A Puskás Akadémia FC kizárólag a klub sporttevékenységével kapcsolatos megkeresésekre reagál
– felelte az Orbán Viktor miniszterelnök alapította felcsúti intézmény, amikor lapunk a háború kitörése után arról érdeklődött, hogyan hatnak a klub ukrán játékosaira a harcok, miként reagál a helyzetre a sportvállalkozás. Evidencia, hogy ez a válasz szóra sem érdemes részlete az Oroszország ukrajnai inváziójára adott reakcióknak. Ám a Vlagyimir Putyin politikai pályájának legkockázatosabb döntése nyomán elkezdődött ütközet következményeinek számos dimenzióját meg tudjuk mutatni, ha e mondattól indulunk.
Elbeszélhető, hogy Orbánék több mint egy évtizedet szántak az oroszokról szóló hazai gondolkodás alakítására, a média szabadságfosztottá roncsolására, hogy miként mutatkozik meg mindez legfontosabb közös játékunk, a futball ügyében, hogy aztán eljussunk odáig, mit bukott Putyin ezen az akárha Ukrajna elfoglalásával is végződő háborún, hogy mit tudtunk meg a mítoszteremtés fontosságáról, meg persze arról, milyen különböző reakciókat hív elő a koronavírus és a háború mint válság.
Miért lett Orbán az oroszok kérlelhetetlen ellenfeléből az oroszok fő európai szövetségeseinek egyike?
Orbán már a biztos választási siker tudatában, 2009-ben elment az Egységes Oroszországért Párt kongresszusára, ahol találkozott Putyinnal. A két résztvevőn kívül valójában senki nem tudhatja, mi hangzott el négyszemközti találkozójukon. Nem ismert tényekből pedig nem rajzolható objektív kép, de adatokból, üzletekből, mondatokból és hitekből összeállnak lehetséges történetek.
Yuval Noah Harari rendre emlékeztet, hogy minden nemzetet, így kisebb közösséget is, történetek, leginkább fikciók tartanak össze. Orbán az utóbbi évtizedben formálódó, mind karakteresebb és konzisztensebb nagy elbeszélése szerint a Nyugat kényelmessé vált, unalmas békéjében elvesztette önvédelmi reflexeit, így nem ismeri föl például azt, milyen veszedelmet jelent identitására, így létezésére, értékkonszenzusára a bevándorlás, a párhuzamos társadalmak kialakulása, vagy éppen a politikai korrektség, amely legvégülis azt hazudja, konfliktusmentessé tehető a beszéd, miközben még meg is fosztja a valóság leírására alkalmas nyelvtől a polgárokat. Mindennek nyomán a Nyugat tehát elgyöngült szerinte. És ami azt illeti, az Angela Merkel által tökéletesre polírozott politikamentes politikát, a pragmatikus gazdasági különalkuk melletti úgynevezett értékalapú retorikát, azaz a képmutatást, az unalmas technokráciát, illetve a cenzúra modern formáját kialakító, őrületbe hajló cancel culture-t figyelve, valóban vannak olyan jelenségek, amelyek – legalábbis részleteiben – megtámasztják a történetét.
De a közbevetések helyett beszéljünk inkább az orbáni sztoriról, amelynek másik fele, hogy mindezzel szemben emelkedik a határozott, világos szabályok, lenyűgöző ambíciók és világos rend mellett működő Kelet. Azt az apróságot a miniszterelnöknek nem szokása kiemelni beszédeiben, hogy az ő pozíciójából világlónak látszó hatalmaknak mindehhez nem liberális demokráciákra, hanem ilyen-olyan autokratikus, diktatórikus politikai modellekre van szüksége.
A lényeg viszont az, hogy Orbánnak ez a története – érvelésem szerint – nem a motivációja, hanem az indoklása annak, amit tesz. Tehát nem 2010-től fokozatosan formálódó világról szóló elbeszélése, hanem reálpolitikája, leginkább 2002-es választási vereség volt útjának eredője, amely azután odáig vezetett, hogy soha, egyetlen plakáton sem akarta megállítani az izomból cenzúrázó, jelenleg a háború ellen tüntetőket börtönbe küldő vagy szétverető, az ellenzékieket üldöző Moszkvát és Putyint, de körbetapétázták a hazánkat azzal, hogy állítsuk meg szövetségesünket, Brüsszelt, s voltak olyan poszterek, amelyeken Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság néppárti elnöke kapott helyett.
