Beszéljek az elmúlt 50 év monetáris politikájáról? Jegybankelnökként ez lenne a leginkább testhezálló téma. De a monetáris politika, a mai felfogásunk szerinti, aligha ötvenéves Magyarországon.
Beszéljek az elmúlt 17 évről, az elődeim által elkövetett esetleges hibákról, baklövésekről? Az ilyen témaválasztások és beszédek nem szokatlanok a mai Magyarországon, én mégis úgy gondolom, ez nem lenne méltó sem az eseményhez, sem az MNB elnökéhez, sem pedig magához a jegybankhoz.
A múlttal – amin változtatni már nem lehet – így is a kelleténél sokkal többet foglalkozunk, a jövőről, aminek a kulcsa még kezünkben van, pedig sokkalta kevesebbet. Ezért szóljon ez a beszéd a jövőről.
A jövőt persze nehéz előre jelezni, a múltat utólag sokkal könnyebb – úgymond – „előre” látni. Egyesek szerint a jó előrejelzés titka, hogy minél gyakrabban, esetleg minden nap meg kell ismételni az előrejelzést. Nekünk az MNB-ben nem adatik meg ez a luxus, és azt is tudjuk, milyen nehéz másfél-két évre – a monetáris politika számára releváns időszakra – prognosztizálni, hát még a következő 50 évre. Ehhez inkább álmodozónak kell lenni. Álmodozni azonban időnként veszélyes lehet, nem is tudományos műfaj, így a jegybankok sem szoktak ezzel élni. Éppen ezért nem jegybanki álláspont kifejtésére vállalkozom most. Felelős közszereplőként, de magánemberként kísérlem meg összefoglalni, hogyan látnám szívesen Magyarországot 50 év múlva.
Simor András
HIÁNYJELENSÉGEK. Kornai János Hiány című nagyszerű könyve óta nagyon megváltozott az ország, és megváltozott a hiány természete is. Hiány ma leginkább bizalomból, hitből és felelősségvállalásból van. Pontosabban, az egymásba vetett bizalom, a jövőnkbe és magunkba vetett hit, a felelősségvállalás tetteinkért és véleményünkért, ezek a legfőbb hiánycikkeink. Amiből viszont van bőven: az a félelem, a gyanakvás és a bizonytalanság. Ezeken kell leginkább változtatni, ezeket kell leginkább legyőzni ahhoz, hogy Magyarország újra sikeres ország legyen; és én hiszem, hogy az lesz.
Én egy olyan Magyarországot látok 50 év múlva, ahol az emberek félelem nélkül és biztonságban élnek, mert hisznek magukban, bíznak egymásban és a társadalmat képviselő államban. Merik vállalni hitüket, meggyőződésüket, önmagukat.
Én egy olyan országot látok 50 év múlva, ahol az emberek bíznak abban, hogy az állam megvédi az ártatlanokat a bűnözőkkel szemben, és ahol a polgárok bízhatnak abban, hogy az állam meg tudja különböztetni az előbbieket az utóbbiaktól. Hasonlóképpen tudhatják, hogy az állam megvédi a kisebbség jogait a többségtől, de a többség sem él hangos keveseknek kiszolgáltatva. Egy mondás szerint rablóból lesz a legjobb pandúr, de nagyon fontos, hogy mindig tudjuk, éppen most ki a pandúr és ki a rabló, mert akkor van egy társadalom igazán nagy bajban, amikor nem lehet megmondani, hogy ki éppen melyik szerepet játssza.
Nem bármi áron. Én egy olyan országot látok 50 év múlva, ahol a politikusok nem kizárólag a szavazóknak való megfelelés vágyától hajtva állítják össze a pártprogramokat, ahol nem érdemes bármi áron győzni a választásokon, csak akkor, ha utána lelkiismeret-furdalás nélkül a tükörbe is tudnak nézni a pártvezetők. Ahol politikus száját olyan érv, mondat nem hagyhatja el, amiről akár csak gyanítja, hogy ha pártjának szavazatot hoz is, de megvalósulásával kárt okoz az országnak. Ahol a politikusok programjaikkal, véleményeikkel, az eseményekre adott reakcióikkal nem lehúzzák a sárba a választóikat is, hanem megkísérlik magasabb szintre emelni még az esetleg földhöz ragadt polgárokat is.
Én egy olyan országot látok 50 év múlva, ahol a politikai döntéseket nem az ellenféllel szemben érzett gyűlölet motiválja. A gyűlölet nem segít az építkezésben, legfeljebb csak a verem ásásában; a verembe pedig, ahogyan köztudott, maguk az azt ásók is gyakran beleesnek. Ha pedig a gyűlölet gyűlöletet szül, akkor félő, hogy mindannyian egy olyan verembe kerülünk, amiből csak évtizedek múlva tudunk kikecmeregni.
Én ezért egy olyan Magyarországot látok 50 év múlva, ahol senkinek meg sem fordulhat a fejében, hogy a politikusok teljes hitelvesztése egy, rossz esetben weimari köztársaság, jobb esetben a IV. francia köztársaság végéhez hasonló helyzetet idézhet elő. Ami után a politikusok még mindig, a pálya szélén is, nagy hangon egymást szidják, egymásra mutogatnak, ahelyett, hogy végre magukba néznének.
Én ezért egy olyan országot látok 50 év múlva, ahol az ellentétes politikai térfélen állók is mindig tudnak egymással tárgyalni, ha az ország érdeke azt kívánja. Ahol a politikusok sok millió kérdésről folytatnak szenvedélyes vitákat, de van legalább száz stratégiai alapkérdés, amelyekben a parlamenti pártok mélyen egyetértenek, és amelyeknek a megoldásában – párthovatartozástól függetlenül – a nemzet érdekében együttműködnek.
