Tavaly – jobb híján – dogmadöntögetőnek neveztük azt az interjúkötetet, amelyben a váci megyés püspök beszélt családról, gazdagságról, menekültekről, megosztottságról. Beer Miklós most tovább mesélt. Nem csak hívőknek. A címében Assisi Szent Ferencet idéző kötetben (Örömet hozzak, hol gond tanyázik) a személyes történetek mellett (Mikulásnak öltözve lepte meg a gyerekeket a pilisi erdőben; Antal Imrének játszott orgonán Bachot a Bors Máté forgatási szünetében; szamarat és bárányokat tart a püspökség kertjében) tabutémákat feszegető kérdésekre is őszintén válaszol. A 24.hu a kötet megjelenése előtt bepillanthatott a kéziratba. (Most nem igazán találunk jelzőket.)
Püspök a vonaton
Nemrég tűnt csak fel neki, hogy amikor néha rajta marad a papi ing, és abban utazik, nagyon ritkán köszönnek rá. Tartózkodóbbak vele az emberek. Ha nyakkendőben, garbóban száll vonatra, sokkal többen mennek oda hozzá.
Éppen a napokban szólított meg egy férfi, aki csak annyit mondott: püspök úr, olyan jó, hogy maga itt van velünk. És ez nekem nagyon jólesett. (…) Szeretek találkozni az emberekkel. Jókat beszélgetünk közben. Azok is megszólítanak, akik nem vallásosak. Tudok-e ajánlani valahol egy szociális otthont az egyik beteg családtagnak? Mit gondolok, melyik egyetemre lenne érdemes jelentkeznie az unokának? – kérdezik. Nyilvánvaló, hogy nem mindig tudom a választ, de nagy szeretettel fogadom a közeledéseket, és igyekszem is segíteni. A találkozások után aztán mindig elmondok magamban egy rövid imát. Adja a Jóisten, hogy sikerüljön a vizsgád! Hogy mielőbb meggyógyulj! Hogy jöjjön rendbe a házasságod! (…)
“Püspök temeti a párttitkárt?”
Püspöki szolgálata első éveiben, amikor még belefért idejébe, Mátyás király módjára megjelent itt-ott. Kedves élményekkel gyarapodott. Egyszer egy közeli faluban beteg lett a plébános, akinek temetnie kellett volna.
Miután senkit nem értek el a szomszédos plébániákon, aki helyettesíthette volna, betelefonáltak a püspökségre, hogy küldjünk valakit. Megpróbáltunk mi is elérni egy-két papot, de mindegyiknek volt valami elfoglaltsága. Végül utolsó megoldásként arra gondoltam, hogy temetni még én is tudok, majd kimegyek én. Amikor az emberek megláttak, nagyon elcsodálkoztak. Utólag tudtam meg, miért. Azt kérdezték ugyanis egymástól: hogyhogy a püspök temeti a párttitkárt? Természetesen fogalmam sem volt arról, ki a halott. Így alakult. (…) Azt hiszem, az Úristen úgy irányítja az ember életét, hogy minden belefér, ami fontos.
Teljes mellszélességgel a pápa mellett
Beer Miklós sokszor mintha párhuzamot látna a vatikáni zsinatot követő időszak és Ferenc pápa évei között. A zsinat sok nagyszerű gondolatából több azért nem valósult meg, mert a klérus önigazolásból, önvédelemből visszafogta magát. Eltelt ötven év, most Ferenc pápa is fel szeretne rázni bennünket.
Ehhez képest miket vágnak a fejéhez? Az újraházasodottakkal foglalkozik! Beengedi őket a misére! Borzasztó! Hova vezet ez? – kérdezik sokan megrökönyödve. Én meg azt kérdezem: ha egyszer már elvált valaki, hogyan menjen vissza a volt házastársához, amikor az már másvalakivel él? Nyilvánvaló, hogy meg kell előzni a bajt, és világos az eszmény is, de a jelen problémáival is foglalkozni kell. Nem tudunk visszamenni a múltba. Az ultrakonzervatívok éppen az irgalom fogalmával nem tudnak mit kezdeni. Márpedig egyáltalán nem az eszmény megtagadását jelenti, ha odaállunk az elesettek mellé. És arról sincs szó, hogy megtapsolnánk azt, aki elvált, vagy bárkit is válásra bátorítanánk, de ettől még tény: egy második házasságból született gyerek is Isten gyermeke.
