát. Sok képeslapom van tőle, úgy írta alá őket, hogy Lüke, a családban ez volt a beceneve. Amikor 1951-ben meghalt, a portugál rádió állítólag megszakította az adását, annyira szerették ott a magyar edzőket.
A fradis kötődéseknél tartottunk.
Rengeteg van. A barátjává fogadott Varga, Albert, Novák, később Nyilasi és Simon. Öregfiúként többször fociztam Vincze Ottóval, a zürichi hősünkkel. Még többet Novák Dezsővel és idősebb Albert Flóriánnal. Aztán az ifjabbal is.
Évtizedeken át bérletem volt az Üllői útra. Még előtte a túloldalon egyszer egy kopasz leült a helyemre, el akartam kergetni, de többen azt tanácsolták, inkább telepedjek mellé, szót fogadtam, pláne, amikor megtudtam, hogy ő a rettegett Hypós Feri.
Összehaverkodtunk, addig se kellett félnem tőle, bár bizonyos mondataiból arra következtettem, hogy közéleti kérdésekben nemigen értenénk egyet.
Épeszű szurkolók között a lelátón csak az számít, ami összeköt: a közös csapat. Ami szétválaszt, nem oda való.
Ezt tán még Hypós is így gondolta. De folytatom. Az 1995-ös Anderlecht elleni BL-selejtező előtt fél napot álltam sorba jegyért akkora tömegben, hogy volt, akit fej fölött adogattunk ki; magáról a meccsről viszont kirohantam a második félidő közepén, nem bírtam a feszültséget, fel-alá sétáltam az Üllői úton, néztem az ÁLLAMI PÉNZVERDE reklámját, amiből akkoriban a „PÉNZ” kiégett, esténként csak az világított, hogy „ÁLLAMI …VERDE”, és a közönség felhördüléseiből következtettem az aktuális állásra. Azon a meccsen múlt, hogy bejutunk-e először egy BL-csoportkörbe, ahol, akkor még nem tudhattuk, hogy az Ajax-szal, a Real Madriddal és a Grasshoppers-szel játszhatunk, és ott ajándék minden másodperc.
Kirohant meccs közben?
Ki. Szégyen?
Turista. Azt mondjuk az ilyenre.
Ja. Magyar vagyok és turista… 1995-ben családostul kitúráztam Madridba, az itthoni szenzációs 1:1 előtt kint ugyan 6:1-re kikaptunk a Realtól, az viszont feledhetetlen élmény, hogy a meccs előtti este Simon Tibi bevitt az edzésre a Bernabeuba. És 1992-ben is ott voltam Pozsonyban, ahol a szlovák kommandósok agyba-főbe verték a Fradi-drukkereket, nem várva meg, míg legalább valami kis balhét csinálnak a magyarok. Egyesével ragadtak ki embereket, be egy furgonba, adtak neki, aztán nyílt az ajtó, ki, és vitték a következőt. Én csak azért úsztam meg, mert Benedek fiam kimenekített. Napokig mesélhetném a focis sztorikat, de bekorlátozom magam: csupán néhány magyar labdarúgóhoz fűződő barátságomról beszélnék, én, aki a Fidesz szerint magyargyűlölő vagyok, olyan ember, akit boldogsággal tölt el, ha kikap a magyar válogatott.
Ki az a néhány labdarúgó?
Legyen öt csatár. A Fradiból Varga Zoli és Albert Flóri, az Újpestből Göröcs és Bene, a Honvédből pedig Puskás. Elég jó nevek?
Kezdjük Varga Zolival.
A Népsportból, illetve a Nemzeti Sportból a keresztapám, Vadas Gyula csinált napilapot, huszonöt évig a tulajdonosa és a főszerkesztője volt, apám ugyanennyi ideig rovatvezető ott, csak utána léptették elő gyárimunkássá, én tizenhárom évesen lettem Népsport tudósító, tehát van némi közöm az újsághoz, tán több is, mint a mostani főszerkesztőnek. Foci NB II, NB III, kiemelt ifi meccsek, kézilabda és röplabda NB I – ezekről szállítottam az eredményeket. Varga Zoliról, aki épp úgy ’45-ös, mint én, sokat írtam, például akkor, amikor a Bologna ellen olyan gólt rúgott takarásból a tizenhatosról, kicsavart mozdulattal, hogy az olasz hátvédek szóltak a kapusuknak, hogy szedje már ki a hálóból, mert a háta mögött a labda. Jóval később, hatvan fölött játszhattam is Vargával. A Forma-1-esek ellen tökéletes labdát varázsolt a fejemre, de ügyetlenül fölé bólintottam. Úgy éreztem, eljött a világvége, amikor valaki hátulról vigasztalóan megsimogatta a fejemet, visszafordultam, és Michael Schumacher mosolygott rám.
Veteránként nem a Fradiba, hanem az MTK öregfiúkba igazolt.
