Bár közelebbről nem ismerem a kezdeményezést elindító Civil Fórumot, minden olyan mozgalmat örömmel üdvözlök, amely a hazaszeretet kifejezésére biztatja a lakosságot, különösen, ha az liberális szellemiségű körből származik. Hiszen róluk – rossz és szerencsétlen kommunikációjuk miatt – sokan azt hiszik, hogy bennük alacsonyabb lángon ég a hazafiasság érzése. Mindezek fényében az ember elrévedezik: milyen jelei is vannak annak, hogy szeretjük vagy sem ezt a sok megpróbáltatást megélt országot?
GYŰLÖLETKELTÉS. A múltat vizsgálva leszögezhetjük: bizony jó néhány olyan kormányunk volt, amelyről aligha mondhatjuk, hogy szerette az országot. Joggal kérdezhették az üldözött állampolgárok: ez lenne az én hazám? Valljuk be, a szörnyűségeket túlélő zsidó származású honfitársaink nagyon kötődhettek, vonzódhattak Magyarországhoz, hogy a velük szemben elkövetett borzalmakat csupán az akkori megszállók, és egy szűkebb hazai csoport számlájára írják. Eltérő jellegű volt a háborút követő idegen hatalom által ránk kényszerített diktatúra, amely más elvek alapján választotta ki az üldözésre, kirekesztésre ítélt embercsoportokat. Ez csaknem negyven esztendőn keresztül próbálta belénk táplálni a gyűlöletet, az osztályharcot, és a lakosság túlnyomó többsége számára idegen eszme és ország imádatát. Tekintettel arra, hogy ennek a rendszernek a különböző szintű vezetői közül sokan még itt élnek közöttünk, halkan megkérdezem őket: szerették-e hazájukat?
Lehet-e csodálkozni azon, hogy – amint a hermetikusan bezárt kapuk rövid időre kinyíltak – csaknem kétszázezer honfitársunk vette a vándorbotját és hagyta itt szülőföldjét? Mondhatjuk-e róluk, hogy nem szerették országukat, vádolhatjuk-e őket hazafiatlansággal, hűtlenséggel? Semmiképpen, még azokat sem, akiknek különösebb okuk nem volt, hogy itt hagyjanak bennünket. Igaz viszont, hogy a velük hasonlóan gondolkodó, a rendszertől, az eszmétől éppen úgy idegenkedő itthon maradottak óriási veszteséget szenvedtek. Gyengébbek lettünk annak – az először néma, majd fokozatosan nyíltabb – demonstrálásában, hogy ennek az országnak a népe minden terror, agitatív eszköz ellenére sem kíván azonosulni a világmegváltó eszmékkel, nem kíván szatellit államává válni a nagy testvérnek. A túlélés lehetősége ugyanis tőlünk, az itthon maradottaktól függött. Az egyszerű emberektől és azoktól az értelmiségiektől, művészektől, alkotóktól, akiknek szorgalma, tehetsége, kreativitása fenntartotta hazánk kultúráját, növelte nemzetközi reputációját. Akik szakmai sikereiket nem az állampárt iránti hűség politikájával történő azonosulás révén teremtették meg. Akik magatartásukkal befolyásolhatták az új generációt, akik átadták nekik ismereteiket, tudásukat.
Ez azonban már a múlt. Ma sokkal inkább úgy tehetjük fel e kérdést, milyen tényezők azok, amelyeket a demokráciában a haza joggal vár el tőlünk, milyen viselkedési mód és ténykedés az, amelynek alapján nyugodt lelkiismerettel nézhetünk a tükörbe, és mondhatjuk: mi szeretjük az országot. Ugyanis nem csak élni kell ebben az országban, hanem tenni is kell érte valamit! Figyelembe véve az elmúlt másfél évtized történéseit, az emberben óhatatlanul felmerül: szerették-e az országot azok, akik talán akaratlanul hozzájárultak az elszegényedéséhez? Akik az államnak minden körülmények között profitot termelő szolgáltató vállalatokat idegen kezekbe juttatták, nem beszélve az óriási nyereséget elkönyvelő bankokról? Milyen elbírálás alá esik az a bankvezetés és felügyeletükkel megbízott szervezet, amely – legyünk jóakaratúak – túlságosan „könnyed” irányítással százmilliárdos kárt okozott az országnak? Bujkál-e bármiféle hazaszeretet azokban az állami tisztviselőkben, akik a privatizáció vagy az állami megbízatások során a számukra juttatott jutalom, kenőpénz fejében előnyben részesítettek, részesítenek egyes cégeket, és maguknak jó, de az országnak annál rosszabb üzletet kötöttek, kötnek? Vagy azokban az emberekben, akik annak idején az olajszőkítéssel óriási vagyonra tettek szert?
