Melyek a közvetlen veszélyforrások, amik akár súlyos lelki krízis felé terelhetnek minket?
Bérdi Márk: A karanténban levőknél az izoláltságélmény mellett gyakran felborul a napi rutin, az alvás-ébrenlét ciklus, és akinél esetleg van korábban megállapított depressziója, azon ez a helyzet súlyosbíthat.
Tóth Mónika: Aki depressziós, vagy arra hajlamos, annak békeidőben is két fő ajánlásunk van: az egyik a stabil napirend kialakítása –időben keljen föl, legyen meg a napi háromszori, de inkább ötszöri étkezése –, a másik pedig a társas támasz erősítése, hogy olyanok társaságát keresse, akik pozitív, támogató élményt biztosítanak.
Ebben a helyzetben az öngyilkossági kísérletek, illetve a befejezett öngyilkosságok száma emelkedhet?
TM.: Azok körében talán igen, akik fő rizikócsoportnak számítanak az öngyilkosság szempontjából. Ide tartoznak az egyedülálló idősebb férfiak, főleg, ha valamilyen mentális zavaruk is, például depresszió, alkoholizmus vagy ezek kombinációja fennáll. Ezért fontos, hogy a megelőzésre fókuszáljunk.
Ha mégis kialakul az öngyilkossági krízis valakinél, annak mik a jelei, és mihez kezdjünk velük?
BM: Olyan jelzéseket ad a környezetének, hogy nem bírom, elegem van, egyre inkább befelé fordul. Sokat beszél vagy ír halálról, meghalásról, akár eszközöket keres, amikkel végrehajthatná az öngyilkosságot. Ezek még veszélyeztetőbbek, ha korábban már kísérelt meg öngyilkosságot, vagy a családjában, illetve baráti környezetében történt ilyen eset.
Az öngyilkosság-segélykiáltásokról sokan azt gondolják, hogy ugyan, csak fel akarja hívni magára a figyelmet…
TM: Ha valaki arról beszél, hogy öngyilkosságot fog elkövetni, akár az időpontot és módszert is eltervezte, azt közvetlen életveszélynek kell tekintetni, és állampolgári kötelesség késedelem nélkül értesíteni a mentőt. Soha ne gondoljuk, hogy „csak hisztizik”, mert igazából nem tudhatjuk, hol tart valójában, és nem is nekünk kell eldöntenünk. Azon kívül a 116-123 lelki elsősegély telefonszolgálatot kell hívni, ha valaki úgy érzi, hogy nem bírja tovább, vagy egy hozzátartozójáról tudja, hogy súlyos lelki krízist él át.
BM: Van különben egy nagyon érdekes összefüggés: háborúk és járványok idején az öngyilkosságok száma visszaesik, ezt számos statisztika mutatja, és nem tudják még, hogy miért.
Jó, ha minél több virtuális eszközt veszünk igénybe a kapcsolattartásra, ezek jelentősége nagyon felértékelődik: aki eddig nem használta őket, lehetőleg az is tanulja meg most. A fiatalabb generációnak ebben nyilván előnye van. Például egy baráti társaságnak nem kell feltétlenül szétszakadni, meg lehet beszélni, hogy mondjuk holnap reggel kilenckor felmegyünk a skype-ra, megiszunk együtt egy kávét, kicsit beszélgetünk.
Rengeteget hallani arról, hogy tele van az utca idős emberekkel; most a kijárási korlátozás keretében, meghatározott céllal, ez délelőttönként lehetővé is válik. A közösségi oldalakon sokak felteszik a kérdést, miért nem tudnak otthon maradni. De tényleg, miért?
TM: Lehet, hogy van, aki így áll hozzá: „A magányt nehezebb elviselni, mint bármilyen vírust.” Kollégáimmal beszélgettünk arról, hogy ez sajnos nagyon is elképzelhető attitűd. Van egyébként vonalas telefonon hívható lelki segélyszolgálat, külön időseknek: a Délután Segélyvonal (06-80-200-866). És most, hogy nem lehet az idős rokonokat látogatni, legalább hívjuk fel őket, legyen megbeszélt időpont, amit várhatnak, és ne okozzunk csalódást.