Huszonöt évre, de attól még fradista maradtam. Sőt. Egyszer Dunakilitiben nézőként kimentem egy Fradi öregfiúkra, és a bemelegítésnél Nyilasi Tibi megkérdezte, van-e nálam cipő, mondtam, anélkül nem indulok el otthonról, kaptam gyorsan zöld-fehér mezt, beálltam, igaz, a bemutatásnál többen rám kiabáltak, hogy ez egy szemét MTK-s. Kezdő voltam, és elárulom, kit cseréltek be a helyemre: Fenyvesi Mátét.
Fenyvesi Máté volt a cserém! Aki 1965-ben a győztes gólt fejelte a Juventus elleni VVK-döntőn!
És most érek vissza Varga Zolihoz. Az Elektromos pályán játszottam az MTK-ban, Guns ’N Roses-os novemberi eső, egyetlen ember ül a lelátón, mint a Régi idők focijában Minarik Ede. Ebben a nyirkos hidegben ki a csuda néz meg egy öregfiúk találkozót? Közelebb megyek, hát a Varga Zoli. Mondom: „Zolikám, hogy kerülsz te ide?” Azt feleli: „Itt sétáltam a Latorca utcában, hallottam, pattog a labda, bejöttem.” És becsülettel végigülte a két félidőt, mint Rossi az U15-ös meccset. Ilyen volt a Zoli.
Albert Flóriánnal honnan a barátság? Mármint az öné.
Tizenhárom éves Népsport tudósítóként már az első hónapban megpróbálkoztam egy cikkel, egy tehetséges fiatalról szólt, de nem hozták le, mondván, egy ifista nem érdekes. Az illető labdarúgót úgy hívták, hogy Albert Flórián. Pár hónapra rá tizenhét évesen bemutatkozott a felnőttben, az első meccsén kétszer talált be a Diósgyőrnek, rögtön sztár lett. Büszkeség, hogy én írtam róla az első meg nem jelent cikket. A következő Albert történet időpontja 1962. október. A Fradi a Viktoria Kölnnel mérkőzött a VVK-ban, Vásárvárosok Kupája, ez a mai Európa Ligának megfelelő UEFA Kupa elődje. Flóri az egész pályafutása során a góljai zömét pár méterről pöckölte be, már ha nem gólvonalig vezette a labdát, de a Köln ellen negyven méterről talált a kapuba. Éveken keresztül meséltem a sztorit fűnek-fának, hitték is, nem is, hiszen tévéfelvétel nem készült, még a Fradi mindentudó krónikása, Nagy Béla is meglepődött, amikor szóba hoztam a dolgot. Ahogy telt az idő, elbizonytalanodtam, tán rosszul emlékszem. Aztán negyven évvel később ülünk a klubházban, Flóri előtt egy üveg bor, beszélgetünk, veszem a bátorságot, óvatosan megkérdem: „Flóri, rúgtál te gólt távolról?”. Azonnal rávágja: „Persze, a Viktoria Köln ellen. Negyvenről!” Én meg vertem a fejem a falba, micsoda állat vagyok, hogy nem azt mondtam, hogy Flóri, láttam, amikor huszonegy évesen negyvenről rúgtál gólt a Viktoria Kölnnek, hanem csak úgy általában kérdeztem.
Göröcs János?
Ő ízig-vérig újpesti, de nekem mindig Hajrá- Fradi!-val köszönt. Nem hiszem, hogy bárki másnak is. A Szófia kávéház fölött lakott, jártam hozzá beszélgetni. Nagyon tiszteltem. Már jóval a visszavonulása után, a kétezres évek elején a TV2 egy Fradi-Újpestre készülve kitalálta, hogy demonstrálandó a futballbarátságot, az egymilliós nézettségű híradójuk kamerája előtt az Üllői úti pálya közepén jelképesen cseréljek mezt a köztudottan Újpest-szurkoló Havassal. Henrik hozott egy Göröcs feliratú lila-fehéret, nekem meg a kezembe nyomtak egy zöld-fehéret, nézem a hátát, Szkukalek! Szkukalek Igort adni egy Göröcsért? Körbe fog röhögni egymillió ember előtt a Havas!
Szerencsére épp arra jött Gera Zoli, mondtam neki, Gerzson, ne kérdezz semmit, majd megmagyarázom és lerántottam a mezét.
És a híradóban Gerát adhattam Göröcsért. Henrik még így is gúnyolódott a cserearányon, annyiban alappal, hogy mindez Gera első fradis időszaka, csak eztán, 2004-ben igazolt Angliába a West Bromwich Albionhoz, onnan meg a Fulhamhez, aztán vissza a West Bromhoz. Göröcs sok emlékezetes meccsét láttam, a legtanulságosabb az volt, amikor a Dózsa 1969 őszén a Newcastle együttesét fogadta a Vásárvárosok Kupája döntőjének visszavágóján. Kint kikapott 3:0-ra az Újpest, itthon viszont félidőben Bene és Göröcs góljaival 2:0-ra vezetett, benne volt a levegőben, hogy hatot lő a Dózsa. Előttem végtelenül szomorú angolok ültek, sajnáltam őket, szegény kohászok, bányászok, a spórolt pénzükön idejönnek, és agyonverik a csapatukat. Csakhogy a Newcastle talált egy gólt, 2:1, magukhoz tértek, lőttek még kettőt, és megfordították a mérkőzést. A közben félmeztelen vetkezett bányászok és kohászok pedig hátrafordulva hatalmas lófaszokat mutogattak felénk. Meg tudtam volna ölni őket. És egy életre megtanultam, hogy tilos megsajnálni az ellenfelet, tilos kiengedni, annyi gólt kell rúgni, amennyit csak tudunk.