A történelem most gyorsan megérkezett, hogy beárazza melyikük szándékairól lett volna érdemes többet tudnunk.
De térjünk vissza 2002-be, amikor a Fidesz-konszenzus szerint – és a későbbi kormányok teljesítményét látva erősödő érzésem szerint is – jó kormányzás után szenvedtek ki nem érdemelt vereséget. Értelmezésükben a bukás legfontosabb okát a Kövér Lászlónak tulajdonított mondat írja le: kormányon, nem pedig hatalmon voltak.
Mit jelent ez? Azt, hogy noha demokratikus legitimációval felszerelt kormány voltak, nem tudták kellő mértékben és hatékonysággal érvényesíteni politikai akaratukat, mert akadályozta őket például a posztkommunista mélyállam. Aki szerint a mélyállam létezésének semmi alapja nem lehet, az tekintsen körbe a mostanra megépített fideszes mélyállam jelentette korlátokon, a fideszes káderek legkülönfélébb pozícióin az államigazgatásban, a függetlennek szánt intézményekben, az informális hálózaton. Szerintük ugyanígy korlátozta a politikai cselekvést a liberális kulturális és pénzügyi elit. Ezek olyan szorítások voltak, amelyek miatt sokszor egyirányú utcában mozogtak, vagyis kényszerek mozgatták döntéseiket, nem tudták megvalósítani saját elképzeléseiket. Nem tudták kreatívan használni a hatalmat.
Ennek fényében nem meglepetés, hogy a 2010-es brutális felhatalmazás után hozzáfogtak e körülmények fölszámolásához. Például úgynevezett gazdasági függetlenséget teremtettek a pártnak és a politikai közösségnek oligarcháikkal: közpénzből teremtettek felfoghatatlan vagyonokat családtagnak, barátnak, kiválasztottnak.
A materiális feltételek megteremtése mellett fontos volt a szellemi szabadság kiharcolása is. Világos cél volt a nyugat-európai konszenzusoktól való távolságtartás, a politikai fantázia érvényesítése. Ez akkor lehetséges, ha a nyugati hatalmi rendszertől, valamint az ehhez kapcsolódó demokratikus hagyományoktól és normatív korlátoktól távoli pénzeket képes bevonni az ország, a politika és saját elitje finanszírozásába. Ennek két klasszikus példája lett a korszakban az orosz hitelből tervezett új paksi blokk, valamint a kínai kölcsönből finanszírozott, őrült pénzért épített Budapest–Belgrád vasútvonal, amely – az Investigate Europe oknyomozása szerint – 979 év alatt térülhetne meg.
Ráadásul a Nyugat addigra Orbán szemében régen elvesztette vonzerejét. Kívülről úgy tetszett, a miniszterelnök politikafelfogása is radikálisan átalakult, minden féket és ellensúlyt inkább antidemokratikus akadályként láttatott, hogy aztán lebontásukkal megteremtsen egy minden korlát nélküli demokráciát, azaz demokrácián belüli autokráciát. Politikai célja a hatalma szabadságának kiterjesztése lett, ami élesen szemben áll a hatalom rabságát szolgáló hagyománnyal, amely szerint a vezető hatalmának korlátlansága önkényhez, azaz a többség szabadságának szűküléséhez vezet.
Valóban meggyőződése lett, hogy a liberális demokráciák nagy időszaka lejárt, elérkezett az autokráciák, de legalábbis az egyedi politikai modellek kora. Ehhez lehet mesélni demokratikus érveken alapuló történetet, amennyiben a liberális demokráciákban számos demokratikus felhatalmazás nélküli szereplő képes befolyásolni a döntéshozatalt, nézőpontjából ezért kell a megválasztott hatalom által kontrollálható médiát kialakítani, a tőle független médiát korlátozni, a pénzügyi elitet maga köré szervezni, a külföldi gazdasági befolyását minimálisra csökkenteni.