Egyházszakadástól tart
Valaki nemrég feltette neki a kérdést, melyik pápával szemben volt akkora ellenállás a katolikus egyházon belül, mint Ferenc pápával szemben. Először megdöbbent a felvetésen, de aztán rájött, a kérdésben benne van a válasz.
A papság egy jó része nem szimpatizál a Szentatyával, amit ő egyelőre fantasztikusan kezel. Miközben a protestánsok vagy éppen a nem hívő emberek odafigyelnek arra, amit mond, a katolikus egyházon belül igen durva megjegyzéseket is hallani. Százalékos arányt nem mondanék, de sokan vannak, akik, ha nyíltan nem is szállnak szembe a pápával, a háta mögött méltatlanul beszélnek róla, és ezzel megosztják az embereket. Templomba járó, napi áldozó emberek közül is egyre többen bírálják a pápát. Sajnos, túlzás nélkül állítom, ha ez így folytatódik, még egyházszakadás is lehet belőle. Nagyon tartok ettől.
Farizeusok
Azt gondolja, az fogékony a Ferenc pápát kritizálók szavaira, akinek a hite gyerekes, felszínes. A sors fintorának nevezi, hogy kétezer éve a farizeusok ugyanígy megbotránkoztak Jézus tettein. Azt róják fel a pápának, hogy vallási gyakorlatok helyett szociális kérdésekkel foglalkozik. Ez valójában azt jelenti, hogy az emberek, az emberi sorsok érdeklik.
Nagyon megrázó volt olvasnom azt a történetet, amelyben egy vatikáni busz, tele bíborossal egy nyomornegyeden keresztül haladt át. Nem tervezték meg pontosan az útvonalat, gyakorlatilag véletlenül keveredtek a szegények közé. A bíborosok közül viszont többen is azonnal méltatlankodni kezdtek, mondván, micsoda botrány, hogy egy ilyen büdös utcába vitték be őket. Amikor Ferenc pápa meghallotta a történteket, nem félt kiosztani a felháborodott méltóságokat. Ti lelki Alzheimer-kórosok, ti álszentek, ti farizeusok, ti bürokraták – vágta a fejükhöz, ami miatt még jobban gyűlölik. Ahelyett, hogy rádöbbennének: Ferenc pápa a jézusi magatartást követi. Én ezt látom minden döntésében és cselekedetében.
Hasonlítgatás Ratzingerrel
Sokan hasonlítják össze Benedek pápával. Már többször elmondtam, most is hangsúlyozom, én mindkettejüket nagyon szeretem. Ezért is érzem méltatlannak azokat a kritikákat, amelyek közül talán a legenyhébb – és amelyet bizony sokszor hallok –, hogy Ferenc pápának nagyon gyenge a teológiai műveltsége, nem olyan intelligens, mint Ratzinger. Nem fogalmaz olyan szabatosan, nem olyan tudományos az előadásmódja. Számon kérik, hogy milyen kevés könyvet publikált. Mintha ez bármit is számítana. Hát egész életében lelkipásztor volt, az emberekkel foglalkozott! Hogy lett volna ideje könyveket írni?
A püspök egyháza nagy kísértésének nevezi, hogy aszerint ítélnek meg valakit, hány könyvet írt – esetleg ollózott össze –, mennyi cikket publikált. Neki nincs baja azzal, ha valaki rendszeresen teológiai értekezésekbe bocsátkozik, de semmivel nem érzi kevesebbnek, ha egy pap „csupán” arra tanít, hogy osszuk meg az ételünket az éhezőkkel.
Lehet jó egy ateista
Sokaknak nem tetszik, hogy a pápa szóba áll protestánsokkal, ateistákkal.