Nekem is volt ilyen élményem: Üllői út, BEK, 1981, ellenfél a Banik Ostrava. Lazán vezettünk 3:0-ra, abban a meccsben is benne volt, hogy hat a vége, szomorkodtak a cseh drukkerek, szintén kohászok, bányászok, én is megsajnáltam őket, aztán az ő csapatuk is talált egy gólt, és gyorsan még egyet, s bizony ott is repkedtek felénk a lófaszok. A vége 3:2 ide, aztán idegenben sima 3:0 oda, kiesés… No de benézzünk is!
No de Bene: kint voltam, amikor Bene Feri azt a rafinált gólt szerezte a Benfica ellen: a kapus kirúgáshoz földobta a labdát, Bene lecsente a levegőből, bekanalazta, a bíró megadta. Már csak azért is imádtam a Ferit, mert egy öregfiúk meccsen három gólt rúgatott velem. Amikor hatvanéves lett, engem hívtak felköszönteni őt. A Fradi-sas jelmezébe kellett bújjak, lépni alig tudtam, olyan nehéz, nem láttam ki, ráadásul az volt a feladat, hogy Bene találja ki, kivel beszélget. Persze az első mondat végére se értem, már rávágta, hogy ez a Farkasházy Teddy. Marhaság volt egy magamfajta beszédhibás alakot bízni meg, de azért jól szórakoztunk.
Na, most, hogy felvázoltuk Farkasházy Teddy viszonyát sporthoz, sportolókhoz, különösen labdarúgáshoz és labdarúgókhoz, rátérhetünk az annyit emlegetett friss és jogerős bírósági ítéletre. Összefoglalom az összefoglalandókat. A történet ott kezdődik, hogy ön 2015. október 14-én az ATV stúdiójában tíz percet beszélgetett Kálmán Olgával a közelgő 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságról, a magyar válogatott esélyéről, úgy általában a magyar fociról. Elhangzott a következő párbeszéd. Farkasházy Tivadar: „Nehéz dolga lesz, mert két Farkasházyval fog beszélgetni. Az egyik nem látott a pipától tegnap, hogy a 89. percben tíz emberrel gólt találtak a törökök és a 91. percben kaptuk a gólt Belfastban. Mindig a magyaroknak drukkolok természetesen. Viszont van egy másik énem is, hogyha kikapunk, akkor mindig azzal vigasztalom magamat, hogy Orbán Viktornak szereztünk egy rossz napot.” Kálmán Olga: „Az önt boldoggá teszi?” Farkasházy Tivadar: „Igen, az boldoggá tesz, de egy-két év múlva megoldódik ez a problémám, mert úgy olvastam, hogy most nyugdíjba megy és már keresi az utódját.” Kálmán Olga: „Akkor ezt rosszul olvasta, majd erről egy másik adásban mesélek önnek.” Farkasházy Tivadar: „A dolog lényege, hogy azért drukkoltam nagyon a magyaroknak (…) Az én fiaim ’86 óta nem láttak tétmeccsen magyar csapatot, és egyszer megérdemelték volna, hogyha ott vagyunk.”
Még aznap az ATV a következő, nyilvánvalóan fals címmel tette ki honlapjára az interjút. „Farkasházy Tivadar: Mindig boldoggá tesz, amikor kikap a magyar válogatott, mert ez is mutatja Orbán Viktornak a labdarúgással kapcsolatos elhibázott politikáját.” Az elmúlt nyolc évben ez a mondat újra és újra megjelent a Fidesz-sajtóban, jobbára úgy, hogy győztes magyar meccs után fölhívta önt egy fideszes újságíró azzal, hogy kinek drukkolt a meccsen, amiből cikk született, felidézve, hogy „Farkasházyt mindig boldoggá teszi, amikor kikap a magyar válogatott, mert ez is mutatja Orbán Viktornak a labdarúgással kapcsolatos elhibázott politikáját”. Aztán ezek a cikkek újra és újra szétfutnak a Fidesz-sajtóban. Ön tavaly bírósághoz fordult, a számos megjelenésből négyet beperelt, és a minap másodfokon is nyert. A bíróság kimondta, hogy: „Az I. rendű alperes megsértette a felperes jóhírnévhez fűződő személyiségi jogát azzal, hogy az általa kiadott mandiner.hu online portálon 2022. június 15. napján közzétett „Bohár Dániel felhívta Farkasházy Tivadart a magyar sportsiker kapcsán” című cikkben valótlanul híresztelte azt a tényt, hogy Farkasházy Tivadar pár évvel ezelőtt Kálmán Olgának azt nyilatkozta az ATV Egyenes beszéd című műsorában, hogy „mindig boldoggá tesz, amikor kikap a magyar válogatott, mert ez is mutatja Orbán Viktornak a labdarúgással kapcsolatos elhibázott politikáját”.” Hasonlóan elmarasztaló ítélet és indoklás született a többi fideszes médium és alperes vonatkozásában is. A kérdésem az, hogy ha már annyi éven át nem perelt, tavaly miért szánta rá magát mégis?