Ennek jegyében szüntették be a szabadságot, az autonómiát, egyáltalán az önálló gondolkodást az állami médiában, amelynek működési módozatai – mint a Direkt36 cikkei mutatják – egyre jobban képezik le az orosz példát. A méretek, a volumenek nem vethetők össze, a minták azonban igen.
A háború kitörése után a szankciós listára került orosz propagandisták egyike azon kesergett, mi lesz a Comói-tónál lévő villáival. Közben a magyar állami média állandó szakértőinek egyike Hitlerhez hasonlítja Volodimir Zelenszkij elnököt, és többen is üdítő lelkesedéssel mondják föl az orosz propagandát. Azt se feledjük, ennek a híradónak az arca Németh Balázs, akinek családja anno két trafik működtetési jogát kapta meg a Fidesz klasszikus klientúraépítő akcióját jelentő dohányipari átalakításkor, de családi bétéjüknek már több mint fél évtizede állami céggel volt szerződése.
Persze ez legföljebb aprópénz az olaszországi villák árnyékában, miként amellett a 36 milliárd közpénz mellett is, amit a tao keretében kapott a felcsúti futballcsapat, amely, ugye, nem szól bele háborús ügyekbe. Pedig ha már az európai futballban példátlan módon vadprivatizálták Puskás Ferenc nevét és történetét, legalább annyi lehetett volna bennük, hogy a kommunista diktatúra elől külföldre menekülő, világszerte ismert korszakos zseni nevét viselve kiböknek pár mondatot e mostani tragédiáról. Ám orbáni csapatként ilyen ügyekben nincs más választás, mint hallgatni. Pedig ez a politikai alapú némulás Putyin Oroszországon kívül nem annyira jellemző a futballban. A Schalke például a háborúra reagálva menten ledobta főszponzora, a Gazprom nevét a mezéről, hogy aztán lefagyjon a csapat oldala, annyian akarjanak mentes dresszt vásárolni.
Tényleg ehhez is van köze a futballnak?
Hogy milyen sok, az számos helyről tudható. Például a videóból, amelyen az látható, ahogyan Roman Jaremcsuk, a Benfica ukrán válogatott játékosa pályára lép a Vitoria Guimaraes elleni meccsen: a futballista szeme könnybe lábad, miután állva, őrült ovációval, ukrán zászlókat is lengetve köszöntik a szurkolók. Vagy abból a jelenetből, amikor Olekszandr Zincsenko, a Manchester City klasszisa és Vitalij Mikolenko, az Everton fiatal játékosa összeölelkezett meccsük előtt, hogy aztán a csapatok ukrán lobogókkal, szimbólumokkal fejezzék ki szolidaritásukat. A futballpályákon és más sportágak eseményein egyaránt megrázó jelenetek sokasága zajlott, drukkerek és klubok sora üzent a háborús agresszor Oroszországnak és Putyinnak, fejezte ki részvétét és támogatását az ukránoknak.
Ez azért fontos, mert a futball – minden ellenkező híresztelésssel ellentétben – nem csupán szórakoztatóipari szektor, biznisz, sokkal több annál. Jellemző, hogy a világ legkorruptabb és -visszataszítóbb szervezeteinek egyike, a FIFA – az UEFA-val karöltve – egy napig tudott mismásolni, majd kénytelen volt tudatni: minden versenyéből kizárja az orosz csapatokat. A sportban ugyanis lehetetlen nem a béke oldalán állni. És lehetetlen nem beszélni az élet dolgairól, hiszen ha nem beszélnének, maguk tagadnák azt az igazságot: a futball az élet maga.
Azaz nem csupán profit és labda, hanem, ahogyan egyébként Orbán Viktor is gondolja, identitás, közösség, kultúra. Idehaza azonban rendre úgy tűnik, egyik klub sem gondol semmit semmiről. Vagyis éppen csak annyit, hogy csöndben kell lenni, ha valami Fidesz-kockázatosnak látszik. A futballista futballozzon – mondják, miközben a miniszterelnök évekig filozofált arról, mit jelent a futball a gólokon túl. Ám a Fidesz logikája és lojalitásvilága kiirtotta a sportból a közösségi autonómiát, a bátorságot és az identitást, mindent, amin a sport szerveződik.