Viktor Frankl pszichológus, aki koncentrációs táborokról írt, azt kutatta, hogy lehet mentálisan átvészelni a nagyon sokáig tartó bezártságot és szenvedést. Úgy találta, hogy annak sikerült, akinek voltak a jövőre vonatkozó céljai. Ez annyiban alkalmazható a jelen helyzetre, hogy mindenki, életkorra való tekintet nélkül, találjon valami hosszabb távú célt: ez lehet nyelvtanulás, önkéntes munka, otthoni sportolás. Nagymamának lehet ilyen cél, hogy írjon papírra egy receptkönyvet, és akkor majd a fiatalok összefűzik. Ha olyan szerencsés, hogy kertje van, akkor lehet ültetni. Ha rossz az idő, pulóvert kötni az unokáknak, a lényeg az, hogy érezze, hogy fontos és hasznos, amit csinál. A lehetőségek tárháza végtelen.
A fiatalok körében is megszűnt a személyes találkozások lehetősége, és gyakran ők is szorongva gondolnak a jövőre: hallották az elmúlt években a híreket a klímaválságról, most egy világjárványról szól minden.
BM: A szorongást ebben a helyzetben érdemes normalizálni. Fontos üzenet, hogy ha most szorongsz, az nem bűn, nem betegség, nem ciki, hanem a legtermészetesebb dolog. Azonkívül igen fontos azt közvetíteni, hogy személyesen is tudsz tenni azért, hogy a helyzet jobb legyen, vagy a lehető legkevesebb áldozattal járjon. Ha nem mész ki a parkba a legjobb barátaiddal, azzal másoknak segítesz. Az, hogy van iskola és van mit csinálni otthon, rengeteget segít.
TM: És nem most van annak az ideje, hogy a gyereket eltiltsuk a számítógéptől, mert minden segíthet, a TikTok, a Youtube-videók, bármi, amivel, lehetőleg interaktív módon, le tudja kötni magát. A chatelés főleg fontos, ott panaszkodhatunk nyugodtan, ez ugyanis önmagában is javítja az ember lelkiállapotát.
Milyen mondatokat tennének tiltólistára? Mi az, amit semmiképp ne mondjunk egy panaszkodó embernek?
TM: A „szedd már össze magad”, „hagyd már abba a nyávogást” – típusú kommunikáció nagyon káros. Semmi nem jó, ami a megértés és együttérzés hiányát kommunikálja. Ne degradáljuk a másik érzelmeit.
BM: Azt kell éreznie a másiknak, hogy türelmesen meghallgatom, figyelek rá, valamilyen szinten részt veszek az érzéseiben, elismerem a szenvedését, bezártságérzetét, félelmét. Ha szégyenérzet nélkül elmondhatja, ami bántja, az már önmagában csökkenti a negatív érzéseit. De az is igaz, hogy amikor próbáljuk nyugtatgatni a másikat, elszakadhat a cérna nálunk is. Mert igaz, hogy ugyanabban a szorongásos térben vagyunk mind, de nagyon egyedi, hogy ez kiből milyen viselkedést vált ki.
Nagy szorongások idején még inkább hajlandók vagyunk fekete-fehér mintázatokban látni a jövőt, és az ellenvéleményeket támadásnak megélni. Ha a szomszéd azt mondja, hogy közeledik a világvége, mind meg fogunk halni a gyerekeinkkel együtt, akkor az e miatti saját szorongásommal is kell valamit kezdenem, és nem biztos, hogy képes vagyok rögtön felé fordulni igazi segítő módon.
TM: Kétféle embertípus létezik e szempontból, vannak a szenzitizátorok, akik a legrosszabb híreket válogatják ki maguknak, mindennek az árnyoldalát látják és negatívan értékelnek, és vannak, akik a pozitív hírekre figyelnek, hogy hányan meggyógyultak már, milyen jó, hogy nem mindenkire veszélyes. A depressziósok nyilván az első csoportba tartoznak. A legjobb szerintem valahol középen maradni, és megőrizni a józanságunkat. Persze ez a legnehezebb, már csak azért is, mert ellentmondásos hírek áradnak ránk.