Azért, hogy véget vessek ennek az életemet keserítő őrületnek. Hogy papírom legyen arról, nem igaz, hogy azt mondtam, hogy a magyar válogatott ellen szurkolok, és hogy aki ezt állítja, az hazudik.
Meg hogy papírom legyen arról, ami talán ebből a mi interjúnkból is kiderül, és amit a kálmánolgás tíz percben is háromszor elmondtam: világéletemben a magyaroknak szurkoltam. Ki másnak?! Hiszen magyar vagyok. Sőt, az engem mocskolókkal szemben én nemcsak ismerem a magyar sportmúltat, hanem számos csodálatos magyar sportoló barátságát is kivívtam.
S most, hogy a bíró tizenhárom oldalon vezeti le, miért hazugság az a szöveg, amit a számba adtak, talán abbamarad a mocskolódás. Elvégre nem akárkik voltak az alperesek, a Magyar Nemzet és a Mandiner, valamint a kiadójuk, a Mediaworks. A történetem igazán tanulságos és végtelenül elkeserítő. És abszurd módon egy ATV-s hírszerkesztő bakijából nőtt ki.
Ki az a hírszerkesztő?
Fogalmam sincs. Nem is érdekel. Mert az a minimálbéres nem gonosz volt, csupán felelőtlen és hülye, akit abban a helyzetben kizárólag a kattintásszám vezérelt. Az aljasságot a Fidesz-sajtó követi el folytatólagosan. Nekem 1999-ben Molotov koktéllal felgyújtották a kocsimat, és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a szurkolói világban korántsem veszélytelen, ha rágalmazzák az embert. Amúgy a bűncselekmény után kaptam egy velem együttérző táviratot, méghozzá Szájer Józseftől. Szóval nem hagyhattam tovább ezt a rágalmazást, és mivel a tribünön vagy előtte a kemény magnak hiába magyarázkodom, maradt a bíróság. Idézek pár sajtómegjelenést. Bayer Zsolt a horvátok elleni győzelem után: „Mi van most, Tivadar? Nagyon szar, igaz? Mondd, hogy nagyon szar, mi hadd élvezzük még jobban.” A Demokrata „Farkasházy szomorú vasárnapja” című dolgozatában pedig már az olvasható, hogy: „Nevezett személy természetesen érdektelen, tetszőlegesen helyettesíthető bármelyik magyarellenes ballib gyűlölködővel.” Vagyis itt már a hazug mondattal sem kell igazolni, hogy magyarellenes vagyok. A következő lépés az, hogy a magyargyűlölet etalonjává dagadok, s ha például Niedermüller Pétert vagy Vágó Istvánt kívánták gyalázni, csak annyit mondtak rá, hogy ez is ugyanolyan magyargyűlölő, mint a Farkasházy. Felbosszantott a dolog, de eleinte azt gondoltam, közszereplőként tűrnöm kell a mocskolódást, és pár nap alatt úgyis elül a botrány. Csakhogy nem ült el, hiszen a Fidesz-sajtó újra és újra belobbantotta a tüzet, hergelte híveit, minek következtében írásban és szóban és tettlegesen is nem szűnő zaklatásnak voltam, vagyok kitéve nyolc éve.
Milyen zaklatásoknak?
Százszám fordult elő. Például a Puskás Aréna megnyitóján meg akart verni egy férfi, azt üvöltve: hazaáruló, takarodj ki a stadionunkból! És noha kölökkorom óta járok sporteseményekre, egyszer csak ott tartottunk, hogy már nem mehettem ki, mert amint megjelentem, beindult a mocskolódás. És hogyan magyarázzam a kórusnak, hogy tessék már megnézni a You Tube-on a kálmánolgás tíz percet?!
A dolog odáig fajult, hogy idővel már az unokámmal se járhattam meccsekre, aki most U16-os, tíz éve focizik,szerencsére nálam sokkal jobban; de mit szól egy tízéves gyerek, ha pofán vágják a nagyapját, vagy csak lehordják minden szarnak?!
A következő szint, amikor a veterán bajnokságban az egyik ellenfél tulajdonosa hazaárulózott le, engem, a hetvensok éves veteránt, az ország második legidősebb, hivatalos bajnokságban szereplő futballistáját. Szóval lényegében el lettem vágva a sporttól.
Volt önnek egyéb úgymond magyarellenes bűne is: egy 1992-es chartás tüntetésen dalnak minősítette a Himnuszt.