Akkor helyes minden pályáról kitiltani az oroszokat, akár még Dosztojevszkijt is tiltólistára tenni?
Az a rossz hírem azonban, hogy erre a felvetésre a sport, kultúra, Oroszország, háború négyszögben nagyon keveseknek van konzisztens válasza, ha van, akkor egyik sem radikális. Éppen ezért nekem például leginkább dilemmáim vannak. Mielőtt azonban továbbmennék, elmondom, a futballról hozzávetőleg azt gondolom, amit Orbán, amikor nem éppen kampányol. Nemcsak biznisz, hanem közösség, identitás is. Akár még erősebb, jól körülhatárolható politikai identitásunk is lehet: lehetünk kommunisták, mint a Livorno, fasiszták, mint a Lazio, zsidó gyökereket örzők, mint az Ajax bizonyos szurkolói csoportjai, történetei. Lehetünk bárkik, de a futballban tudjuk kik és miért vagyunk. (Hogy nekem a Chelsea közösségi identitása és saját világnézetem közötti differenciák milyen dilemmákat okoznak, azt hosszan megírtam, abban a cikkben, amelyben végül arra jutottam, azért nem lehetek más, mint kék, mert a futballuniverzumban a hűség az eszme.) És ha támadják közös tudásunkat az életről, megmondhatjuk, melyik oldalon állunk.
Igen ám, de ha a futball identitás, a kultúra többi része miért nem? A zenekarok, a rendezők, írók és olvasók miért nem mondhatják, hogy viszlát, orosz kollégák? Miért érzem azonnal azt a kivételes ruszofóbiát, ami taszít? Miért gondolom, hogy félelmetes az orosz kultúra eltörlése, miként dermesztően félelmetes minden lövés hangja? Már miért ne lehetne indokolt esetleg például a Fidesz politikai alapú bírálata a Netflix-sorozatok liberális világképéről, miért ne érvényesíthetne politikai szempontokat a filmekben, ha lehet politikai szempontokat érvényesíteni a sportban? Miért lenne több demokratikus felhatalmazása egy futballklubnak, mint egy kormánynak ehhez?
Valójában csak akkor állítható elő némi konzisztencia hiteim között, ha végül minden ponton mérsékelt állásponton maradok. Mint a sokat bírált FTC-tábor: nem mondtak semmit Csercseszov trénerre, nem követelték távozását, ám őrjöngő ovációval köszöntötték ukrán játékosukat, Zubkovot, amikor zászlóval a hátán feléjük ment a meccs után. Ugyanez a másik oldalon:
Persze ne tegyünk úgy, mintha nem értenénk a miérteket. A sport puha hatalom (soft power). Olyasmi, ami képes érzelmi reakciókat kiváltani milliárdokból, elbeszélni világokat, nemzeteket. És a világ nem akar lőni, így puhán üzen az oroszoknak: lehet, hogy ezt nem ti, hanem Putyin csinálja, de nélkületek nem tudná. Azt üzenik, kergessétek el a vezetőtöket, hogy visszafogadjunk titeket magunk közé. Egyszerű válasz egy olyan bonyolult problémára, amelyre a világhatalmak korszakos vezetői sokáig együtt sem találták a megoldást. Az orosz politikai gondolkodás, a birodalmi logika, a rendszer társadalmi támogatottsága mind lehetetlen kihívás volt a Nyugatnak, most tehát a popkulturális ikonokon a sor, hogy felnyissák az oroszok szemét.
Ha pedig popkultúra, akkor meg is érkezünk a Netflixhez.
Amelyet itt a tudatipar szimbólumának használok, még ha számos más hasonló kulturális jelenség látható is a világban. Mind olyan, amelyet okkal lehet azonosítani a soft power eszközeként, olyan finom (akárha manipulációs) eszközként, amely demokratikus felhatalmazás nélkül képes meggyőzni tömegeket egy értékkészlet helyességéről. Vagy még inkább arról, hogy melyik a normatív kerete a világnak. Így alakítja a fogyasztók ügyekhez, értékekhez való viszonyát.
