1981. Sorok egy Áfor-kútnál. Bár az olajár-robbanás „adagolva” érkezett, a minden-napokban is egyre érzékelhetőbbé vált.
Magyarországot, amely a többi szocialista országgal együtt olaj- és földgázszükségletének döntő részét a Szovjetunióból kapta, ez eleinte nem érintette. Moszkva azonban 1975-től rátért az úgynevezett csúszóáras értékesítésre. Ez azt jelentette, hogy a KGST-tagállamok a továbbiakban a legutóbbi öt év világpiaci árának átlagában kapták a nyersolajat. A KGST-piacon értékesített szovjet olaj ára így 1976 és 1983 között több mint megnégyszereződött. Némi késéssel ugyan, de a válság így végül Magyarországra is „begyűrűzött”. A cserearányok 20, majd 30 százalékos romlása a korábbi export-import egyensúlyt felborította, és a magyar külkereskedelmet deficitessé tette. Jól mutatja ezt, hogy a hetvenes évek végén ugyanannyi olajért nyolcszor annyi Ikarust kellett szállítani, mint az évtized elején.
A világ piacgazdaságai az olajválságra energiaigényes ágazataik leépítésével, innovációval, takarékossági intézkedéssekkel, elbocsátásokkal, valamint a bérek átmeneti befagyasztásával, sőt csökkentésével reagáltak. A teljes foglalkoztatottsághoz és az életszínvonal emeléséhez mint legitimációs forráshoz ragaszkodó kádári vezetés számára azonban, amelyet a reformellenes moszkvai és hazai erők is éppen ezekben az években támadtak sikeresen, ezek a restrikciós intézkedések elfogadhatatlanok voltak. Ehelyett kölcsönöket kezdett felvenni a nyugati pénzpiacokon, és az évről évre újratermelődő egyensúlytalanságokat hitelekkel próbálta kiegyensúlyozni. Az ország adóssága 1970-ben még csak 0,8 milliárd dollárt tett ki. Az állomány 1975-re 3,1 milliárdra, 1980-ra pedig 9,1 milliárd dollárra emelkedett, tehát nominálisan több mint megtízszereződött.
Romsics Ignác
Békesi László
a Horn-kormány pénzügyminisztere az olajárrobbanásról
A nyolcvanas évek elejére a nyersanyagok és az energiahordozók második árrobbanása a fizetőképesség határára sodorta Magyarországot. Ha 1982-ben nem tudunk puccsszerűen belépni az Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba, és nem vagyunk képesek egy szakmai program elfogadásával készenléti, stand by hitelekhez jutni, kénytelenek lettünk volna bedobni a törülközőt. Jómagam a nyolcvanas években előbb az MSZMP KB közgazdasági munkaközösségének tagjaként, majd pénzügyminiszter-helyettesként éltem át a történéseket. Emlékszem olyan esetekre, amikor órák választották el az országot a fizetőképtelenségtől. Előfordult, hogy a külkereskedelmi cégek szatyorban hozták be a schillinget vagy a márkát, s vitték be a jegybanknak, amely a kasszán keresztül diszponálta is annak az importőrnek vagy éppen banknak, ahol a lejárt követelés volt.
1984. Lázár György, Kádár János, Havasi Ferenc és Marjai József Moszkvában. A szovjetek nem nézték jó szemmel az óvatos nyugati orientációt.
Csaba László
a Közép-Európai Egyetem Nemzetközi és Európai tanulmányok tanszékének egyetemi tanára Marjai Józsefről
Amikor Marjait 1978-ban „reciklálták”, két feladatot kellett megoldania. A szétesőben lévő államigazgatási és döntéshozatali rendszerben el kellett érnie, hogy az ország elkerülje a fizetésképtelenséget. A másik: a szovjet köldökzsinórról fokozatosan szakadjon le az ország úgy, hogy a magyar érdekek minél jobban érvényesüljenek. Mindennek úgy látott neki, hogy gyakorlatilag egy konventet hozott létre: a nemzetközi gazdasági kapcsolatok bizottságának harminc-negyvenfős testülete irányította az országot. Ez a szintű centralizáció még abban az időszakban is kirívónak számított, Kun Bélánál láthattunk ilyet utoljára. Mindenről ők döntöttek, az olyan kérdésekig, hogy lehet-e zoknigumit behozni, vagy hogy ki és mit nyilatkozhat a tévéhíradóban. Az ötvenes évek abszurd világának felélesztése éppen a gulyáskommunizmus kis szabadságait vette vissza a szereplők jelentős részétől. Azokat, amelyek a legélesebben különböztették meg a legvidámabb barakkot Ceausescu Romániájától vagy Honecker NDK-jától. Kétségtelen, hogy Marjai teljesítette két feladatát, de ezeket a célokat valószínűleg más eszközökkel is el lehetett volna érni.
