Amikor a kínai vezetés mai idősebb és középkorú generációjához tartozó tagjai fiatalok voltak, igen kedvező kép alakult ki bennük Magyarországról és a magyarokról. A középiskolákban ők már tanulták Petőfi líráját – amit országszerte azóta is tanítanak -, s mivel a kínai is nagy futballrajongó nemzet, tisztelik Puskás Öcsit. Majd Mao Ce-tung halálát követően a gazdasági nyitást kezdeményező pekingi vezetés a hetvenes évek végén tágra nyílt szemekkel figyelte Kádár Jánosékat, és azt, hogy a szocialista Magyarországon a blokkban egyedüliként engedélyezett maszek tevékenység miként virágoztatja fel a gazdaságot. Sőt, akkoriban kínai gazdasági szakemberek sora érkezett ide, hogy a reformok „titkát” ellesse. „Romantikus kép él a kínaiakban rólunk” – erősíti meg Messmann Stefan professzor, a Közép-európai Egyetem (CEU) jogi tanszékének vezetője is, aki a legelső jelentős vegyes vállalat, a kínai-német Shanghai Volkswagen autógyár alapító szerződését 1984-ben, öt évi tárgyalás után, fedél alá hozta, majd a gyárnak 1993-ig a vezérigazgató-helyettese volt.
Üzleti fórum a Parlamentben. Befektetések politikai hátszéllel.
A régió rendszerváltozásai e téren is új helyzetet teremtettek: a kilencvenes évek elején a kínai-közép-európai kapcsolatok lehűltek. Ezzel együtt hazánknak, takaréklángon ugyan, de sikerült megőriznie kivételes pozícióját. Velünk ugyanis nem voltak lényegi politikai összezördüléseik, szemben a csehekkel vagy a lengyelekkel. Václav Havel cseh államfő többször kritizálta például Pekinget az emberi jogok állapota miatt, Lengyelország pedig folyamatosan – legutóbb ez év elején – bírálja Kína Tibet-politikáját. „A szemükben számít az is, hogy Magyarország az elsők között volt a régióban, amely csatlakozott az Európai Unióhoz, megelőzve a nagy barátot, Romániát” – húzza alá Odze György, a Külügyminisztérium szóvivője, aki tavaly decemberben tért haza négy és fél évi kínai diplomáciai kiküldetéséből.
Mindezek alapján nem csoda – a kínaiak számára viszont annál fontosabb jelzés -, hogy még 2004 júniusában járt nálunk Hu Csin-tao államfő, a Kínai Kommunista Párt főtitkára, az idén májusban pedig Vu Pang-kuo, a kínai parlament elnöke látogatott ide, aki a pekingi hatalmi leosztásban az államfő és a miniszterelnök után az ország harmadik legbefolyásosabb politikusa. A folyamatosan szorosabbra fonódó viszonyt jelzi diplomáciai források szerint az is, hogy Göncz Kinga áprilisi pekingi látogatásakor a kínaiak a korábbiakkal ellentétben tájékoztatást kértek Közép- és Kelet-Európa viszonyainak budapesti megítéléséről, történetesen a magyar álláspontot firtatták Koszovó függetlensége ügyében.
JÓVÁHAGYOTT CÉLORSZÁG. Ami a pekingi politika és az üzleti élet szereplőinek a kapcsolatát illeti, nyílt kormánytámogatást a Magyarországon befektető kínai társaságok elvileg nem kapnak. Ám Hu Csin-tao államfő hazánk esetében, mondhatni, kivételt tett, amikor kijelentette: ha egy-egy kínai cég szempontjából a térség országainak adottságai azonosak, akkor ő hazánkat szorgalmazza a befektetés célországaként. Emellett azonban legalább ilyen fontosak azok a finom rezdülések, amelyekkel a politikai elit „normál körülmények között” bátorítja a kínai befektetőket. Magyarország volt például az első a térségben, amely megkapta Pekingtől a jóváhagyott célország státust (ADS), azaz – Németország, Málta és Törökország után Európából negyedikként – bekerült azoknak az országoknak a körébe, ahová a kínai idegenforgalmi irodák csoportos turistautakat szervezhetnek, s ez feltétlenül beszédes gesztus volt.
A politikai hátszél azonban csupán a második oka annak, hogy a kínai tőke a régióban éppen hazánkat célozta meg a legnagyobb értékű befektetéssel. Az első ok egy „véletlen”: miután Budapest 1988-tól néhány éven át vízummentességet adott a Kínából érkezőknek, az akkori bevándorlási hullámra visszavezethetően ma legalább 20-30 ezres kínai kolónia él nálunk. Márpedig a tőke vonzza a tőkét, azaz a kínaiak által eddig alapított mintegy 5 ezer hazai vállalkozásnak további befektetésvonzó ereje lehet. Ezt lényegében Medgyessy Péter kormánya ismerte fel először, s az ország azóta próbál Kína valamiféle európai hídfőállásává válni. Negyvennégy év után mellesleg Medgyessy volt az első magyar miniszterelnök, aki – 2003 szeptemberében – Kínába látogatott, majd szinte napra pontosan két évvel később Gyurcsány Ferenc is követte a példáját.
Európai térnyerés
Nem is olyan rég az EU tagállamainak még az volt a legnagyobb dilemmájuk, hogyan egyeztessék össze politikai elveiket azzal a csábítással, amit a Kínával folytatott kereskedelemből származó busás haszon ígért. Azóta minden ideológiai megfontolást félresöpört az 1,3 milliárd lakosú ország lélegzetelállító fejlődése és gyors nyitása a külvilág felé. Az EU és Kína közötti kereskedelem 2000 és 2005 között megduplázódott: Európa Peking legnagyobb exportpiacává vált és Kína Európa első számú importőre lett. Húsz évvel ezelőtt az unió még jószerivel semmit sem hozott be a hatalmas ázsiai országból. A kétoldalú kereskedelem értéke ezzel szemben tavaly már elérte a 255 milliárd eurót. Igaz, a képet árnyalja, hogy hiába nőtt 2006-ban 21 százalékkal a Kínába irányuló uniós export, tavaly (az akkor még 25 tagú) közösség közel 130 milliárd eurós kereskedelmi deficitet könyvelt el Pekinggel szemben.
Mi több, június 12-én Brüsszelben tárgyalt Bo Hszi-laj kínai kereskedelmi miniszter, és látogatásának egyetlen napja alatt 350 millió euróval nőtt a Kínával szemben meglévő uniós kereskedelmi hiány. Tárgyalópartnere, Peter Mandelson kereskedelmi biztos ezért arra próbálta meg rávenni, hogy Peking bontsa le az európai áru- és szolgáltatás-kereskedelem útjában álló mesterséges akadályokat, amelyek Brüsszel véleménye szerint összeegyeztethetetlenek Kína azon vállalásaival, amelyeket a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) való csatlakozásakor tett. Egy, az Európai Bizottság által tavaly közzétett tanulmány szerint az európai üzleti életnek évente körülbelül 20 milliárd euró vesztesége származik a kínai piachoz való hozzáférés akadályozásából.
Az EU-ban a visszásságok ellenére is az a többségi vélemény, hogy a kínaiakkal folytatott kereskedelem az öreg kontinens számára több előnyt tartogat, mint hátrányt. Az olcsóbb kínai áruk hozzájárultak az árak és a kamatok alacsonyan tartásához, és így közvetve a gazdasági növekedéshez is. A Kínában befektető európai cégek pedig az ottani alacsony költségeknek köszönhetően növelték a nyereségességüket, és közvetve javították az egész EU versenyképességét is.