A dal egy szép szó, lásd Schubert dalok, Nemzeti dal. Ha ez egy tiszteletlen szó, akkor Petőfi is tiszteletlen volt. Azon a demonstráción százezren álltunk a téren, és nem akartam elárulni a tömegnek, hogy mi következik, de a technikát valahogy tájékoztatnom kellett, ezért megbeszéltük a végszót, hogy most hallgassunk meg egy dalt, amire mindnyájan annyira várunk. Előtte Mácsai Pali szavalt Adytól istenes verseket, azelőtt pedig az eddás Slamovits adott elő egyházi témájú dalokat. Aztán az esti híradóban Pálfi G. Istvánék kihagyták Mácsait, betették a rocker Slamó pár akkordját, majd azt, hogy konferálom fel a „dalt”, afféle diszkósként. Sinkovits Imre már úgy mesélte a Magyar Rádió pagodájában a történetet, hogy nótának neveztem a Himnuszt, pedig igen jóban voltunk, sok számot írtam neki. Lényegében kicsiben eljátszották velem azt, amit 2015 után tökélyre fejlesztettek azzal, hogy a magyarok ellen szurkolok.
Mit tett most, mielőtt perre ment?
Borzasztó tök ártatlanul mentegetőzni, bizonygatni, hogy sose mondtad, pláne sose érezted, gondoltad azt, amit rád fognak, de azért a Népszabadságban megírtam, hogy hazugság, a Heti Hetesben is szóba hoztam, persze hiába, a propagandisták újra és újra jöttek a hazugsággal, az én hangom a múlt ködébe veszett. Aztán a Heti Hetes megszűnt, és 2017-től az ATV-ből is egyik percről a másikra kimaradtam, máig, négy műsorból egyszerre. Az utolsók egyikén, a Csattban összeeresztettek Stefka Istvánnal, aki kolléga volt a Rádióban, és annak idején úgy harcolt a kommunisták ellen, hogy a Csúcsforgalomban kíméletlenül bemondta, hol dugul Budapest. A 2016-os kavalkádban természetesen ő is megírta, milyen magyargyűlölő vagyok, és a Csattban kérdeztem, hogy: „Édes Pistám, áruld el nekem, hányszor voltál te válogatott meccsen.” Azt felelte, nem tudja. Kértem, mondjon egy számot. Valahogy kinyögte, hogy háromszor. Mire én: „Én meg kábé háromszázszor. És tudod te, milyen fárasztó volt háromszázszor a magyarok ellen drukkolni?”
Emlegette ön az imént Szamócát, vagyis Eperjes Károlyt, akivel jókat focizott. Fölhívta, megkérte mondjuk őt, hogy állítsa, állíttassa le a lejáratókampányt?
Dehogy hívtam.
Miért nem?
Ő nem keresett, hogy segítene, én pedig nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
Miért nem üzent magának Orbánnak?
Kinek?
Ezt az egész tortúrát megúszta volna, ha nem vész össze halálosan Orbán Viktorral. A rendszerváltás körül és utána is egy darabig szinte barátok voltak, de legalábbis harcostársak. Orbán az első, 1993-as Szárszói Találkozón is tiszteletét tette az ön balatoni nyaralójának kertjében, ahol tizenéven át minden nyáron összegyűltek beszélgetni, bográcsozni a közélet, a gazdaság, a tudomány, a művészet és a sajtó vezetői. Igaz, ott, ’93-ban úgy esett, hogy Orbán megsértődött, miután ráolvasták a Fidesz székházügyét, de most nem akarom csócsálni ezt az ügyet, százan megírták, egyet majd belinkelek az interjúnkba, inkább azt kérdem: 1993 után már szóba se álltak egymással?
A kilencvenes évek elején valóban baráti viszonyt ápoltunk, egészoldalas interjút csinált velem a Népszavában, párszor fociztunk együtt, szerepelt műsoromban. Azt a ’93-as Szárszót máig sajnálom, én is hibáztam, de már többször bocsánatot kértem, bár Ferenczi Krisztina később kiderítette, hogy nem volt miért. Szárszó után sokáig nem találkoztam Orbánnal, aztán az első kormánya idején, tán 1999-ben mégis, amikor átadták a felújított Centrál kávéházat. Munkából érkeztem az ünnepségre, akkoriban a Hócipő, Heti Hetes, Rádiókabaré Bermuda-háromszögben rohangáltam. Kicsit késtem, a meghívottak jó része már távozott, de Orbán még társalgott valakikkel. Kezet fogtunk, majd úgy beszélgettünk, mint két afrikai törzsfőnök, infinitívuszban, csupa főnévi igenév, nem tegeződtünk, de nem is magázódtunk, jönni, menni, lenni, ilyenek, mint amikor tíz szót tudsz egy nyelven. A végén rákérdezett, hogy: „Mi azelőtt tegeződtünk, nem?” Egy poénnal akartam oldani a feszültséget, és azt feleltem: „Ó, miniszterelnök úr, azok az idők már elmúltak.” Másnap két újságban is megjelent ez a pillanat. A kormánylap azt írta, hogy nagyképűsködtem a miniszterelnökkel, a Népszabadság meg azt, hogy alázatoskodtam, szervilisen viselkedtem a kormányfővel.
Miközben a valóság?
Miközben a valóságban mindketten kínban voltunk, hebegtünk-habogtunk.
Ma már magázódnának.