Ráadásul még azt is mondja, hogy rengeteg jó ember van közöttük. És ugyan miért ne lehetne jó ember egy ateista is? A lelkiismeretében ő is kaphat indítást arra – ha nem is tudatosodik benne –, hogy nagyobb boldogság adni, mint kapni. Miért ne érthetné meg ezt egy nem hívő ember is? (…) Vegyük a legnagyobb „bűnét”, hogy befogadó. És utána nyissuk ki a Szentírást. Mit tett az irgalmas szamaritánus, amikor rátalált az összevert emberre? Azzal foglalkozott, hogy honnan jött, milyen a nemzetisége, milyen a vallása? De mit tett maga Jézus? Amikor azzal üzent neki a római százados, hogy a szolgája kínok közt fekszik, azt firtatta, hogy az illető pogány? Jézus épp úgy okozott megdöbbenést a maga korában, mint most Ferenc pápa.
Jézust nem lehet félreérteni
Migráns ügyben Beer Miklós is kapott bírálatokat egy-egy megszólalása után, volt tévéműsor, ahol egy másik püspök véleményével szembesítették, de most sem tud mást mondani, mint eddig.
Mi, emberek, mindannyian az Úristen gyermekei vagyunk. Keresztények, zsidók, reformátusok, muszlimok. Jézus erre az alapvetésre tanított minket. És arra, hogy aki éhezik, annak enni adjunk, aki menedéket kér, azt befogadjuk. Az Úr Jézus szavait nem lehet többféleképpen értelmezni. (…) Feldolgozhatatlan a 84 éves francia pap kivégzése mise közben. Az embernek a szava is eláll. Sosem tagadtam, mennyit gyötrődöm a gonoszság, a terrorizmus miatt. Szoktam mondani azt is: elismerem, hogy nem tudom a biztos receptet világunk összes bajára, szörnyűségére. Egyet tudok: igyekszem a legjobb tudásom szerint Jézus tanításához igazodni. Amiből pedig az következik, hogy nem azonosíthatom a terrorizmust a muszlimokkal.
Tudja, bőven vannak, még katolikusok is, akik nem értenek vele egyet. Ezt elfogadja, de azt nem, hogy aki rossz helyen, rosszkor született, azzal nem kell foglalkozni, csak mert barbárok ártatlan életekre törnek. Azzal nem hárul el a terrorveszély, ha milliókat hagynak nyomorban. Mindenki beleszületik egy kultúrába, egy társadalmi környezetbe, senki nem választja, hogy hova. Az, hogy honnan indulunk, hol kezdődik az utunk, mindig egy adottság – teszi hozzá.
Elfogadni egymást
Szerinte éppen ezért nem lehet azt mondani, hogy csak egyetlen út „vezet fel a csúcsra”. Fentről, utólag lehet rádöbbenni, hogy több ösvény is volt, és a legjobbról is csak föntről letekintve lehet dönteni. Így gondol a vallásközi párbeszédre is.
Mindenki a saját adottságaival indul. Ahogy nevelték, amilyen élmények érték. Mindannyian ösztönösen keressük az igazi szépséget, a teljes igazságot, a magunk útját. Ez az igazi motivációja az embernek. Ezért mondom, hogy fogadjuk el és tiszteljük egymást. Nagyon izgalmas kérdés, hogy a népek történetében hogyan jelenik meg a vallási tájékozódás. Ha közös nevezőt szeretnék találni, ideértve a közismert vallásokat is, akkor a felelősség oldaláról közelítenék. Mert minden korban küzdött az ember a fennmaradásáért, a megélhetéséért. Egy történelem előtti embertől azonban, de még egy ószövetségitől sem volt elvárható, hogy akkora felelősséggel nézzen szembe a tetteivel, mint egy ma élő. Az emberiség, ahogyan az egyes ember is, fejlődik, lehetősége van tisztulni. És minden korban választhatja a jót.
A vallásközi párbeszédben egyszerre igaz, hogy mindkét félnek van igaza, de csak részigazsága, mert a teljes igazságot senki nem birtokolja, csak az Úristen, aki felé éppen ezért kell megőrizni alázatunkat.
