Miért nem gondolta végig az intellektuális elit Kádár János földi maradványainak csúnya evaporálódását? Kár, mert van rajta mit gondolkodni, akár történészi-szociálpszichológiai konferenciát is megérne a téma. A kádári hagyaték – nem elhanyagolható, aktuális ügy.
KI VOLT EZ? Kádár túl nagy falatnak bizonyul ugyanis. Annak ellenére, hogy nyolc könyv jelent meg a piacon, ami a kádári múltat skicceli (és amelyek közül a Kornis-féle, az utolsó beszéddel foglalkozó szerintem a legjobb), nem tudunk róla semmit. Egy tájszólással beszélő öregember, aki makog-motyog a központibbnál központibb bizottságok legfelsőbb tanácsának pulpitusain. Tudjuk, hogy valami köze volt ahhoz, hogy kinyírták Nagy Imrét, mert Andropov elvitte Hruscsovhoz, hogy ott páli fordulattal meghajtsa a fejét a tankok előtt, tudjuk, hogy paternalista hangvétele valahol összeér vitéz Nagybányai Horthy Miklós szintén paternalista személyiségével, tudjuk, hogy a legvidámabb barakkot vezetgette, tudjuk azt is, hogy utolsó zavarodott beszédében elszabadultak a démonok. De mégis, alig tudunk róla valamit. Ki volt ez a Csermanek János, aki most egy tescós szatyorban pihen egy polcon?
Mert akár politikai indíttatású volt a dolog, akár perverz gyűjtői szenvedélyből történt, a végeredmény mégis ugyanaz: egy korszak ikonjának földi maradványait erőszakos rituális tettel megcsonkították. A társadalom gyorsan átsiklott az ügyön. A politika is. Jobbnak látta nem bolygatni a dolgot. Nagyon sokat elárul mindez rólunk. El tudjuk-e képzelni, hogy egy európai politikai vezető sírjának kirablása ugyanígy visszhang nélkül maradt volna saját országában?
Sokan azt mondják, oké, rendben kirabolták. Na és? Akkor mi van? Hát nem tökmindegy, hogy ott van-e, vagy nincs? A kommunikációnak ezen a szintjén a puszta fizikai létezésen vagy nem-létezésen túl nincs élet. Itt a materializmus sűrű csendje honol. Nincs többletjelentése a dolognak, magán a bűnügyi eseten túl. Az a közöny, ami a történetet körbeveszi, nem más, mint közöny a közügyek iránt. Társadalmi fásultság, unalom. Szembenézni a múlttal még így húsz év után is kínos, azaz fárasztó.
A közönyön túl van a jólneveltség szintje. A legtöbb politikusunk ezt a szintet ütötte meg, amikor megdöbbenését fejezte ki az eset kapcsán. Megdöbbenünk, kifejezzük, aztán elfelejtjük. Ez tisztán azt jelenti, hogy nem érezte senki magáénak Kádárt, hiszen túl tudott jutni az eseten. Nem trendi odafigyelni erre az emberre, azaz a korszakra, a hibákra és a következményekre sem, hiába kísértenek nap, mint nap. Egyik pártnak sincs már érzelmi viszonya vele, vagy nem engedheti meg magának, hogy legyen. Egyedül maradt – valószínűleg már akkor, amikor Grósz Károly először harapott Big Macbe.
Az össztársadalmi hallgatásnak a félelem is lehet az oka. Az aktuálpolitikai szélben bármilyen akciónak betudható a történet: szélsőséges jobboldali akciónak, de figyelemelterelő baloldali manővernek is. Jobb lesz erről nem beszélni, gyorsan felejtsük el! Az egész korszakot jobb volna törölni!
SE ELEJE, SE VÉGE. Egy korszak ikonjának eltűnése magát a korszakot tünteti el. Egy embléma megszüntetése megszünteti a márkát. Elillan vele együtt a kínzó probléma, hogy mit is kezdjünk azzal a korszakkal, ami történetesen az egész jelenkori gazdasági, politikai és társadalmi fejlődésünket alapjaiban határozza meg. Ha nincs Kádár, akkor nincs szürkeség, ha nincs Kádár, nincs nélkülözés, nincs kompenzálás a fogyasztásban, nincs robbanásszerű társadalmi átalakulás, akkor nincs utódlási probléma, nincs semmi. Az egész XX. század lóg a levegőben, vagy inkább céltalanul tekereg. Nincs semminek eleje és vége, a kommunizmus soha nem kezdődött el, tehát nem tud befejeződni sem. A fogyasztás már a legboldogabb barakkban elkezdődött, úgyhogy a tescósodás egyenes következménye annak.
Kádár mitikus, mesebeli Jánossá változott, aki talán soha nem is élt közöttünk, csupán vágyainkat, félelmeinket, egyszerű puritán mivoltunkat, kisstílű perifériális személyiségünket formázza. Ebből a nézőpontból végtelen sok élete van, hiszen virtuális. Ne is foglalkozzunk vele, kapcsoljuk ki a Nintendót. Most!
A szerző a Republic of Art reklámügynökség kreatív igazgatója.
