Kétszázötvenmillió kínai család készül arra, hogy autóba ülhessen – többnyire ezzel jelzi előadásaiban Varró László, a Mol vezető közgazdásza, hogy bármilyen drága is az olaj, messze még a vége. Azt azonban senki sem tudja pontosan, hol a határ, és milyen út vezet odáig. A 100 dollárt lapzártánkig ugyan még nem „sikerült” elérni, ebből azonban hiba volna messzemenő következtetéseket levonni. Meglehet, egyszerűen az évek óta mumusként emlegetett három számjegyű ár hirtelen közelsége fékezte be a folyamatot, de ha abból indulunk ki, hogy minden csoda három napig tart, akkor bármelyik pillanatban átugorhatunk a százas számkörbe. Másrészt viszont akár 10-20 dollárral olcsóbbá is válhat az energiahordozó. A mai árszint fenntartásában túlságosan nagy szerepe van a pszichológiai tényezőknek – például az Egyesült Államok és Irán között kialakult tartós feszültségnek, az iraki belpolitikai válságnak, vagy a természeti katasztrófáktól való félelemnek. Szakértők úgy becsülik, hogy ezek hatása az 50 dollárt is elérheti.
Egyetlen elemző sem vállalkozik ma arra, hogy megbecsülje akár a másnapi olajárat, pláne nem a középtávú kilátásokat. Annyi azonban bizonyos, ha a kínai családok az említett nagyságrendben autózni kezdenének, a magyarországi kutaknál akár 500 forintot is kóstálhat egy liter benzin. A hazánkhoz hasonló importfüggő államoknak nem nagyon tehetnek mást, mint imádkoznak a gyenge dollárért, bízva abban, hogy tartósan az amerikai fizetőeszközben számolnak el az olajfronton. A zöldhasú gyengélkedése ugyanis valamelyest fékezi a magyarországi üzemanyag-kereskedőknél jelentkező világpiaci árnyomást.
 |
Mire mennek az olajbevételek?
SZAÚD-ARÁBIA. A világ legnagyobb olajkészletével rendelkező országban egyre többet fordítanak oktatásra, az olajkorszak utáni időkre történő felkészülés jegyében.
VENEZUELA. Az olajból származó pénzből a „XXI. század szocializmusát” finanszírozza Hugo Chávez elnök, vagyis hatalmat, népszerűséget és befolyást vásárol az életkörülmények javítása révén.
OROSZORSZÁG. Az évi 7 százalékos gazdasági növekedést „fűtik” az olajbevételek, illetve az állami költségvetés stabilizálását, vagy-
is (részben Venezuelához hasonlóan) Putyin népszerűségét erősítik az olajmilliárdok.
NORVÉGIA. A 8,5 milliárd barreles készletet és napi 2,8 milliós kitermelést felmutató országban állami alapban tartalékolják e pénzeket, amiből egészségügyi és nyugdíjkiadásokra költenek.
AZERBAJDZSÁN. Szintén állami alapban gyűlik a pénz, amelyből állami kiadásokat, ez idő szerint leginkább fegyvervásárlást finanszíroznak. A készlet 7 milliárd, a termelés napi 0,7 millió barrelre tehető.
|
|
|
|
ELEGENDŐ KÍNÁLAT. Az okokat keresve, először is látni kell, hogy jelenleg a világ egyetlen pontján sincs ellátási probléma, vagyis a kínálat bőségesen fedezi az igényeket. Viszont a napi összfogyasztás – amely ma 85 millió barrelre rúg – évről évre 1,5 millió barrellel növekszik. Emiatt egyre kockázatosabb és egyre költségesebb területeken kell kutatniuk a cégeknek. Számukra megnyugtató a drága olaj, és nyilván érdekeltek egy viszonylag magas árszint fenntartásában – legalábbis rövid távon. Hosszú távon ugyanis a drágaság nemcsak a nagy kockázatú, úgynevezett „nem hagyományos” készletek kutatásának adhat lökést, de felgyorsíthatja az alternatív energiahordozókkal, energiatermelési megoldásokkal kapcsolatos kutatásokat is, ami viszont visszavetheti a kőolajigényt. Erre azonban minden bizonnyal legalább egy évtizedet még várni kell. „Még jó ideig biztosan a szénhidrogének maradnak a meghatározó energiahordozók” – mondta a Figyelőnek Mattia Romani, a Shell International vezető stratégája, hozzátéve: valószínűleg a mainál összetettebb és kiegyensúlyozottabb energiaforrás-mérleg alakul majd ki világszerte, és ez valamelyest lefékezheti az olajár száguldását.