Papok nőkkel
A püspök szerint felnőttként kell kezelni a híveket, a kellemetlen témákra nem az elhallgatásuk a megoldás. Megdöbbentette, hogy súlyosabb egyházán belül azoknak a papoknak, szerzetes nőknek a megítélése, akik kiléptek és megházasodtak, mint azoknak, akik nem vallanak színt, hanem kettős életet élnek.
Aztán rájöttem: ennek az a régi beidegződés, hiedelem lehet az oka, hogy az emberek mindent megbocsátanak egy papnak, csak az anyagiasságot nem. Sőt, ehhez tették még hozzá régen azt is: a pap is csak egy ember, ha ő is csinálja, legfeljebb nekem sem kell annyira komolyan vennem a házastársi hűséget. Márpedig ez a kölcsönös mentegetőzés nagyon visszás. Máig azt mondom, az a becsületes magatartás, ha valaki ilyen esetben otthagyja a papságot, és megnősül. (…) Azt gondolom ugyanakkor, nagy hiba lenne azt mondani rájuk, hogy gyengék voltak. Meg hogy nem volt akaraterejük. Ez nem így van. Az Úristennek más terve volt velük. Akik pedig már papként döntöttek a kilépés mellett, biztos, hogy nagyon sokat szenvednek.
A püspök szerint közülük többen kudarcnak élik meg a történteket, nem tudnak igazán boldogan élni, mert megvetik őket, mondván, elárulták a papságukat.
Szomorú lenne, ha nem mondanánk ki: ezt éppen azok teszik, akik papként tartanak fenn kapcsolatot nőkkel.
A püspök sem gondolja, hogy egy kilépett pap misézzen, de hittanórákat talán tarthatna. Beer Miklós megoldásnak tartaná a cölibátus választhatóságát.
Papok gyerekekkel
Beer Miklós a tabutémák kapcsán őszintén beszél arról, hogy az egyház sokáig a pedofíliáról sem beszélt.
Márpedig ez az egyház legnagyobb tragédiája, amivel az utóbbi évtizedekben szembesültünk. Szörnyűség, ahogy tönkretették az érintett gyerekek életét. Nagyon nem szeretem, amikor azt hallom mentegetőzésül, hogy pedagógusok és más foglalkozásúak között is vannak pedofilok. Ez egyáltalán nem lehet mentség, senki ne takarózzon ilyen összehasonlításokkal.
A vasárnapi boltzár
A javaslatot jó szándékúnak, de teljesen elhibázottnak tartja, a püspök biztos nem szorgalmazta volna, hogy legyenek zárva a boltok.
Vissza is ütött a dolog: biztos a papok vannak a háttérben, így akarják az embereket a templomba kényszeríteni – hallottam sokfelől. Hozzáteszem, én a visszakozást is szerencsétlennek tartottam, szánalmas volt az ellenzék részéről győzelemként feltüntetni. Ne azzal akarjuk a társadalmat jobbítani, hogy hatalmi pozícióból szabályokat írunk elő, hanem azzal, hogy észreveszik rajtunk a keresztény élet szépségét és értékét. Tréfásan úgy fogalmaznék: nincs megparancsolva, hogy vasárnap vásárolni kell.
A nők hivatása
Arra biztatja a nőket, hogy tanuljanak, legyenek műveltek, kiválóak a hivatásukban, közben éljék harmóniában az életüket, feleségként, anyaként. Szerinte a kettő nem zárja ki egymást, csak meg kell találni az egyensúlyt.
Ezzel együtt egyáltalán nem értek egyet azokkal a politikusokkal, akik azt sugallják, hogy egy nő maradjon csak otthon főzni, pelenkát mosni. Szerintem fel lehet oldani a látszólagos ellentmondást. A mai körülmények már sok mindenre lehetőséget adnak, nem kell őrizni a tüzet, szinte minden gépesített. Nagyon jónak gondolom a négyórás munkaviszonyokat, az otthon végezhető munkát, ezeket a lehetőségeket az államnak is jobban kellene támogatnia.
