Milyen egyszerű

A sínpárok olyan közel vannak egymáshoz, hogy a szembejövő szerelvényekben utazók akár meg is érinthetnék egymást, de hát ilyesmi persze tisztességes hongkongi utasnak eszébe sem jut. Nagy vágyam volt, hogy utazzak rajta, és hát, mint annyi álmom, ez is beteljesült. Csak hát, ugye, az életről, ahogyan már megszokhattam, mindig kiderül, hogy bonyolult, Ázsiában pedig még bonyolultabb. Leszálláskor derül ki, hogy ezen a villamoson nincs jegy, a viteldíjat, személyenként 2 hongkongi dollárt (amúgy nem sok, körülbelül 40 amerikai cent) a vezető melletti perselybe kell bedobni. Nem kell ellenőr, nem kell kalauz, a vezető nem őriz váltópénzt, műszak végén nem kell leszámolnia, azonnal mehet is haza a feleségéhez.

Na de a realitás: nálam nem volt aprópénz. Ott álltam az ajtóban, mögöttem a hongkongiak – kínaiak, malájok -, akik szintén szerettek volna leszállni. A vezető néz rám, én nézek a vezetőre. Hongkongban vagyunk, ami azért Kína, tehát arról, hogy mondjuk fizetés nélkül szálljunk le, szó sem lehet, váltópénze azonban senkinek sincs.

„Fizetek maga helyett” – ágaskodik a sorból egy egyszerű maláj asszony, szatyor van a kezében, takarítónőnek nézném, nyújtja is a 2 dollárt, a vezető bedobja az érméket a perselybe, mehetünk. A megállóban hálálkodom. „Külföldiekkel bizony gyakran előfordul” – mosolyog és már el is tűnik a tömegben. Másnap újra villamosozok, a kompnál várom a szerelvényt, amikor hozzám lép egy magas, középkorú férfi. „Bocsánat – az angolsága hibátlan -, nem tudja, hogyan kell fizetni a villamoson?” „Tudom – felelem -, 2 dollár, apróban.”

A villamos éppen beállt. „Csakhogy nekem nincs apróm.”

„Majd én adok magának” – és már nyitom is a pénztárcámat. Ennyi az egész.