Akárhogyan is, a 100 dollár körüli árszint hatalmas extrabevételekhez juttatja az olajipart és a kitermelő országokat. Az általános vélekedés szerint utóbbiak közül azok profitálnak ebből a legjobban, amelyek már most is gazdag és stabil államok, mint például Norvégia (amely napi 2,8 millió barreles teljesítményével az élmezőnybe tartozik). A skandinávok 1996 óta állami alapba helyezik az olajbevételek egy részét, ami a 4,6 milliós lakosság számára megnyugtató tartalékot képez a jövőbeli egészségügyi és nyugdíjkiadásokra. Ezzel ellentétben például Egyenlítői-Guineában, ahol az elmúlt években megtöbbszöröződött az olajbevétel (s jelenleg a költségvetés 80 százalékát fedezi), az átlagos életszínvonal az afrikai nyomort tükrözi.
A legtöbb olajtermelő ország azonban valamilyen formában visszaforgat jóléti kiadásokra is az olajbevételekből. Vonzó „befektetési formának” számít a hatalom, a népszerűség és a befolyás vásárlása is. Jó példa erre Venezuela vagy Oroszország (lásd a 28. oldalon). „Venezuela engem leginkább egy kártyavárra emlékeztet – mutat rá Bob Tippee, az amerikai Oil & Gas Journal szerkesztője -, Chávez politikai befolyást vásárolt a karibi térségben a piaci ár alatt ígért jelentős olajszállítmányokkal.” Ha az olajár 50 dollár felé közelítene, Chávez helyzete könnyen megroggyanhatna, mert a csökkenő kitermelés amúgy is növeli a költségeket. Ezt tetézve egy esetleges világpiaci árcsökkenéssel, a profitja gyorsan eltűnne. A szakíró szerint hasonlóan járhatnak azok az országok és olajtársaságok is, amelyek magas kitermelési költségű mezőkbe fektettek. Az orosz államfő is jórészt az olaj- és földgázbevételnek köszönheti, hogy népszerűsége nyolc év után is 80 százalék körüli. A Kreml a szénhidrogénexportból származó milliárdokkal az utóbbi időszakban évi 7 százalékos gazdasági növekedést táplálja. Ehhez óvatos fiskális politika párosult: a 2007 közepén 127 milliárd dollárra rúgó állami stabilizációs alap, továbbá a 420 milliárd dollárnyi valutatartalék – amely a harmadik legnagyobb a világon – kellő fedezetet biztosíthat olajáresés idejére. Bár a gazdaságot igyekeztek több lábra állítani, amerikai elemzők szerint Oroszország még mindig túlzottan függ az energiahordozó-bevételektől. Moszkva viszont a könnyen jött pénzzel visszanyerte önbizalmát, ismét vezető szerepre tart igényt a világpolitikában, amit a gáz- és olajcsapok időnkénti elzárásával néha igen nyers modorban ad a világ tudtára.
