A BKV az a cég, aki elvárja, hogy az utasnak minden helyzetben legyen jegye, (még akkor is, ha jegyvásárlásra nincs lehetőség) és az utazási szabályokat tartsa be. Vicces, hogy pont egy olyan cég kér mindent számon, aki maga is magasról tesz a szabályokra és a törvényekre. Az interneten egy ideje kering egy hosszú iromány, melyből kiderül, hogy a BKV miként tojja le magasról a Ptk-t. Bár az írás nem mai (a viteldíjak még jóval alacsonyabbak), a megfogalmazott problémák még máig valósak:
“Mi a BKV-pótdíj?” – teheti föl a kérdést a polgári jog iránt érdeklődő utazó, aki leginkább a metrón utazva szembesülhet a problémával. Ezt a kategóriát ugyanis a Polgári Törvénykönyv nem tartalmazza, ekképp az elnevezéstől függetlenül, jogi tartalmának megfelelően kell megítélni. A BKV Rt. járművein való utazás egy ráutaló magatartással, a járműre történő fölszállással – tehát nem írott formában – létrejövő, általános szerződési feltételeket tartalmazó blankettaszerződés. ( Ptk 209/C. §: Általános szerződési feltételnek minősül az a feltétel, amelyet az egyik fél több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, előre meghatároz, és amelynek meghatározásában a másik fél nem működhetett közre.)
Az elsőre megállapítható, hogy a pótdíj egy szankciós jellegű kötelezettség.
Tekinthető-e szerződéses kártérítésnek? Célját tekintve feltétlenül, hiszen a főkötelezettség ( vagyis a viteldíj ) teljesítésének elmulasztása esetén terheli az egyik szerződő felet. Polgári jogunk azonban a teljes kártérítés elvén áll, mely itt azonban – groteszk módon – összegszerűen csekélyebb, mint a pótdíjé, hiszen a kártérítés a szerződéses kötelezettség teljesítésének elmulasztása révén okozott teljes kár megtérítését, vagyis a főkötelezettség összegét jelenti. Jelen esetben ez a viteldíjak összege, melynek a pótdíj mindig sokszorosa.
Tekinthetjük a pótdíjat kötbérnek is. A túlzott mértékű köbért a bíróság mérsékelheti. Ezen kívül megállapíthatjuk, hogy a polgári jogi szerződési gyakorlattól is jelentősen eltér a főkötelezettséget meghaladó összegű kötbér. A Ptk. 205. § (5) bekezdése értelmében külön tájékoztatni kell a másik felet arról az általános szerződési feltételről, amely a szokásos szerződési gyakorlattól, a szerződésre vonatkozó rendelkezésektől lényegesen vagy valamely korábban a felek között alkalmazott kikötéstől eltér. Ilyen feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha azt a másik fél – a külön, figyelemfelhívó tájékoztatást követően – kifejezetten elfogadta. A viteldíjak és pótdíjak táblázata viszont magukon a járműveken, illetve a már a legtöbb BKV-jogsértés színhelyén – metró aluljárójában van elhelyezve, tehát ott, ahol az utazó már nem visszakozhat. Ha ott tartózkodik, pótdíjat köteles fizetni. Itt említendő meg az is, hogy a vizsgált szankcióval gyakran sújtják az aluljárón csak áthaladó, nem is utazó személyeket, akik esetében nem is jön létre, illetve – a tévedés kategóriájára hivatkozva – megtámadható a szerződés.
Különösen sajátos a bérlettel rendelkező, de éppen bemutatni nem képes “szerződő felek” jogi megítélése, hiszen ők a szerződéses főkötelezettséget – vagyis a bérlet megvásárlását – már teljesítették, csak a mellékkötelezettség teljesítése – a megvásárlás meghatározott formában történő igazolása – tekintetében esnek késedelembe. Velük szemben a főkötelezettséget elérő mértékű kártérítés is indokolatlan. ( Hisz a “lényeget”, a főkötelezettséget teljesítették, annak igazolásának elmulasztása nem egyenértékű a szerződéses főkötelezettség teljesítésével. ) a bérletet később bemutató személyek pótdíja 400 Ft, tehát négyszer annyi, mint a viteldíj összege. A helyszíni bírság összege ( 1500 Ft ) azokat sújtja igazából a leginkább, akiknek nem áll érdekükben bérletet vásárolni, például Budapestre alkalmilag felutazó vidékieket, akik ráadásul nem is ismerik az itteni közlekedési szokásokat, és a vonatról a metróba átszállva azonnal kellemetlen meglepetés érheti őket.