Kényesebb témákat érintve: szeretik-e az országot azok a polgártársaink, akik a rendszerváltozás zavaros időszakát és saját korábbi kapcsolatrendszerüket kihasználva hihetetlenül kedvező áron jutottak magas jövedelmet hozó állami vállalatokhoz, ezzel akaratlanul megkárosítva mindnyájunkat? Gondolom, azok, akik feketén dolgoztatnak és különböző mértékű adócsalással károsítják meg az országot, miközben magyarságtudatok demonstrálására készek naponta transzparensekkel felvonulni az utcákon, kézzel lábbal tiltakoznának, ha kétségbe vonnánk hazánk iránti elkötelezettségüket. Szeretik-e az országot azok a honfitársaink – ők lennének az ‘56-os forradalmunk késői hősei? -,
akik csupán a jó hecc kedvéért ütlegelik, provokálják az őket nem bántó rendőröket és felgyújtják polgártársaik autóit? És miután bizonytalan céljaikat elérték (?) és bejutottak a Magyar Televízió székházába, győzelmüket megünnepelve tönkretesznek még néhány berendezést, és elfogyasztják a büfében található italokat? Vagy azok a rendőrök, akik a korábbi események hatására, ártatlan embereket, tüntetőket vernek? Aligha állíthatják, hogy szeretik az országot, akik némi módosítással újra elővették az „osztályharc” elméletet, gyűlölködésre biztatják a lakosságot, és a velük egyet nem értőket primitív valótlanságokkal, hazugságokkal próbálják lejáratni.
POLITIKUSI FELELŐSSÉG. E témát elemezve nem lehet megkerülni a politikát. Az ország különböző szintű irányítására magukban késztetést és képességet érzőktől várja a társadalom a haza iránt a legnagyobb mértékű elkötelezettséget. Hiszen számos vonatkozásban tőlük függ, hogy rövid életünk során milyen buktatókon megyünk keresztül, mikor és milyen áldozatok árán közelíthetjük meg az EU gazdagabb országait, vagy csak szegényedünk, növeljük utódaink adósságát, Európa betegévé válunk. Szeretik-e hazánkat azok a politikusok, akik demokratikus úton hatalomba jutva semmi érdemlegest nem tesznek az országért, akik – feltehetően a hibás intézkedések sorozata miatt – gazdasági, pénzügyi csőd közelébe viszik az országot? Vagy azok, akik látva az ehhez a helyzethez vezető folyamatokat, nem hallatják hangjukat időben, és semmit sem tesznek ennek megakadályozására? Vagy aktuális témát érintve: szeretik-e az országot azok a politikusok, akik a hazai egészségügyet úgy alakítják át, hogy az nem a lakosság egészségének megőrzését, betegségük megelőzését, gyógyulásuk elősegítését, végeredményében az emberek munkaképességének megtartását szolgálja? A sok apróság között gondolnak-e arra, hogy amikor a nem elhanyagolható hasznot hozó gyógyszerek eladásának egy részét átadják a multik birtokában lévő nagy áruházaknak, ezzel a magyar kisvállalkozók, a patikusok gazdasági erősödését gátolják? Kiket „szeretnek” az efféle intézkedést kigondolók?
A politikától (is) függ, ki tudjuk-e használni híres kreativitásunkat, alkotókészségünket, vagy csak arra törekszünk, hogy hazánkba telepített külföldi cégek – mérsékelt bérrel – munkát adjanak a dolgozók részére. Szereti-e az országot az a tudománypolitikus, aki a teljesítmény állandó hangoztatása közben megszünteti a saját szakterületén nemcsak idehaza, hanem nemzetközi téren is az élenjárók közé tartozó kutatócsoportokat? Aki ahelyett, hogy beosztása révén megváltoztatna egy hibás véleményt, felmond a külföldről hazatért, és kiemelkedő munkájuk elismeréseként a közelmúltban kitüntetett kutatóknak, megfosztva őket a tudásukat hazájukban kamatoztató munka lehetőségétől.
Mindezeken kívül a politikusoknak magatartásukkal példát is kell mutatniuk a társadalomnak, hogy ténykedésükkel nem saját hatalmuk biztosítását, gazdagodásukat, hanem kizárólag az ország érdekét szolgálják. Alig felelnek meg a „Szeressük Magyarországot!” elvnek, ha vezető pozícióért a köz pénzéből túlságosan nagy szeletet szakítanak ki pártjaik számára. Jó lenne, ha a pártok tudomásul vennék: gazdasági helyzetünk fényében a társadalom túlzásnak tartja, ha a pártok legálisan, vagy ismeretlen, de feltehetően a későbbi siker után a számlát benyújtó adakozó jóvoltából sok-sok milliárdot költenek a kampányokra, más szavakkal: egy szűk csoport hatalomba jutása érdekében. Az senkit nem vigasztal, hogy ilyen jelenségekre bőven találhatunk példákat a gazdag (!) nyugati demokráciákban. Tudjuk, a pártok csatározása része a demokráciának, és ez pénzbe kerül. Javítaná viszont a politika népszerűségét és az elismertségét, ha a pártok meg tudnának egyezni a költségek csökkentésében. Ezzel is demonstrálni tudnák, hogy „szeretik az országot”. Ehhez kapcsolódva érdemes lenne a legnagyobb ellenzéki pártnak megfontolnia: megéri-e a többmilliárdba kerülő népszavazást erőltetni? A várható eredmény összhangban lesz-e a ráfordított összegekkel? Nem tartanak-e attól, hogy a társadalom majd a fejükre olvassa ezt a sokak szerint fölösleges pénzkidobást?
El kellene gondolkoznunk azon is: valóban az ország érdekét szolgálja, ha csak magunkat tartjuk jó hazafiaknak, és a másképpen gondolkodókat, más pártok támogatóit már „idegen szívűeknek” tekintjük, ha nem fogadjuk el, hogy mások is szerethetik ezt az országot? Tovább menve: a már kiásott árkok mélyítése, a háborús pszichózis növelése, vagy a feszültség csökkentése, a kilábolás leggyorsabb, legmegfelelőbb útjának megtalálása az érdeke ennek a minden magyar ember által „szeretett” országnak?
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja
