A képzeletbeli, ugyanakkor nagyon is valóságos film számos helyszínen játszódik, a többi közt a gazdaságban, az egészségügyben, az oktatásban, egyszóval a magán- és közélet reformra érett területein. Honnan ez a félelem, honnan ez a görcsös ragaszkodás a régihez?
HISZTERIZÁLVA. A világ boldogabbik felén az egyének, a társadalmi közösségek, a cégek és az egyéb szervezetek – hozzánk képest – viszonylag zökkenőmentesen veszik tudomásul és fogadják el a „hivatalos” és magánéletük változásait, s ezekhez igyekeznek is minél gyorsabban alkalmazkodni. A nálunk sajnos lejáratott új kihívásokat ott komolyan veszik, amolyan megmérettetést látnak bennük, sőt, a változások többnyire energizálnak, azonnal mozgósítják a tartalék szellemi, innovációs és fizikai energiákat. Idehaza viszont már a változások körvonalazása is nemzeti csüggedést, világvége-hangulatot (jaj, mi lesz velem, velünk, vessük el, buktassuk meg), azonnali költségvetési, önkormányzati, külföldi, vagyis mások által nyújtandó segítségkérést hiszterizál. Bizonyára még nem tudatosult bennünk, hogy életünk kisebb-nagyobb változásaihoz elsősorban magunknak kell alkalmazkodnunk. Ne állandóan mástól várjuk a segítő kezet, hanem a változás részeseként igyekezzünk azt érzelemmentesen befolyásolni, alakítani.
Fotó: Szigeti Tamás
Mi nem voltunk és nem vagyunk felkészítve a pozitív és a negatív változások kezelésére, feldolgozására, befogadására. Pedig a változások szakszerű kezelése – együtt a stresszoldással – a fejlett országokban néhány évtizede már minden szinten szerves része az oktatásnak és a vezetőképzésnek. A gyerekeket már az általános iskolában igyekeznek felkészíteni a változások elfogadására, az alkalmazkodásra. A XXI. század elejének menedzsere pedig elsősorban a változások kezdeményezője, katalizátora, s azok negatív hatásainak felkészült csillapítója.
Magán- és munkavállalói életünk minden (negatív, vagy először annak tűnő) változása ugyanazt a görbét, ugyanazt az életciklust járja be, a határozott elutasítástól a fokozatos megbarátkozáson át az elfogadásig, sőt, az egyetértéses támogatásig. Ám egyáltalán nem mindegy, mennyi ideig tart ez a ciklus, mennyi stresszt okoz, mennyi energiát von el értelmes dolgoktól, s mennyi feszültséget, ellentétet hoz létre családban, munkahelyen, társadalomban. Az oktatásnak és a kommunikációnak segítenie kell a változási ciklus lerövidítésében.
Egy felmérés szerint az Egyesült Államokban a vállalatoknál elindított változások 80 százaléka (!) a nem elégséges vagy a helytelen kommunikáció miatt bukik meg. Megdöbbentő arány. Ha ezt lefordítjuk saját, a rendszerváltozás óta folyamatosan és széles horizonton változó társadalmi, gazdasági viszonyainkra, s ehhez hozzáadjuk sorsunk, lehetőségeink permanens változásait, akkor nem lehet kétséges, miért irtózunk még a jó irányú változásoktól is.
UGOCSA NON CORONAT!.Nem számíthatunk semmiféle jó irányú változás, átfogó reform, dolgozói, társadalmi támogatására, elfogadásra addig, amíg csapnivaló a változáskommunikáció, amíg a változáskezelési ismeretek hiányoznak a politika, a gazdaság és sok esetben a vállalati élet, valamint az egyének eszköztárából. Amíg a szakszerű és körültekintő változáskezelés nem lesz része a fontosabb politikai, gazdasági és társadalmi döntések, átalakítások előkészítésének és végrehajtásának, addig marad a változásoktól való ókonzervatív félelem, az „anyázás”, a tájékozatlanságból is fakadó reflexszerű elutasítása az újnak. Még akkor is, ha az kedvező irányú, netán kifejezetten előnyös. Csak azért sem! Ugocsa non coronat! A „csak semmi változást” hozzáállás sok gondot okoz és fog okozni – pártpolitikától függetlenül – az elkerülhetetlen reformok végrehajtásában. Változás kell a változáskezelésben is!
A szerző közgazdász