Klasszikus példaként az úgynevezett gyermekvédelmi népszavazás előtt indoklásokként olyan sorozatok szoktak előkerülni, amelyekben homoszexuális kapcsolatokat jelenítenek meg, elfogadásról beszélnek, a transzszexualitás természetességét üzenik. Mindezt úgy, mintha mindez nem egy liberális életfölfogásból fakadó világlátás lenne, hanem az egyetlen elfogadható, normális látásmód. Mintha nem létezne alternatíva.
A Fidesznek igaza van abban, hogy a tudatipar termékei alakítják a gondolkodást. Alakítják a kapitalizmusról, az ideális gondolkodásról, a vágyakról, az álmokról. Csakhogy ha Orbánéknak igaza van az ilyen típusú soft power létezésében, akkor éppen azért bírálják a Netflixet (értsd: a liberális elitet, a tudatipart), amit a sportban csinálnak.
Most persze Putyin leméri majd, milyen erősek a neoliberális kapitalizmusnak a Netflixhez hasonló emblematikus márkái. Merthogy a szórakoztatóipari szektoron túl ott sorakoznak most a szabadpiaci kapitalizmus klasszikus történetmesélői: a McDonalds, a Starbucks, a Zara és megannyi ikonikus brand jelezte, fölfüggeszti oroszországi üzletét, vagy távozik az országból. Kiderül, komplett nemzedékek mennyire rabjai a nagy mesének, amelyben e márkák állandó szereplők, vágyaik, mennyire kielégíthetők pelmenyivel, kvasszal és más helyi termékekkel. Valójában a kapitalizmus szupersztárjainak, a Premier League-től a Netflixen át a McDonaldsig tartó brandeknek az oroszok elleni aktivitása beméri majd, mennyire használható a soft power valódi háború közben és után fegyverként. Mennyire lehet ilyen eszközökkel elmesélni a világ legszínesebb, legtöbb szűrővel ellátott korszakában azt a fekete-fehér, így szükszégszerűen valóságtávolian egyszerű történetet, hogy a hazátok a sötét oldal, a szabad világ pedig a világos.
Tényleg ilyen fontosak a történetek?
Alapvetően futballpéldákat mutattam arról, hogy a kortárs nyilvánosságban milyen hatása lehet egy-egy történetnek, ám ezeknél is jóval nagyobb a befolyásolási ereje az ostromlott országban készített sztoriknak. Az ukránok nagyon értik, hogy a kortárs háború miként zajlik a nyilvánosságban. Sorra gyártják is a mítoszokat, a történeteket.
A 444 által idézett Ian Garner szerint a szovjet propaganda mindig arról szólt, hogy kis emberek nagy dolgokat tettek a közjóért. Csakhogy a történész szerint most mutatkozik némi probléma: Putyin nem hívja háborúnak a háborút, az oroszok csupán különleges műveletként hivatkoznak rá. Márpedig ha nem zajlik háború, hogyan lehetne nemzeti hősöket kreálni?
Ezzel szemben pedig ott áll a remekül működő ukrán mítoszteremtés: Zelenszkij, akinek életét fenyegetik, ott van az ostromlott Kijevben. Aztán megírták a főváros szellemének sztoriját: a pilóta, aki sok orosz gépet lőtt szét. Aztán körbement a világon a Kígyó-sziget védőinek hősiessége: „Orosz hadihajó, baszódj meg!” – üzenték, majd hősi halált haltak. Azóta kiderült, egyik sem pontosan így történt, ha történt, de a valóság itt nem számít: a mítoszok már élnek, mesélhetők.
Ami szembeszökő, hogy a dezinformációs hadműveletekben kivételesen profi, a demokráciák iránti bizalmat példaszerű következetésséggel romboló, trollok és álhírek mestereinek látszó oroszok mennyire nem értik az új nyilvánosság történetalapúságát. Látszik, alapvetően más kihívás dekonstruálni, bizalmatlanságot, bizonytalanságot kelteni, bármit is lebontani, mint építeni.