Ma már nem állnánk szóba egymással. Megbocsáthatatlan, amit ezzel az országgal tett. És részemről az is megbocsáthatatlan, amit velem tettek az emberei, különösen a magát véleményvezérként bemutató, rendezvényeken a miniszterelnököt felkonferáló Bohár Dániel. Ő az ellenem folyó karaktergyilkosság motorja, rendszeresen hív, így tett tavaly nyáron is, a wolverhamptoni meccs után, és szokása szerint megkérdezte, kinek drukkoltam. Hetvennyolc éves vagyok, tavaly hetvenhét voltam, elég komoly bajokkal küzdök, akkor sem a legkönnyebb napjaimat éltem, egész máson járt az agyam, nem voltam akcióképes, szó nélkül letettem. Másnap megjelent a cikk, hogy nem válaszoltam, hozzá egy rettenetes fotó rólam azzal, hogy Farkasházy mindig boldog, ha kikap a magyar válogatott. Délután az IKEA-ban vásároltam, aztán ittam egy kávét a büfében Mimivel, a feleségemmel, amikor nekem esett egy vadidegen, üvöltve lehordott mindenféle hazaárulónak, döbbenten bámultak az emberek. Ott határoztam el, hogy bíróságra megyek. Este kiválasztottam négy cikket a rengetegből, és beadtuk a keresetet. Elsőfokon már győztem, amikor a válogatott megverte a szerbeket, és ismét hívott Bohár, ismét kérdezte, kinek szurkoltam. Képtelen helyzet, hiszen, ha olyat mondok, ami neki jó, lehozza, ha olyat, ami neki rossz, akkor nem hozza le, vagy kiemel belőle valamit úgy, hogy az neki legyen jó. Mégis szóba álltam vele, annyit mondtam: „Nézze, most az egyszer válaszolok, de csak ha megfelel egy kérdésemre. Ön köztudottan hazafi, biztos tudja a választ. Kérem, sorolja fel az aradi tizenhármat!” Csönd, csönd, csönd. Aztán kibökte, hogy ő kérdezni szokott, nem válaszolni. Én meg azt mondtam magamban, hogy ez egy rossz válasz, és letettem a telefont.
A nemzeti tizenegy következő győzelme után újfent hívott, én újfent kérdeztem, tudja-e már az aradi tizenhármakat. Mire visszakérdezett: „Az ajadi tizenhájmakat?”
Pedig szokott ám válaszolni, például október huszonharmadikán, amikor vele készítettek interjút, arról érdeklődött, hogy az újságíró szerint ő vajon „egy köztiszteletben álló polgár”-e. Szóval humorláda is Bohár.
Miért annyira érdekes ez az ember?
Maga Bohár nem érdekel. Ha legközelebb hív, majd azt a kérdést teszem fel neki, hogy mikor volt az 1526-os mohácsi vész. Azt viszont nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy rengeteg embert elérnek a tartalmai a közpénz százmilliókból finanszírozott hazug Facebook-hirdetéseknek köszönhetően. Mondja egyszer Mimi, hogy felettébb érdekes dolgot hallott a tévében, el is mesélte, mit. Mondom neki, hogy tudok a dologról. Azt kérdi: „Honnan tudsz róla?” Mondom: „Onnan, hogy én mondtam a tévében.” Vagyis a képernyő óriási hatalom. És a „fideszes képernyő”, a NER propagandagépezete csúnyán elbánt velem. És sok más emberrel is. Hasonlóan korábbi rendszerek propagandasajtójához. Az imént öt jeles focistáról ígértem sztorikat, de csak négyig jutottam. Az ötödik Puskás Öcsi lenne, és az a helyzet, hogy bár egy másik rendszerben, de ő is járt úgy, mint most én. Elmesélem a sztorit, de előbb kicsit róla. A már emlegetett Hertzka-nej keresztanyám Klári lánya, akit mi Szenyórának hívtunk, fiatalon táncosnő volt Santo Domingóban, ahol hozzáment egy baszk nemesi családból származó spanyol diplomatához, előtte Lüke nevelt lányaként a későbbi király Juan Carlos apjával, Barcelona grófjával focizgathatott. Amikor Puskásék ’56-ban kikeveredtek Madridba, akkor Szenyóra sokat segített a beilleszkedésben Öcsinek és a feleségének, a kézilabdás Hunyadvári Erzsébetnek, Bözsikének. Rajtuk keresztül ismertem meg Öcsit, 1970-től a hazatelepedéséig hatszor voltam kint nála, mindig legalább egy hónapig. Többször is hetekig lakhattam a benidormi házukban, a papucsában járhattam, gyakran vacsoráztam náluk, rengeteget dumáltunk, hordott lóversenyre és agárversenyre is. Az elsőn mondtam neki, hogy ez jobb, mint a lovi, itt lehetetlen csalni, hiszen a kutyán nem ül zsoké. Kinevetett, és megosztotta velem a trükköt: a futam előtt szomjaztatják az agarakat, hogy könnyebbek legyenek, de ha start előtt belediktálnak egy liter vizet a párkilós favoritba, tutira lemarad. Öcsivel közös fotónk csak kettő készült, mindig úgy voltam vele, hogy majd legközelebb, viszont számos relikviáját őriztem. Volt egy arany öngyújtója, amivel a búcsúmeccse után ajándékozták meg a legközelebbi barátai, ezt Öcsi Szenyorának adta, akinek a halála után Benedek fiam örökölte, de nálunk hagyta, és amikor betörtek a pesti lakásunkba, elvitték, aztán nyilván eladták bagóért, észre sem véve, hogy az aljába van gravírozva a Puskás Ferenc név. Rengeteg történetem van Öcsiről. 