Nem mindig a sofőr a hibás, ha a busz nem megy tovább. Több perces várakozásokat köszönhetünk renitens utastársainknak is, akik nem tudják vagy nem akarják megérteni, hogy az elsőajtós felszállás azt jelenti, hogy az első ajtón kell felszállni. István állt és várt a buszon és közben fogalmazta levelét.
Amióta a 104-es (104A, 204) busz elsőajtós lett, azóta folyton hangoztatom, hogy a Kossuth utca felé tartva, Újpest-Központban az első ajtós felszállást véghez vinni lehetetlen. Szerintem azért, mert aki Dunakeszi (Békásmegyer) felől jön, az mind itt száll le, viszont a metróból kiáramló embertömegnek pont a hátsó ajtók vannak közelebb, nem csoda, hogy nem mennek előre.
A mai esetben (az eset még október 20-án történt – a szerk.) két ember egyet nem értése miatt legalább 350 járt rosszul: a villamospótlás miatt a megállókat össze-vissza helyezték, a 104-esünkre “ráállt” a 196-os, ami ajtót nem nyithatott, majd még mögé a 14-es pótló, csak hogy a kereszteződést is lefedje a buszsor. Mindhárom busz tele volt.
A 104-es busz beállt a megállóba, és mielőtt ajtót nyitott volna, a külső hangszórón szólt a vezető hozzánk, a várakozókhoz: “Felszállás az első ajtón, köszönöm szépen!”. Az ajtók kinyíltak, a tömeg valóban az első ajtón préselődött fel a buszra, de hát a különcködés az manapság menő dolog, volt, aki csakazértis felszállt hátul. A vezető ezt kiszúrta, bár azt nem tudom, hogy a bérleteket és a tükröt egyszerre figyelte-e, esetleg visszanézte a kamerát, ha tud ilyet.
Majd becsukódtak a hátsó ajtók, a vezető pedig szólt: “A szürke kabátos hölgy legyen szíves előrefáradni! Köszönöm szépen!”. A hölgy a tömeg miatt elvileg nem tudott. Rövid idő után a vezető ismét: “Szürke kabátos hölgy, fáradjon előre és mindenkitől kérjen bocsánatot, köszönöm szépen!”. Továbbra sem történt semmi, a vezető ismét szólt, ekkor már unott hangon: “Szürke kabátos hölgy!”. Ekkor tört ki a világháború a buszon: “hogy lehet ekkora tahó köcsög egy buszvezető?”
A vezető türelmesen várt, a nő előrekiabált, hogy “Nem tudok előre menni, nyissa ki az ajtót!” – a vezető ezt persze sugárban letojta, vissza is szólt: “Ha felszállni sikerült hátul, előre is tud jönni! Addig úgy sem indulok el.” Az utasok egyre többen szidták, szerintem viszont a vezetőnek volt igaza. Külön szépen kérte, hogy első ajtós felszállás van, ehhez tartsuk magunkat, megkérte, hogy jöjjön előre, nem tette.
Én nem siettem, de az ilyen emberek fel tudnak bosszantani. Túlzás volt az utasok szájából a negyed órás várakozás, a busz mindössze 3 percet késett emiatt. A hölgy hajthatatlanná vált, a vezető ráért, a munkaidejébe belefér. Mindenki a vezetőt szidta, mert a dolgát végezte. Csodáltam, hogy nem szállított le mindenkit, ilyenre is volt már példa. Végül ő engedett: kinyitotta a hátsó ajtót, hogy a hölgy leszálljon és előre jöjjön: a hölgy leszállt, a busz pedig már indult is. És meg is érdemelte!
Ezt a fajta tömegközlekedést leginkább egy iskolához tudnám hasonlítani: vannak jogaink és kötelességeink. És mint az iskolában, a buszon is ismerjük és követeljük a jogainkat, a kevés kötelezettségre pedig teszünk magasról, és az a hibás, aki mer velünk szemben szólni. Kövezzenek meg, de én a buszvezetővel értek egyet, jól csinálta, és bebizonyította, hogy mégiscsak lehet Újpest-Központban, a 104-es busszal első ajtózni.