Nem kérdés, hogy a nyilvánosság pódiumán az alaphelyzet Ukrajnának kedvez, hiszen katonai agresszió áldozata, miközben a világ legnagyobb hadseregeinek egyike, egy diktátor vezetésével ront rá. Csakhogy pozícióját tovább javítja például Putyin asztala.
Az orosz elnök a képeken beláthatatlan távolságban ül legközelebbi embereitől az orosz asztalosoknak emberöltőnyi időre munkát kínáló asztalainál, tévében oktatja országa vezetőit, akik ilyen alkalmakkor olyan állhatatosnak és rendíthetetlennek látszanak, mint a teleszart búvárruhák. A túloldalon Zelenszkij a kijevi utcán szelfizik, embereivel telefonon live-ozik. Putyin képei nem félelmet, legyőzhetetlenséget, hanem szánalmat keltenek a világnak abban a felében, amelyik szabadságban él. Abban a világban, amelynek fiatalabb nemzedékei Instagramon, TikTokon élik szabadidejük egy részét: azt értik, amit az ukránokról látnak.
Nyilván az orosz elnök nem is a közösségi médiában akarja megnyerni a propagandaháborút, hanem az ukrán nép és saját népe szemében.
Az egyik stratégia ehhez a klasszikus dezinformáció, amely az ellenség lelkesedésének, eltökéltségének megtörésére, elbizonytalanítására szolgál (példa: álvideó arról, hogy ukrán katonák fehér zászlót lengetve adják meg magukat), a másik a történetkonstruálás, a mítoszteremtés.
Ez olyan jól működik, hogy olyasmi zajlik, amire a XXI. században a lehető legkevesebb esély van. Miközben mindenhol mind töredezettebb identitásokat látunk, megfeszülő városi és vidéki ellenvilágokat, aközben Ukrajna nemzeti identitása éppen formálódik. Annak is köszönhetően, hogy ez az első olyan európai háború, amit élőben közvetítenek. A szupersztárok társadalmában, amelyben a figyelem aránytalanul oszlik meg, azaz a csúcsra jut a meghatározó része, most kiemelkednek az ukrán nemzet szupersztárjai, azaz Zelenszkij elnök, a bokszvilágbajnok Klicsko fivérek, akik Kijevet védik, az ismeretlen civilek, akik föltett kézzel állják útják az orosz tankoknak.
Byung-Chul Han azt írja, hogy kortünet lett az adat fetisizálása: számoljuk a kalóriákat, az egy napon elolvasott oldalakat, az elvégzett feladatokat. A kapitalizmus hatékonyságideológiája miatt perverz módon számokkal gondoljuk el, hogy sikeres volt-e napunk, kik voltunk aznap. Mert a teljesítmény mérhető, így láthatjuk meg, mennyire sikeres az önoptimalizálásunk. A svájci filozófus azonban figyelmeztet:
A számok semmit sem beszélnek el az énről. A számolás nem elbeszélés. Az én azonban egy nagy elbeszélésnek köszönhető.
A szomszéd ország énjeit éppen most beszélik el, Zelenszkij ma és holnap meséli Ukrajna új történetét. Miközben Putyin lő abban a digitális világban, amely már nem felejt. Jamie Susskind A politika a jövőben című könyvben írja, hogy régen a felejtés volt az alapszabály, az emlékezés a kivétel.
Ez könnyebbé tette uralkodók, az átlagos emberek életét is: hogy változtatni tudjunk, továbbléphessünk olykor el kell felejtenünk szégyeneinket, hibáinkat, eltévelyedésünket. A digitális világban azonban mindent rögzítenek, mindent feljegyeznek, és sokkal nehezebb felejteni.
Miért nem látta előre Putyin, hogy az ukránok erősebbek, mint korábban hitték?
Abban elemzői konszenzus mutatkozik, hogy az ukránok messze erősebbek, eltökéltebbek és ellenállóbbak, mint bárki számított rá. Mértékadó szakértők sora gondolja úgy: Putyin gyors katonai sikerekre számított, ehhez képest a költségek napról napra növekednek.
A téma szakértői, hírszerzők, elemzők, történészek összepakolják majd egyszer, pontosan mi és hogyan vezetett a háborús döntésig.