Az elégedettség viszonylagos
Olvasmányaira, tanulmányaira, a történelem szörnyűségeire visszagondolva a püspök elégedett. Halvány emléke van gyerekkorából arról, hogy éhes volt, de olyan nem volt, hogy napokon át ne evett volna. Azt javasolja, aki elégedetlenségről beszél, vegye számba azokat, akik éheznek, szomjaznak, nincs otthonuk.
Innen nézve már sokkal könnyebb kimondani: elégedett vagyok. Van fedél a fejem fölött, van ennivalóm, tudok adni a sajátomból másoknak. És ezért adjak hálát az Úristennek. Nem olyan bonyolult ez. Nem a gazdagabbat kell irigyelni, hanem a rászorulókat észrevenni. (…) Az önzés, az irigység, a féltékenység épp úgy rontja meg az emberi kapcsolatokat, mint az elégedetlenség. Egymás elől vesszük el azt, amire igazából szükségünk sincs. Lelkünk békéje az Úristen nagy ajándéka. Egy életre szóló feladatunk, hogy a megelégedettségre neveljük magunkat. Hogy tudjunk az apró dolgoknak örülni, hogy tudjuk kimondani: nekünk ez elég.
Az irritáló fizetésektől a korrupcióig
A püspök szerint egy gazdag ember lehet becsületes, mert tanulhatott, dolgozhatott rengeteget az életében és nagy valószínűséggel olyan helyre született, ahol erre lehetősége volt. Ezzel nincs is baja, de az nagyon tudja irritálni, hogy a társadalom megenged többmilliós havi fizetéseket.
Valami nagyon nincs rendjén ezen a téren. Mert lehet valakinek óriási a felelőssége egy munkakörben, de azért mégiscsak kellene egy józan határ. Hatalmas lehúzó erővé tud válni az emberi telhetetlenség, amire nap mint nap látjuk a példát. Ha rajtam múlna, biztosan maximalizálnám a fizetéseket, úgy, ahogy egyébként a minimálbér is bevett gyakorlat. A nagy fizetés önmagában nem bűn. De szívtelenné teheti az embert, aki azt mondhatja magának: veszek még egy földbirtokot, mert megengedhetem magamnak. Vagy azt: műkincsekbe fektetek. De miért kell ezt csinálni? Amikor valaki egyre többet enged meg magának, szép lassan észre sem veszi, mennyire felesleges dologra költ vagyonokat, miközben a közvetlen közelében emberek éheznek. A korrupció, a „soha semmi nem elég” világa éppen így kezdődik.
Több kereszténységet!
A püspök emlékeztet rá, hogy Isten irgalma végtelen, a megbocsátásnak nincs felső határa, a haragtartás nagyon szomorú, szembemegy az Úristen szándékával. A bort iszik és vizet prédikál nem csak papokra értendő. A keresztények felelőssége, hogy saját példájukkal segítsenek másoknak is rátalálni az élet titkára. Ez csak akkor sikerül, ha hitelesek, ha úgy is élnek, ahogy beszélnek. Ha hihető, amit mondanak.
Olyan szépen és boldogan élhetnénk, ha tényleg keresztények lennénk, és nem csupán vallásosak. Szünet nélkül lehetőségünk van felfedezni, mennyi jót tehetnénk, családi kapcsolatainkban, a munkahelyünkön, bárhol az életünkben. (…) A hit, a hitre ébredés isteni ajándék, amelyért hálásnak kell lennünk. Nem logika, intelligencia vagy matematikai levezetés kérdése. Ha parancsszóra működne, leértékelnénk a hitet.
A püspök szerint az Úristen mindig a javunkat akarja, tiszteletben tartja a szabad akaratunkat, amely révén el is fordulhatunk tőle, törvényeitől, de akkor ne lepődjünk meg a következményeken.
Ha nem tiszteljük a férjünket, feleségünket, miért Istent hibáztatjuk, ha csődbe megy a házasságunk? Ha nem követjük a törvényeit, ha mi magunk nem szeretjük a másik embert, miért csodálkozunk a világot eluraló önzésen és gyűlöleten?
A hit egyik legnagyobb titka, hogy az Úristen nem erőlteti ránk a törvényét – mondja a hamarosan megjelenő interjúkönyvben a váci megyés püspök.
