A „neoliberális” programot úgymond a kisebbik kormánypárt erőltetné rá az országra. E vád lényege némi leegyszerűsítéssel az, hogy a kormány úgy ugrál, ahogyan az SZDSZ – a miniszterelnök jóváhagyásával – fütyül. A liberális párt kicsi ugyan, de nélküle bukik a kormány, ergo, nincs mit tenni, kénytelenek végrehajtani legvadabb ötleteiket is.
BŰNBAKKERESÉS. Szociálpszichológiai olvasatban persze ez az érvrendszer részben a bűnbakkeresésből táplálkozik; át kell hárítani valakikre a felelősséget a megszorítások miatt jelentkező frusztrációkért. Ettől azonban még ragadhatna a neoliberális bélyeg. Ha a második Gyurcsány-kormány intézkedései valóban az alternatívák közötti szabad választást teremtenék meg az emberek számára, valamint a versenyt és a magántulajdont preferálnák az állami újraelosztás növelésének, de legalábbis szinten tartásának politikájával szemben. Ha „állam bácsi” az eddiginél kevésbé uralná a gazdasági szereplők és a lakosság életét. De vajon ez történik-e?
“Egyelõre nem látszik, hogy mitõl pörög fel ismét a gazdasági növekedés.”
Reform vagy bukás – állította élére a kérdést bő egy éve az őszödi beszédben az akkor frissen újraválasztott kormányfő. A négy éven keresztül felelőtlenül költekező, az országot államháztartási válságba sodró szocialista-liberális koalíciónak nem volt más választása, mint hogy megszorításokkal kísérelje meg helyreállítani a bizalmat. A rekordméretűvé duzzadt deficit mérséklésére a leginkább konfliktusmentes és gyors eredménnyel kecsegtető útnak – a korábbi ígéretekkel, sőt törvényekkel szemben – a jórészt adóemelésre épülő kiigazítás kínálkozott.
A második Gyurcsány-kormány mindmáig egyetlen igazi sikere, hogy rövid távon stabilizálta az ország pénzügyeit. Egyensúlyi mutatóink (az úgynevezett maastrichti kritériumok: államháztartási hiány, államadósság, infláció) ugyan még mindig a leggyengébbek az Európai Unió közép- és kelet-európai poszt-szocialista tagállamai között, önmagunkhoz képest azonban kétségtelenül kapaszkodunk felfelé. A konszolidáció ára azonban az volt, hogy mindeddig szó sem lehetett az állam visszaszorításáról, ha úgy tetszik, „neoliberális” politikáról. A versenyképességi listákon – legutóbb a svájci IMD által közzétett lajstromon – Magyarország egyre hátrébb csúszik térségbeli versenytársai mögött. Ennek okait egyrészt a béreket terhelő magas adókban és járulékokban, másrészt az alacsony minőségű és nem hatékony szolgáltatásokat (sokszor ráadásul igazságtalanul) nyújtó államban érdemes keresni. Az adórendszerből fakadó versenyképtelenség mindenképpen „neoliberális” terápiát igényelne, az állami rendszerek reformja már nem feltétlenül.
Egyelőre nem látszik, hogy – a konvergenciaprogram szerint 2009-ben – mitől pörög fel ismét a gazdasági növekedés. Az adószerkezet átalakítását a kormány nem kezdte el, az újraelosztási ráta (az államháztartás kiadásainak aránya a GDP-hez képest) makacsul 50 százalék feletti értéket ér el. Sőt, az adóemelések révén a jövedelmek centralizációja még nőtt is valamelyest. A velünk azonos időben csatlakozott uniós tagállamok túlnyomó többségében nagyságrendileg kisebb és csökkenő tendenciájú a központosítás, miközben a gazdasági növekedés üteme bőven, sok esetben két-két és félszeresen meghaladja a magyar mutatót. Ez lenne a „neoliberális” politika?
Ám az elindított reformok sem az egyéni szabadság, az öngondoskodás kiteljesedésének irányába hatnak – elvétve találunk liberális kormányzati intézkedést. Egy-egy állami rendszert kísérelnek meg felülről jövő újraszabályozással modernizálni, szó sincs a magánkezdeményezések és a piac térnyeréséről.
Az egészségügy átalakítása valóban dübörög – legalábbis eddig -, a többi ágazatból alig hallatszik néhány lépés. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár „valódi” biztosítóvá alakítása a régen nélkülözött normális állapotot teremtené meg: az kap ellátást, aki fizeti a járulékot. A vizitdíj, a kórházbezárások, vagy a gyógyszeriparból pénzt kivonó „gazdaságossági” törvény csupán átrendezik az erőforrásokat, semmint a rendszer működési mechanizmusainak megváltoztatása révén lehetővé tennék a tőkebevonást, illetve ösztönöznék az öngondoskodást. Sőt, a szabad (orvos)választást még korlátozza is az a rendelkezés, amely kimondja: ha valaki nem a számára kijelölt intézményben kezelteti magát, akkor emelt vizitdíjat kell fizetnie. Tényleges liberális reformlépés a finanszírozás reformja, a biztosítók közötti szelekció lehetősége lenne (utóbbinál még akkor is, ha csak a kiegészítő szolgáltatásokra vonatkozna). A feltételes mód azonban nagyon is indokolt.
KIVÉTEL ERŐSÍTI… Valódi liberalizáció eddig egyetlen esetben történt: az év elejétől egyes gyógyszereket (főleg fájdalomcsillapítókat) patikán kívül is lehet árusítani. Ez azonban csak árnyalja azt az általános képet, hogy a jól-rosszul végrehajtott modernizációs lépések (egészségügyben, felsőoktatásban, közigazgatásban) jottányit sem növelik az egyén és a vállalatok döntési-választási szabadságát. Nincs sok közük tehát a „neoliberális” politikához.
Hogy sokszor mégis annak látszanak, annak okát a politikai inerciarendszerben érdemes keresni. A közvélemény-kutatásokat toronymagasan vezető Fidesz az Alkotmánybíróságtól zöld utat kapott népszavazási kezdeményezése például pőrén mutatja, hogy az ellenzéki párt a nagy elosztó rendszerek nyilvánvalóan szükséges átalakításával kapcsolatos elégedetlenséget használja fel az előrehozott választások kikényszerítése érdekében. Ha a népszavazáson győz a hat igen, és nem lesz tandíj, vizitdíj és ápolási díj, akkor e rendszerek modernizációja szenvedhet csorbát (feltéve persze, hogy a Fidesz nem rukkol elő egy mindmáig hiányzó alternatív programmal). Ha pedig a kórházak állami tulajdonban maradnak, a külföldiek nem vehetnek termőföldet, és fájdalomcsillapítót ismét csak a gyógyszertárban lehet majd kapni, az tovább szűkíti a gazdasági szereplők és az emberek szabadságát. Így állunk a „neoliberalizmussal”.
A szerző a Figyelő főszerkesztője.