Kár, hogy a teljes igazság már soha nem derül majd ki írott anyagokból, visszaemlékezésekből, utasításokból. Merthogy az elbeszélések szükségszerűen alakulnak majd annak fényében, hogyan végződött a sztori. Maga Putyin sem biztos, hogy képes lenne az összes motivációját, érzelmi reakcióját pontosan fölidézni. Az emlékezetek ugyanis nem lesznek sohasem objektívek: a rekonstrukciók más érzelmi és értelmi állapotban, más tudások birtokában keletkeznek, egyszerűen nem tudnak objetkíve pontosak lenni. Aki nem hiszi, idézze föl fájdalmas szakításai okait és történeteit egykori párjával, majd számolja meg hány pontban, hány részletben különböznek.
Ez éppen úgy van demokráciákban, mint autokráciákban. Ám az utóbbiak problémája, hogy többségük félelemre épül, a lojalitás fontosabb, mint a tudás, a teljesítmény. A hűség pedig azzal igazolható, ha fontosabb a vezető, mint az igazság. Ennek persze sokszor megfizetik az árát az uralkodók.
Nem kizárható lehetőség, hogy Putyin nem volt minden tudás birtokában. A hírszerzési jelentések alábecsülhették az ukránok teljestőképességét, puhábbnak és gyávábbnak írhatták le Zelenszkijt, túlbecsülhették az orosz sereg állapotát, pláne motiváltságát azért, hogy a vezető preferenciáit inkább kielégítsék. Féltek attól, mi történik, ha nem járnak a kedvében. Azaz jobban féltek az uralkodótól, mint amennyire ragaszkodtak az igazsághoz.
Miért lett drága a háború, ami nem olyan válság, mint a vírus?
Azt fontos leszögezni: nincs ember, aki ne úgy indítana háborút, hogy elvégzi a költség/haszon elemzést.
Amivel – az ukránok rendíthetetlen bátorsága mellett – aligha lehetett számolni az az, hogy az Európai Unió, egyáltalán a Nyugat az utóbbi évtizedekben bemutatott, kabarétréfákat idéző munkásságát fölszámolva, váratlanul túllépett a kemény Twitter-üzenetek politikáján, és gyorsan, hatékonyan, egységesen és radikálisan reagált.
A gazdasági szankciók minden várakozást felülmúltak, a rubelt a pokolra, a komplett putyini gazdaságot lejtőre küldték. A németek politikáját érdemes leginkább nézni. A még az utóbbi hetekben is a valóságmentesség zöld tengerén tutajozó diplomácia sisakokat ígért Kijevnek a harchoz, mire akkor Klicsko tudatta is, hogy várják a párnaszállítmányt is. A támadás után viszont a német külpolitika több évtizedes, érinthetetlennek hitt doktrínáját hagyta oda, fegyvereket küldött Ukrajnának, továbbá lehetővé tette partnereinek is, hogy harmadik országba adják tovább azokat. Ez volt a legerősebb jele annak, hogy Putyin nagyon félremérte azt a fenyegetést, amelyet tankjai látványa jelent az európai politikának.
A kényelmes Nyugatot összesodorta, látványra erőssé tette inváziója.
Amely azt is megmutatta, lehet, hogy úgy van, az erőszak, a látható ellenség integráló, a láthatatlan ellenfél dezintegráló hatást vált ki. Ez abból a szempontból is érdekes tanulság, hogy amíg dezinformációs műveletekkel dolgoztak az oroszok, sikerrel erősítették meg a populista, európai dezintegrációban érdekelt politikai szereplőket, egyre több és látványosabb eredményt értek el. Volt szerepük a brexitben, szélsőséges pártok felemelkedésében, Putyin-párti politikusok tudtak hatalmon lenni, s nekik volt esélyük hatalmat szerezni.
Azok a hatalmak, amelyek most lényegében totális egységben, olykor meghökkentő együttműködési hajlandóságot mutatva kooperálnak, egészen eltérő karakterüket mutatják, mint a járvány idején. Akkor egyes országok egyéni megoldásokat kerestek, külön szabályokkal dolgoztak, határokat zártak le egymás előtt.
