A tőkepiac iránt érdeklődő közvélemény jelenleg az amerikai jelzálogpiacot ért stressztől hangos, pedig eközben – részben ettől függetlenül, részben éppen emiatt – alapvető változások mennek végbe a világgazdaságban, s az ezekre adandó jegybanki válaszok egyáltalán nem maguktól értetődőek.
MEGÉRTENI A CSODÁT. Kivételes perióduson van túl a világgazdaság, amely az elmúlt öt évben a az utóbbi negyedszázad leggyorsabb növekedését produkálta, az időszak legalacsonyabb inflációja mellett. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) számításai szerint 2002 óta az 5 százalék körüli, vagy azt is meghaladó növekedés esetén sem volt a globális infláció magasabb 3,7 százaléknál, ami a Bretton Woods-i rendszer felbomlása óta rekordalacsonynak számít. Ez kisebb közgazdasági csodának tűnhet. Ha megpróbáljuk megérteni, miért alakult ez így, lesz fogalmunk arról is, hogy az elkövetkező öt esztendőre mit várhatunk.
Először is nyilvánvaló, hogy az ázsiai gazdaságok bekapcsolódása a világgazdaság vérkeringésébe az ezredforduló körül jutott el olyan szintre, hogy az onnan exportált alacsony árszint a világ többi részén is visszafogja az áremelési törekvéseket. Az, hogy Dél-Amerika már nem az ismétlődő devizaválságok régiója, szintén óriási mértékben segített kontroll alatt tartani az inflációt. Emellett azonban még egy tényező fontosságát kell kiemelni: a harmadik évezredet a kilencvenes évek beruházási boomja után akkora felesleges ipari kapacitással kezdte meg a világ, ami a gyors növekedés mellett sem engedte emelkedni az árakat.
Ennek a periódusnak vége. A globális kapacitáskihasználtság az elmúlt húsz évben csak kétszer volt ilyen magas, mint most – ez pedig tankönyvi példa az infláció növekedésére. Ráadásul az sem kétséges, hogy a gyorsan fejlődő, eddig exportra termelő, alacsony költségvetési hiánnyal, viszont gigantikus devizatartalékokkal rendelkező régiók – elsősorban Ázsia és az olajexportáló országok – miként fognak reagálni legfontosabb exportpiacuk, az Egyesült Államok várható lelassulására. Az exportkilátások visszaesése esetén ezek az országok az infrastruktúra, a társadalombiztosítási rendszerek fejlesztésével, valamint a lakossági fogyasztás élénkítésével igyekeznek megtartani a növekedés lendületét, ami szintén felpörgeti majd az inflációt. Kína például – egyes tengerpart menti vidékek kivételével – a világ egyik legszegényebb országa, miközben a pekingi kormányzat, devizatartalékainak köszönhetően, a világ leggazdagabb kormányai közé tartozik. Igazából nincs ok arra, hogy a kormány a nemzeti vagyont az amerikai államadósság finanszírozására használja, nem pedig nemzeti célokra. Az ország belsejében óriásiak a társadalmi feszültségek, amit az évi több ezer utcai zavargás is jelez (ezek leverésére rendszerint bevetik a fegyveres erőket).
Ez a makrogazdasági környezet még az élelmiszerárak növekedése nélkül is egyértelműen inflatorikus hatású. Márpedig az élelmiszerek terén nagy valószínűséggel számíthatunk olyan típusú trendszerű áremelkedésre, ami az elmúlt öt évben az energiahordozók, valamint az ipari és nemesfémek esetében történt.
REAGÁLNI VAGY SEM? A Magyar Nemzeti Bank két évvel ezelőtt hirdette meg, hogy céljának a 3 százalékos inflációs szint elérését és megtartását tekinti. Tette ezt akkor, amikor a globális infláció a 4 százalékos szintet sem érte el. Most pillanatnyilag azzal a dilemmával szembesül, vajon az élelmiszerárak emelkedését miként értelmezze monetáris politikai szempontból, illetve hogy a nemzetközi hitelpiacokat ért turbulenciára reagáljon-e valami módon.
Ezek fontos kérdések, de csak átmenetileg. Az lesz az igazi dilemma, amikor azt kell mérlegelni, hogy vajon a 3 százalék nem túl szigorú cél-e akkor, amikor a világ többi részén néhány százalékponttal magasabb lesz az infláció. Úgy tűnik, mindezzel a nem is túl távoli jövőben foglalkozni kell.
A szerző a Budapest Alapkezelő befektetési vezetője.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