TANULÁS ÉS ALKALMAZKODÁS. Én egy olyan Magyarországot látok 50 év múlva, ahol az emberek hisznek magukban, mert bár pontosan tudják, hogy az életben az elmúláson kívül csak egy dolog biztos: a bizonytalanság, mégis képesnek érzik magukat, hogy folyamatosan alkalmazkodjanak az állandóan változó világhoz. Tudják, hogy a Föld forgását nem lehet megállítani, a folyamatosan forgó Földről pedig nem lehet kiszállni, de nem is akarják ezt tenni, mert már az iskolában elsajátították a legfontosabbat: a tanulás és az alkalmazkodás tudományát.
Én egy olyan Magyarországot látok 50 év múlva, ahol a polgárok megtanulták, hogy egy életet, egy karriert sokszor és sok helyen újra lehet, és néha újra is kell kezdeni. Megtanulták, hogy bár az ember a munkáját könnyen elveszítheti, tudják azt is, hogy állandóan teremnek új lehetőségek azok számára, akik képesek a megújulásra. Megtanulták, hogy a változatlanság veszélyes, mert elfedi előlünk a valóságot, a folyton változó világot. A fejlődés ugyanis maga a folyamatos változás, és amelyik ország, közösség, egyén nem képes a változásra, az lemarad.
Én egy olyan országot látok 50 év múlva, ahol nem reformokról beszélünk folytonosan, hanem „mindössze” alkalmazkodunk a változó világhoz, és ezt folyamatosan tesszük. Nemcsak egyszer minden tíz évben, amikor halált megvető bátorsággal nekiugrunk mindannak, amit az elmúlt esztendőkben elmulasztottunk megtenni, mert azt sulykoltuk a társadalomnak, hogy minden jól van így, ahogy van. Ahol sem a huszadik század elejei idillinek festett polgári világba, sem pedig a Kádár-korszak hatvanas-hetvenes évekbeli látszólagos biztonságot nyújtó illúziójába nem akarnak minket visszaaltatni.
Én egy olyan országot látok 50 év múlva, ahol a polgárok megtanultak bízni abban is, hogy a saját hibájukon kívül önmaguk és családjuk fenntartására képteleneket – de csak azokat! – a társadalom, a civil szféra és az állam megsegíti. Ahol nem kockázatos és nem szégyen mások segítségét kérni. Nem szégyen, mert akik erre kényszerülnek, azok előzőleg mindent megtettek a saját boldogulásukért, és nem kockázatos, mert akik segítségre szorulnak, azok tudják, mire számíthatnak.
Én egy olyan országot látok 50 év múlva, ahol nem egyenlőség, hanem esélyegyenlőség van az oktatásban, egészségügyben, munkahelyeken, ahol az emberi élet után a tehetség és a teljesítmény a legnagyobb érték. Ahol nem hagyjuk a vízben elmerülni az úszni nem tudókat, de ki se húzzuk őket teljesen a vízből, legfeljebb segítünk nekik kimászni. Aztán, pedig segítünk nekik úszni tanulni. Ahol hagyjuk szárnyalni a tehetségeket, és még drukkolunk is a sikerükért. Ahol nem is értjük azt a viccet, aminek az a csattanója, hogy „dögöljön meg a szomszéd tehene is”.
Én egy olyan Magyarországot látok 50 év múlva, ahol az emberek nem azon versengenek, hogy minél hamarabb nyugdíjba vonulhassanak, hanem azon, hogy minél tovább dolgozhassanak, ahol nem több a rokkantnyugdíjas, mint a rokkant, ahol a munkavállalók jelentős része otthonról, részmunkaidőben látja el feladatát. Ahol a társadalom – túllépve múltján és önmagán – képes a magyar történelemben először integrálni a kisebbségeket mind a munkaerőpiacon, mind szociálisan, mind a kulturális életben.
TISZTESSÉGES ÁLLAM. Én egy olyan Magyarországot látok 50 év múlva, ahol az Európai Egyesült Államok tagállamaként a magyarországi önkormányzat száz képviselője bölcs megfontolások alapján dönt az európai átlagot meghaladó GDP 30 százalékát kitevő adók szerkezetéről és a beszedett adók elosztásáról. Ahol a társadalmi – vagyis az állami és önkormányzati – gondoskodás és az egyéni öngondoskodás jól kiegészíti egymást. Ahol az állam a mainál jóval kevesebb feladatot lát el, de azt tisztességesen, megbízhatóan és a mainál jóval magasabb színvonalon teszi. Ahol az állami feladatokat nem okvetlenül állami bürokraták, hanem – esetleg az állam megbízásából és szigorú ellenőrzése alatt – magáncégek látják el. Ahol nem az a kérdés, hogy fekete-e a macska vagy fehér, hanem az, hogy megfogja-e az egeret. Ahol az állam elsősorban szabályozó és nem szolgáltató állam. Mindezekért pedig a polgárok tisztességgel be is fizetik a kivetett adókat.
Én egy olyan Magyarországot – hazát – látok 50 év múlva, ahol ezek az álmok már megvalósultak, és az emberek a következő 50 évre álmodnak.
A szerző a Magyar Nemzeti Bank elnöke; az írás a Figyelő jubileumi konferenciáján, szeptember 6-án elhangzott előadás szerkesztett változata.