A talán gyakorlati szempontból legjelentősebb probléma a pótdíj késedelmes fizetésének kérdése. A Ptk. szerint ugyanis a késedelmi kamat összege – ha a tartozás egyébként kamatmentes is – legfeljebb évi 11 %. A 100 Ft-os jegy után tehát 111 Ft egy év elteltével! Ehelyett 30 napos késedelem esetén 8000 Ft a pótdíj összege! Tehát a BKV Rt. gyakorlata önhatalmúlag és jogsértően felfüggeszti a Ptk. alkalmazását!
Pótdíjat tartoznak fizetni egyes cselekmények végzői, például a járműveken élelmiszert fogyasztók is. Ez a rendelkezés viszont jogilag teljesen kezelhetetlen, hisz legföljebb a szerződés tartama alatti szerződésen kívüli kártérítésnek tekinthetjük, mivel a főkötelezettség teljesítést ( viteldíjfizetés ) nem érinti. Ilyen megfizetésére viszont csak akkor kötelezhető bárki is, ha a sérelmet szenvedő fél bizonyítja konkrétan fölmerült kárát és az okozati összefüggést a kár és a személy magatartása között. Ráadásul kizárólag a kár összege követelhető.
A gyakorlatban a legsúlyosabb probléma az ellenőrök magatartásának értelmezése. Az ellenőr ugyanis nem hatósági személy, semminemű jogosultsága nincs sem erőszakot alkalmazni az utassal szemben, de még igazoltatására sem. Legföljebb értesítheti a rendőrséget és keresetet nyújthat be a bíróságon; azonban arra nem kényszerítheti az utast, hogy megvárja a járőröket. ( A birtokvédelem elvét legtovább terjesztve esetleg addig mehet el, hogy a jeggyel jogosulatlan utazókat a távozásra bírhatja mint a tulajdonos és birtokos BKV képviselője, de semmiképp sem foghatja le ) A “metrórendőrség” azonos tekintet alá esik – nem hatósági személyek szervezete. A – magukban is törvénytelen – fenti kényszerítő cselekmények miatt pedig az utas fizetésre kényszerül, pedig csupán a polgári jog szabályai miatt per lenne indítható vele szemben. ( Az összeg csekélysége és a gyakorlati nehézségek ellenére. ) Semmivel sincs több joga a BKV Rt.-nek ilyen értelemben önbíráskodást alkalmaznia – jóllehet a Fővárosi Önkormányzat a tulajdonosa – , mint bármilyen magánszemély vállalatának, hisz az Alkotmány a tulajdonformák ( állami, így önkormányzati, illetve magán ) teljes egyenjogúságát deklarálja.
Milyen jogszabályok támasztják alá a szemléltetett rendszer törvénytelenségét? A Ptk. 209/B. § (1) bekezdése szerint tisztességtelen az általános szerződési feltétel, illetve a gazdálkodó szervezet és a fogyasztó közötti szerződés kikötése, ha a jóhiszeműség követelményének megsértésével a feleknek a szerződésből eredő jogosultságait és kötelezettségeit egyoldalúan és indokolatlanul az egyik fél hátrányára állapítja meg.
(2) bekezdés: Egyoldalúan és indokolatlanul hátrányos a jogosultságok és kötelezettségek meghatározása különösen, ha
a) a szerződésre irányadó lényeges rendelkezéstől jelentősen eltér; vagy
b) összeegyeztethetetlen a szerződés tárgyával, illetve rendeltetésével.
A jogtudomány problémásnak ítéli az a) pontot, hisz a szerződési szabadság alapját jelentő diszpozitivitást – tehát hogy közös megegyezéssel el lehet térni a jogszabályi rendelkezésektől – felfüggeszti, de jelen esetben megállapítható, a teljes kártérítés törvényi elvétől igen nagy eltérésről van szó. )
Hogy egyoldalúan az egyik fél rovására hátrányos a szerződés, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az utazó viszont semminemű szankciót nem léptethet életbe a vállalattal, ha például a jármű nem érkezik a táblázatban – a pótdíjakhoz hasonlóan tekinthetjük szerződéses kötelezettségnek! – vállalt időpontban, vagy a rá is kötelező tilalmakat ( kutya szállítása szájkosár nélkül ) a BKV nem tartatja be másokkal, illetve olyan bosszantó közjátékok esetén, mint például az ajtók becsapása a fölszállni akarók előtt, vagy az indokolatlanul zajos gépüzemeltetés. A fogyasztónak nincs módja olyan “egyszerűsített mechanizmusokat” alkalmaznia a vállalattal szemben a kár megtéríttetésére, mint amilyen a BKV pótdíja vele szemben.