1970 és 1974 között a görög Panathinaikosz edzője volt, 1971-ben fantasztikus BEK-döntőt játszottak az Ajax-szal. Akkoriban katonai junta vezette Görögországot, és Öcsi ugyan szép fizetést kapott a klubtól, de elvileg nem vihette ki a pénzt az országból. Szegény felesége, aki világéletében minden szabályt betartott, Öcsi unszolására a ridiküljébe rejtve apránként csempészte ki Madridba a kötegelt bankjegyeket. Mígnem egyszer Öcsi tévedésből azzal a sporttáskával repült vissza Athénba, amibe Bözsike gyűjtötte a görög dugipénzt, és kezdhették elölről az akciót. Jó pár Real-meccsen voltam Öcsivel, ’76-ban kivitt arra az edzésre, ahol bemutatkozott egy Archibald nevű játékos, aki utóbb alig játszott a Madridban. Erre az Archibaldra harmincötezer szurkoló volt kíváncsi. Vagyis harmincötezren kimentek pusztán azért, hogy lássák, ahogy a srác a többiekkel körbe fut a stadionban és integet. Aztán az a harmincötezer ember betért a Bernabeu környéki kocsmákba. Természetesen mi is bementünk az egyikbe, ahol a vendégek sorra járultak Öcsi elé, mind hozott neki egy-egy pohár vino tintót, amit Öcsi automatikusan továbbadott nekem, én viszont nem tudtam továbbadni senkinek, és jobb híján egyiket ittam a másik után, míg lényegében alkoholmérgezést nem kaptam azzal a tudattal, hogy Öcsiért áldozom fel magam. És most jön az a történet, melyben Puskás úgy járt, mint most én. A hetvenes évek elején vagyunk, másfél évtizeddel a disszidálás után, amikorra, gondolná az ember, a kommunista hatalom már megbocsátott Puskás Ferencnek. Nyilván Öcsi is így gondolta ezt, amikor egy interjú erejéig az otthonában fogadta a Magyar Televízió stábját. Aztán a riporter, Sugár András úgy vágta meg az anyagot, hogy az hazugul azt sugallta, hogy Öcsi nem emlékszik a legendás 6:3-ra.
Miközben én az egyik látogatásom során a szemtanúja lehettem, hogy Öcsi és Östreicher Emil azzal szórakozott, hogy Emil mondott egy évet, és Öcsinek fel kellett sorolni a Honvéd összeállítását, de nemcsak a felnőttet, hanem az ifit is. És erről az emberről hazudta a köztévé, hogy nem emlékszik a 6:3-ra! Egyébként sem kedvelte őket a hatalom. A tőle kapott Nótáskedvű volt az apám című lemezt csak úgy tudtam becsempészni a Rádió műsorába, hogy azt tódítottuk, hogy a főnököm, Marton Frigyes találta a bakelitet a milánói ócskapiacon. És még egy sztori. Öcsi lánya, Anikó ’71-ben hazajött látogatóba, tán először, és elvittem vacsorázni a Várba, a Fortunába. Az unokatestvérénél lakott a Halász utcában, nem távolság, de azért kocsival mentem érte. Vacsora közben az étteremben megpillantottuk Latinovits Zoltánt, akit személyesen ismertem, mivel már jó évtizede anyám vezette a Vígszínház büféjét, persze Latinovits nem biztos, hogy emlékezett rám… Olyan ez, mint amikor a Heti Hetesben meséltem, hogy Alicantéban találkoztam Peron argentin elnökkel, mire Bajor Imi visszakérdezett, hogy: „És ő is tudja, hogy találkozott veled?” Na, szóval odaléptem Latinovitshoz, hogy kérlek, engedd meg, hogy bemutassam Puskás Ferenc lányát, Anikót, aki nagyon szereti a filmjeidet, ugyanis többet látott közülük a San Sebastian-i fesztiválon. Megörültek, s míg beszélgettek, taxit hívtam. Ám az csak nem érkezett, s mégse gyalogolhatok a hidegben azzal, aki Madridban vacsorák tucatjain látott vendégül a szüleivel. S bár ittam két pohár bort, úgy voltam vele, a pár saroknyi úton csak nem bukok le, ezért beültünk a kocsimba. Ám hiába volt közel a Halász utca, visszafelé az egész Várat meg kellett kerülni. Megyek a Dózsa-szobor felé, messziről látom, ahogy köröz egy rendőr a lámpájával, hogy álljak félre. Anikó sikoltozik, hogy most mi lesz, szegény kábé annyit tudott az itteni kommunizmusról, amit a francóista sajtó írt, azt hitte, végünk. Na, gondoltam, gyerünk vissza a Várba, az autót leteszem egy mellékutcában, és gyalog leszaladunk a lépcsőn. Rükverc, csakhogy a kapkodásban rátolattam egy vízköpőre. Azért megléptünk, leparkoltam, kiszálltunk, a lökhárító összetörve, tudtam, hogy villámgyorsan rátalálnak, tuti a lebukás. Mindenütt szirénázó rendőrkocsik, én pedig odasétáltam az első fakabáthoz, hogy bocsánat, azt hiszem, engem keresnek. Vagyis feladtam magam, és a pánikoló Anikóval együtt bevittek egész éjjelre a Maros utcába. Titkon azt reméltem, enyhítő körülmény, hogy Puskás Öcsi lányával vagyok. Ehhez képest végig utálkoztak fölöttünk a rendőrök, akik sorra jöttek megszemlélni Anikót, közben azt morogták egymás közt, hogy nézd, ez a disszidens őrnagy lánya. Mindezt azért mesélem, mert ha Puskás Ferenc lányát így kezelték jó ötven éve, akkor mit akarok én, csóró Farkasházy, a futballveterán?