Pulai Miklós
a Magyar Bankszövetség korábbi főtitkára a megtorpant reformokról
Az új gazdasági mechanizmus jó esztendei hamar véget értek, az ellentámadás sikerrel járt. Nem csak a továbblépés maradt el, hanem bizonyos visszakozásra is sor került. Ráadásul 1973-ban az olajválság következtében elindult folyamat szintén súlyosan érintette a magyar gazdaságot. S minderre a gazdaságpolitika rosszul reagált. Így 1976–77-re már erősen megromlott a gazdaság belső és külső egyensúlya. A Magyar Nemzeti Bank elemzése alapján megindult munka eredményeképpen 1978 decemberében a Központi Bizottság a gazdaságpolitika változtatásáról döntött. A változtatás fő irányai: az egyensúly gyors megszilárdítása, a gazdasági reform folytatása.
1978. Az 50 ezredik szovjet exportra szánt Ikarus átadása. A hetvenes évek végén ugyanannyi olajért nyolcszor annyi buszt kellett szállítani, mint az évtized elején
Az egyensúly megszilárdítása nem egyszerűen költségvetési megszorító intézkedésekből állt. A nehezebb és nagyobb feladat az volt, hogy olyan irányba állítsuk a termelést, amelyben gyorsan nő a konvertibilis devizát hozó export, és mérséklődik a KGST-be irányuló, terven felüli – nem, vagy csak nehezen elkölthető transzferábilis rubelt eredményező – export. Ennek a roppant nehezen megoldható, sokak érdekeit sértő feladat levezénylésében volt először kulcsszerepe Marjainak. Következetes és kemény volt, a maga stílusában – néha gorombán –, de mindig a kialakult helyzetnek megfelelően irányította a végrehajtást. A határozott ellenvéleményt mindig meghallgatta és mérlegelte. És mert dönteni! Az egyensúly viszonylag rövid idő alatt nagyot javult.
Marjainak fontos szerepe volt abban, hogy Kádár hozzájárult az IMF-be és a Világbankba való jelentkezésünkhöz. A nyolcvanas években végrehajtott reformlépéseket nagyon támogatta. A reform jelszava akkor már a szocialista piacgazdaság volt, noha jól tudtuk, Antal László fordulatával élve: ha a piacgazdaság mellé teszed a szocialista jelzőt, az már fosztóképzô
Hetényi István
nyugalmazott pénzügyminiszter Marjai Józsefről
Kemény, nehéz természetű embernek ismertem meg, de bárcsak ma lenne egy hozzá mérhető vezető gazdaságpolitikusa az országnak. Marjai igazi hadvezér volt, akit az sem hozott zavarba, hogy Kádár a külügyből dobta át a gazdaságba. Sokan és sokat szidták, és elsősorban nem amiatt, hogy nem volt egyszerű kijönni vele, s hogy Kádár bizalmasának számított, hanem mert többek szemét szúrta, hogy kézi vezérléssel irányította a gazdaságot. De az olajválságot követő időkben éppen egy hasonló kaliberű likviditásmenedzserre volt szükség, nem volt más lehetőség. Marjai keményen alkudozott a szovjetekkel az egymással szemben érvényesítendő árakról, s attól sem riadt vissza, hogy a nyugati relációnak kedvezzen, ha a KGST-n kívüli import ellentételezése úgy kívánta meg. Ez persze összefüggésben volt azzal, hogy a gazdaság korszerűsítési igényei miatt először éppen a külkereskedelemben vette kezdetét a roppant óvatos nyugati orientáció. Mindez aztán egészen a vegyes vállalatok alapításáig, azaz a tőkebehozatalig fajult – nem kevés ellenérzést és ellenkezést szülve a KGST-ben.
Antal László
az MKB Bank elnöki tanácsadója Marjai Józsefről
Az állami racionalitás embere volt. Hihetetlenül tisztafejű, amolyan izgága állami vezető, egészen más, mint a párt ideológusai. Bár reformernek nem nevezném, a hetvenes évek közepére egyértelműen a reform folytatásának pártján állt. Marjai világosan látta, hogy a szovjet viszonylatra egyoldalúan támaszkodó magyar külkereskedelmet nem lehet fenntartani, majd a nyugati reláció bővülésével annak szükségességét is, hogy be kell lépni a Nemzetközi Valutaalapba. Egészen más mentalitású volt, mint a rendszerekben gondolkodó Nyers Rezső: Marjai a központosított döntések logikáját követte, nem véletlenül vette magát körbe kemény, tipikus végrehajtó emberekkel. Gazdasági értelemben egyértelműen pozitív figura volt, s politikailag se vált bukott emberré. Egyszerűen csak megszűntek idővel azok a funkciók, amelyeket „piachelyettesítőként” betöltött.
Fotók: MTI