Aggályként vetődhet föl, hogy a Ptk. 209/B. (6) bekezdése értelmében nem minősülhet tisztességtelennek a szerződési feltétel, ha azt jogszabály állapítja meg vagy jogszabály előírásának megfelelően határozzák meg, márpedig a pótdíjak összegét és kiszabását a Fővárosi Önkormányzat rendelettel (jelenleg a hatályos….) szabályozza. Viszont a 18/1999. kormányrendelet magasabb szintű jogszabály, mint az önkormányzati rendelet, és 2. § j) pontja ellenkező bizonyításig tisztességtelennek ítéli azon feltételt, mely a fogyasztót túlzott mértékű pénzösszeg fizetésére kötelezi, ha egyáltalán nem vagy nem szerződésszerűen teljesít. ( A helyesnek tűnő jogértelmezés amellett szól, hogy jogszabály csak a Ptk. említett keretjellegű szabályai szerint tisztességtelennek tartott kikötéseket legalizálhatja, de egy magasabb szintű jogszabály által konkrétan meghatározottakat nem. A fentiek mellett talán felesleges is azon további érv, hogy a vonatkozó önkormányzati rendelet a hatósági árak megállapításáról szóló törvény 1990. évi
LXXXVII. tv. fölhatalmazására hivatkozik a viteldíjak megállapításánál, amely felhatalmazást valóban meg is kapott, csakhogy az nem szól a pótdíj rendszeréről! )Ehelyütt csupán röviden utalunk arra, hogy jogtudományunk igen jelentős problémának ítéli az általános szerződési feltételek ( melyek vállalatok között is fennállhatnak ), valamint a fogyasztóvédelem ( nem csupán blankettaszerződésekre vonatkozó ) összemosását, a kérdéses ügy megítélését azonban ez nem nehezíti, hisz mindkét védelmi rendszer a jelenlegi modell törvénytelensége mellett szól.
Az említett 18/1999. kormányrendelet több további szakaszának is ellentmondanak BKV általános szerződési feltételei.. Az 1. § (1) bekezdése értelmében: a fogyasztó és a gazdálkodó szervezet közötti szerződésben tisztességtelennek minősül különösen az a szerződési feltétel, amely
a) a szerződés bármely feltételének értelmezésére a gazdálkodó szervezetet egyoldalúan jogosítja;
b) kizárólagosan a gazdálkodó szervezetet jogosítja fel annak megállapítására, hogy teljesítése szerződésszerű-e;
c) a fogyasztót teljesítésre kötelezi abban az esetben is, ha a gazdálkodó szervezet nem teljesíti a szerződést.
A fenti pontoknak ellentmondó szerződések automatikusan, a törvény erejénél fogva semmisek! A jelenlegi modell egyértelműen törvényellenes gyakorlatot honosít meg, hisz – ugyan formailag beperelhető a vállalat, de – a tetemes, halmozódó pótdíjjal fenyegetett fogyasztónak meg kell hajolnia az ellenőrök egyoldalú “jogértelmezése” előtt.
A kárhoztatott rendszer, mintha a büntető vagy szabálysértési jog alá tartozna, a pénzbüntetéshez hasonló természetű szankciót hoz létre, ugyanakkor azt nem bíróság, hanem egy hatósági jogkörben tetszelgő gazdasági társaság szabja ki. Ráadásul a büntető- és szabálysértési jogba tartozó jogszabályok egyáltalán nem adnak ilyen felhatalmazást; nem érvényesülnek olyan pönológiai kategóriák sem, mint például a büntethetőséget kizáró tényezők.
Ekképp úgy ítélhetjük meg a BKV Rt. szankciórendszerét, mint az elmúlt rendszerből véletlenül itt maradt, és megszüntetni elmulasztott csökevényt. Ha talán kis jelentőségű ügynek vélnék, gondoljunk arra, hogy hány embernek okozott már jelentős bosszúságot, illetve arra, hogy az esetek számával beszorozva már jelentős gazdasági súlyú kérdésről van szó. Arra a fölvetésre pedig, hogy máshogy talán megoldható lenne-e a díjfizetés betartatása, azzal a Rómától Londonig, Berlintől Párizsig bevált rendszerrel tudunk válaszolni, mely a preventív, megelőző szemléletet helyezi a nálunk elterjedt, diszkriminatív, szúrópróba-szerű büntetés elébe. Nevezetesen: csapóajtók, sorompók csak azt a személyt engedik a járműállomásokra, akik érvényesítették menetjegyüket. Így összességében jelentős jövedelemhez is juthatna a BKV Rt., továbbá az erőszakkal bejutó személyekkel szemben joggal alkalmazhatnának már büntető- és szabálysértési jogi eszközöket.
Gyökeres változás hiányában a jövőben kártérítési perek és különféle jogorvoslati eljárások ezrei fogják megrendíteni a monopol helyzetével visszaélő szolgáltató anyagi, és – ha van még ilyen – erkölcsi alapjait, hisz pertársasággá szerveződve, összefogva a fogyasztók sokasága egységes erőt képez!
Forrás: Arató Balázs – Cservák Csaba