BM: Valahol mind a két végpont közt vagyunk, és egyik állapotból a másikba csúszhatunk, akár naponta többször. Találkoztam amúgy olyan pácienssel, aki hipochonder, vagyis eleve folyton szorong valamiért, olyan dolgoktól is, amik valójában nincsenek; de most, hogy konkrétan és hivatalosan is veszélyhelyzet van, megnyugodott. Végre van egy beazonosítható dolog, a járvány, ami legitimálja, igazolja az ő addig formátlan szorongásait.
Ismert az úgynevezett másodlagos traumatizáció jelensége, amikor az ember a mások szenvedése láttán vagy hallatán sebződik meg lelkileg. Vajon a pszichológusnak és a terapeutának, aki tanulta az emberi lélek működését, és ezt a tudást naponta alkalmazza, van-e valamiféle immunitása, ami átsegíti a krízishelyzeteken? Egyszerűbben fogalmazva: hogy vannak most?
TM: Nekem az jelenti az igazi védettséget, hogy sok barátom szintén szakmabeli, és figyelünk, vigyázunk egymásra is. Pont azért, mert tudjuk, hogy lelkileg ugyanúgy működünk, mint bárki más.
BM: Mivel azt gyakoroljuk, hogy másokkal beszélgetünk, közben nyilván oda kell figyelnünk önmagunkra, a saját érzéseinkre is. Persze, hogy nehéz, de ha erről beszélgetünk, már az is segítséget jelent. Nagyon fontos, hogy az emberek beszéljenek őszintén az érzéseikről. Kiderül, hogy én is tépelődöm ugyan, de a másik is tépelődik, ami azt jelenti, hogy nem vagyok egyedül a tépelődésemmel.
Az egészségügy frontvonalában dolgozók nyilván fokozott lelki nyomásnak vannak kitéve. Rajtuk hogyan lehet segíteni?
TM: Különösen veszélyeztetettek, nemcsak a fertőzés, hanem a kimerültség, kiégés veszélye miatt is. Létrehoztunk sok nagyszerű pszichológus kollégával az egészségügyi dolgozóknak egy segélyvonalat, a +36 1 770 7333 számot bármikor hívhatja orvos, mentős, gyógyszerész, bármilyen egészségügyi dolgozó; szakavatott krízisterapeuták váltják egymást az ügyeletben. És van egy ’Mental for Doktors’ csapat is, ahol online, krízisintervenciós beszélgetésekbe csatlakozhatnak az orvosok és egészségügyi dolgozók. Már több mint száz mentálhigiénés szakember csatalakozott önkéntesnek, ez ingyenes, anonim, és sokan veszik igénybe. Mi nem tudunk infúziót bekötni vagy vért venni, ezzel tudunk segíteni.
BM: Lehet, hogy elcsépelt, de nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a mentális egészséghez nagyban hozzájárul a fizikai aktivitás. Mindenkinek van módja, hogy otthon valamennyit mozogjon. Nemrég egy francia fiú az erkélyén lefutotta a maratont, de nem kell ilyen nagyban gondolkodni, a rendszeres mozgás hozzájárul a fizikai és a lelki immunrendszer megerősítéséhez.
TM: A home office idején ne engedjük szétcsúszni a napunkat, se magunkat. Keljünk fel, öltözzünk át, akkor is, ha egyedül vagyunk és nem lát senki; tartsunk szabályos munkarendet, ne alsógatyában, kócosan üldögéljünk a gépnél. És ne az ágyból skype-oljunk, lehetőség szerint legyen egy erre a célra kijelölt munkaállomás. Nagyon fontos, hogy minél többet átmenekítsünk a pár héttel ezelőtti, régi életünkből.
Kiemelt kép: Balogh Zoltán / MTI