Az iparági elemzők többsége nem tart attól, hogy a mostani áremelkedés közvetlenül növelné új konfliktusok kirobbanásának kockázatát. A tartósan magas ár azonban vakmerőbbé teszi az olajvállalatokat, ahogyan az utolsó olajmezőkért megindul a verseny, de egyes államokat is felelőtlen világpolitikai lépésekre sarkallhat. „A hatékonyabb energiafelhasználású nyugati országokkal szemben az energiaéhes Kína vagy India jobban kiszolgáltatott, ezért olyan államokkal is üzletelnek, amelyek magas kockázatúak” – figyelmeztet Kona Haque, a londoni Economist Intelligence Unit olajpiaci elemzője. Kína ezért is tartott csúcstalálkozót 48 afrikai ország vezetőjével tavaly novemberben, és ezért fektetett be szép summát például a szudáni olajkitermelésbe. Szudán olajexportjának felét Kína veszi meg, Peking cserébe blokkolta az ország elleni embargó bevezetését az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Nem mellesleg, Kartúm legnagyobb fegyverszállítója még a darfúri népirtás alatt is Kína volt. Peking Irán esetében sem finnyáskodott: három éve 70 milliárd dolláros olajüzletet írt alá Teheránnal. Amúgy Iránban európaiak is próbálkoztak: a holland/brit Shellt, vagy a francia Totalt azonban az Egyesült Államok november közepén megfenyegette amerikai tevékenységük korlátozásával, ha nem hagyják el a nukleáris programja miatt bírált országot.
Ebben a térségben talán a legnagyobb a közvetlen konfliktus veszélye. „Milliárdokat költenek a fegyverkezésre az olajbevételekből, és részben ez az oka a közel-keleti instabilitásnak” – mutatott rá az összefüggésekre a budapesti Közép-Európai Egyetemen tartott előadásában El Hasszan bin Talal herceg. A jordániai uralkodóház tagja ezt a Figyelő kérdésére így egészítette ki: „Mélységesen aggaszt, hogy az olajbevételek fogyasztási buborékot kreáltak a Közel-Keleten a gazdaság diverzifikálása, vagy az oktatásba való befektetés helyett.” (Az olajkitermelésben és a tartalékokban is világelső Szaúd-Arábia az utóbbi időben viszonylag sokat költött az oktatásra.) Míg az olajexportálók számára egyértelműen jó a magas tarifa, az ágazat társaságai esetében ez már nem feltétlen igaz. „Az olajvállalatok számára a finomítói árrés az igazán fontos” – ad magyarázatot erre Tóth József, a Magyar Ásványolaj Szövetség elnöke, az Olaj Világkongresszus alelnöke.
ALTERNATÍV MEGOLDÁSOK. Az olajcégek profitját nem az veszélyeztetné a leginkább, ha az EU-tagországokban hirtelen mindenki spórolni kezdene, hanem az, ha az ázsiai gazdaságok átugranák a gazdasági fejlődés olajintenzív szakaszát, s a világban rendelkezésre állnának az olcsóbb és hatékonyabb alternatív megoldások – akár az áramtermelésben, akár a közlekedésben (utóbbiról lásd cikkünket a 34-35. oldalon). A jelenleg alkalmazott megújuló energiaforrások versenyképessége is javul az olaj – és ezzel együtt a földgáz – áremelkedésével. Ezt jelzi, hogy a nagy európai energiaipari társaságok a következő években hatalmas összegeket terveznek elkölteni ilyen jellegű beruházásokra. Az E.ON például a napokban jelentette be, hogy a korábban tervezett 3 helyett 6 milliárd eurót szán a zöld energiaforrások, illetve az úgynevezett „tisztaszén”, vagyis a nulla széndioxid kibocsátású, szénbázisú erőművi technológiák fejlesztésére. Ezek a megoldások azonban leghamarabb 10-15 éven belül lesznek csak ipari méretekben alkalmazhatók. Addig marad a földgáz dominanciája, illetve nyilván javul a nukleáris áramtermelés pozíciója.
A Shell vezető stratégája, Mattia Romani is arra számít, hogy az atomerőművek felértékelődnek. Ezt támasztja alá, hogy immár nem csak a finnek építik az ötödik atomreaktort Loviisában (és tervezik egy hatodik felállítását), de már a svédek és az olaszok is fontolgatják a nukleáris energiatermelés lehetőségét. Csakhogy az atomerőművi technológiák gyártására alkalmas társaságok száma véges, kapacitásaik hosszú időre le vannak kötve, 2015 előtt aligha tudnak új megrendeléseket befogadni. Egy atomerőmű építése pedig legalább öt-hat év, vagyis 2020 előtt új nukleáris kapacitások nem igen léphetnek üzembe Európában.
