Korábban a hasonló összehasonlításokat még meg lehetett próbálni bagatellizálni a „kis országokban persze könnyebb” vagy éppen „nagy országokban persze könnyebb” állításokkal, mára azonban mindenki számára nyilvánvaló: régiónk velünk közös történelmi múltú államai közül kisebbekben és nagyobbakban, fejlettebbekben és kevésbé fejlettekben, északon és délen egyaránt nagyságrendekkel gyorsabb a felzárkózás.
CÁFOLT KÖZHELYEK. Legalább három másik közhelyet is cáfolni látszanak a régió friss növekedési adatai. A korábbi évek 4-5 százalék körüli növekedése után 7,2 százalékra gyorsuló szlovén GDP fényében – amely 10 százalékot közelítő ipari növekedéssel és a munkanélküliség látványos csökkenésével párosul – nem túl hiteles az euróövezeti belépés súlyos növekedési áldozataival riogatni. De még csak az sem igaz, hogy az euró bevezetésére történő felkészülés okozna ilyen károkat: az euró 2009-es átvételére nagy eséllyel készülő Szlovákiában a 9 százalékos növekedéssel egyidejűleg mérséklődik a külső és a belső egyensúlyhiány, csökken az infláció és javulnak a munkaerő-piaci mutatók is. Végül pedig az is egyértelmű, hogy lehet viszonylag helyes gazdaságpolitikát folytatni gyenge vagy instabil politikai többség, avagy más szempontból igencsak riasztó populista retorika mellett is (lásd Csehország, illetve Lengyelország és Szlovákia példáját).
Magyarország tovább csúszik hátra a régió országainak fejlettségi rangsorában. A Szlovénia és Csehország mögötti harmadik helyünket már tavaly elveszítettük (Észtország előzött), de jövőre minden bizonnyal már Szlovákiában is nagyobb lesz az egy főre jutó nemzeti jövedelem, mint nálunk, sőt Litvánia is igencsak megközelít majd bennünket. A képzeletbeli versenynél persze sokkal aggasztóbb, hogy egyelőre nem igazán látszanak azok a tényezők, amelyek a majdani gyorsabb növekedés hajtóerejét adhatnák. Nem kétséges, hogy a most zajló államháztartási stabilizáció, a lakossági fogyasztás visszaesése visszafogja a tempót. Ebben semmi meglepő nincs. Pusztán ezzel azonban nem magyarázható a drámaian lelassult magyar növekedés.
Elgondolkodtató, hogy a vállalati szektor beruházásai csak a feldolgozóipar exportorientált ágazataiban nőttek, miközben a szolgáltatási területeken visszaestek. Mindez persze összhangban van a szolgáltató szektor egészének zsugorodásával: 2006 utolsó negyedévéhez képest e szegmens hozzáadott értéke 0,4 százalékkal csökkent, amire még nem volt példa az elmúlt évtizedben. Nemcsak a költségvetési szektor gazdasági aktivitásának – a fiskális kiigazítás időszakában evidens – visszaesése magyarázza tehát az alacsonyabb növekedést, hanem az is, hogy eközben a magánvállalati szolgáltató szektor is gyengélkedik. Ellentétben a fogyasztása szinten tartásáért további eladósodást is vállaló lakossággal, a magyar magánvállalatok finanszírozási igénye szinte nullára mérséklődött. Holott normálisan működő gazdaságokban ez éppen fordítva szokásos: tipikusan a lakossági megtakarítások jelentik a beruházó vállalatok finanszírozási igényének alapját.
ÁLLAMI FÜGGŐSÉG. A javuló államháztartási pozíció hatására mérséklődött ugyan a kamatszint, ennek következtében viszont egyelőre nem nőttek ugrásszerűen a magánvállalati beruházások. Az egyik ok nyilván a munkát terhelő továbbra is kiugróan magas adókban keresendő: hiába csökkentek közel 7 százalékkal a nettó reálkeresetek, a megemelkedett adó- és járulékterhek miatt Magyarországon az euróban számított bruttó reálbérek ma a második legmagasabbak a régióban (Szlovénia után), ami beruházási szempontból is érzékelhető versenyhátrányt jelent. A másik ok pedig a magyar magánvállalati szektor jelentős részének az állami piactól történő nagyfokú függése lehet: az államháztartási stabilizáció ebben a vállalkozói körben komoly piacvesztést okozhatott. Paradox módon épp ez lehet a kiigazítás pozitív mellékkövetkezménye; jelentősen csökkenhet az ilyen kvázi-magánvállalkozások aránya, ami hosszú távon végül mégiscsak javíthatja a felzárkózás esélyeit.
A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója.