Mit akar csóró Farkasházy, a futballveterán?
Mondjuk egy jó Eb-szereplést.
Mit szól a sorsoláshoz?
A három ellenfél közül egyetlen csapatról beszélnék, Svájcról. 1959-ben kinn voltam, amikor 8:0-ra vertük őket, már a 28. percben 5:0-ra vezettünk, Tichy négyet rúgott, Titi kettőt, Flóri és Csikar egyet… Jut eszembe: hol vannak ma becenevek?! Na de, ami a svájciakat illeti: zömök, köpcös hegyipásztorok benyomását keltették, már ahogy kijöttek, sajnáltam őket. A mostani svájci focisták viszont szálfatermetűek, láttam őket a Groupamában, s megnéztem a novemberi sorsdöntő, románok elleni kezdőcsapatukat: mai szép szóval kilenc migráns volt köztük, hárman eleve külföldön születtek, hatan viszont második generációsak, nekik a szüleik vándoroltak be Svájcba. Noha a második világháborúban, s utána is sokáig jóformán lehetetlen volt bejutni az országba.
Tanulság?
Vonja le, aki akarja. Dani unokám egyébként azt mondta a sorsolás után, hogy a skótok és a svájciak ellen jó az iksz, a németeket meg úgyis megverjük.
Szóval a jogerős ítélettel mit akar csóró Farkasházy, a futballveterán?
Három dologra biztosan jó az ítélet. Egyrészt a rágalmazóim kötelesek fizetni pár százezret, amiből decemberben maszekban megoperáltatom a sérvemet, államiban úgyse kerülnék egyhamar sorra. S ha jól sikerül a műtét és visszavesznek a csapatba, akkor talán hamarosan én leszek a legöregebb magyar aktív futballveterán. Másrészt remélem, többé nem írják le, hogy „Farkasházy Tivadart mindig boldoggá teszi, amikor kikap a magyar válogatott, mert szerinte ez is mutatja Orbán Viktornak a labdarúgással kapcsolatos elhibázott politikáját”. Harmadrészt: most sem azért meséltem el ezt az egészet, hogy sajnáljanak, hogy jaj, mennyire kiszúrtak szegény Teddyvel, hanem hogy felmutassam, hogy te is járhatsz így, és a legkevésbé sem számítanak a tetteid, a szöges ellentétét bebizonyítják annak, amit mondtál, tettél. Tényleg szarok én arra, mit ír rólam a Bohár meg a Bayer. Az írásaik következménye üt szíven olykor. Például az, amikor még 2016-ban két nő leköpött miatta az utcán. Szó szerint fröcsögtek a gyűlölettől, nyilván fogalmuk nem volt se rólam, se a fociról, ha megkérdeztem volna őket, hány félidőből áll egy meccs, nem találják el, csak azt vélték tudni, hogy én „mindig a magyarok ellen szurkolok”.
Nem akárhol, hanem a Szent István körúton köptek le, a Vígszínháznál, ahol anyám húsz évig dolgozott, abban a kerületben, ahol díszpolgár vagyok, ahol működik a Hócipő és ahol nyolc különböző lakásban laktam.
És az is szíven ütött, ami az idén a márciusi magyar-bolgár másnapján történt. Közel két éve Füreden élek, Mimit ápolom, helyhez kötve. Afféle nyuggerként caplatok a piacra, amikor egy szintén hetvenes bácsi vigyorogva mutatja nekem a három ujját. Kérdem, hogy ezt most miért. Hát mert rólam köztudomású, hogy nem a magyaroknak drukkolok, és hát ugye hármat lőttünk tegnap. Kérdem, hogy honnan veszi azt a marhaságot, hogy nem a magyaroknak drukkolok? Hát ezt olvasni mindenhol! Mire én: Sose mondtam ilyet, fenn van a tízperces beszélgetés a YouTube-on, keresse meg!
Mire ő?
„Na jó.” Ezt mondta és legyintett, akár egy hülyére, hogy ráhagyjuk. És ez a bácsi azt hiszi, hogy szolgálta a hazát azzal, hogy szerzett egy rossz napot egy „hazaárulónak”. Miközben nem a hazát szolgálta, csak ezt a rohadt rendszert.