A láthatatlan ellenség szociálpszichológiai hatásai első blikkre nagyon különbözőek voltak attól, amit az utóbbi hetekben láttunk. Putyin évtizede építette kapcsolatai – a fegyelmezett magyaroktól eltekintve – Salvinitől Le Penig az első pillanatban odahagyták, immár retorikailag szemben állnak vele.
Merthogy itt biztosan lehet látni, hogy ki, kivel van. Puyin most megfilmesítette, fölképelte a két világ közötti világos differenciákat, amelyek elmosásáért korábban annyit dolgozott. Miközben belepumpált tengernyi pénzt a soft power eszközeibe, hosszú ideje bontotta tudatosan a demokráciák stabil bizalmi bázisát, most tankokkal rongyolt be egy szuverén országba.
Putyin tankjai mindennél élesebben mutatják meg, milyen erős az ellentét a világokról szóló tudások között. A demokratikus államok közössége minden nyomorával, igazolhatatlan háborújával (lásd Irak), őrületig hajtott érzékenykedésével, összehasonlíthatatlanul inkább törekszik a békére, polgárai szabadságára és a népakarat érvényesítésére, mint az autokráciák.
A Nyugat és Kelet legújabb nagy összecsapásában most éppen világosak a határvonalak.
Melyik oldalon vagyunk mi?
Orbán és Szijjártó kitüntetéseknél valami komolyabbat érdemel Putyintól. A Gazprom igazgatótanácsában két szék megfelelő ellentételezés lenne a lojalitásukért
– írta a Twitteren Donald Tusk, az Európai Néppárt lengyel elnöke, miután kiderült, hogy hazánk nem küld fegyvereket Ukrajnába.
Orbánék egyébként konzisztens narratívával beszélik el, miért marad ki Magyarország a konfliktusból, ráadásul gyorsan körbekerítették a legnépszerűbb – és helyes – álláspontot, a békét, továbbá nem felejtik el megemlíteni, hogy a kárpátaljai magyar kisebbség érdekei is minél előbbre valók. Tegyük fel, hogy igazuk van. Tehát azért nem küld Magyarország fegyvereket, mert ez a garanciája a hazánk békéjének, illetve a határon túli magyarok biztonságának. Ám ha így van, azt akkor is lehetetlen elmagyarázni, hogy nincs egyetlen mondatuk sem Putyinról, az eltelt tizenkét évről, a megvásárolt lojalitásunkról.
Azok mondják ezt, akik hatalmon minden népszavazásukat az identitásunkról rendezték. Arról, hogy kik vagyunk és kik akarunk lenni.
Ha már mindannyiszor fölteszik a kérdést, hogy kik vagyunk, talán azt is tudjuk, hogy a gyerekek nemváltó műtéteit az különbözteti meg az orosz inváziótól, hogy az előbbi nincs, az utóbbi meg van. Talán azt is tudják, hogy olykor a történelem kérdezi meg, kik vagyunk. És olyankor már nagyon kevés, hogy elismételjük: Kelet is, Nyugat is. Olyankor már nehéz újra elismételni, hogy történelmünk, fájdalmaink, hiteink miatt sokkal bonyolultabb az identitásunk, mint a nyugat-európaiak képzelni tudják.
Még akkor is kevés, ha egyébként meg lehetne úszni. Hiszen lehet egyszerre mindenkihez beszélni a Fideszből úgy, hogy Putyin, oroszpárti szavazó, Európa Bizottság, amerikai elnök, nyugatos antikommunista aktivista egyaránt megtalálja, amit és akit hallani akar, Orbán közben kivonul a konfliktusból, szájára sem veszi Putyint. Nyilván meg lehetne úszni úgy, hogy valójában nem állítunk semmi erőset, hangsúlyozzuk békevágyunkat, csatlakozunk a nyugati szankciókhoz, reálpolitikával végig menedzseljük a háború – reméljük – napjait, de meglehet, hónapjait, éveit. Nyilván el lehet így is karistolni.
Csakhogy nem is azért kell dönteni, mert nem lehet megúszni a döntést. Hanem azért, mert tudnunk kell, hogy kik vagyunk.
