Wolfowitznak kevés reménye van arra, hogy kitöltse a megbízatásából még hátra lévő három évet, miután a miniszteri felügyelőbizottság példátlan módon megfeddte őt, beosztottjai pedig nyíltan fellázadtak ellene. A felháborodás közvetlen kiváltó oka az, hogy a minap kiderült: Wolfowitz 2005-ben, miután elfoglalta posztját, jókora fizetésemelést és előléptetést biztosított szintén a Világbanknál dolgozó barátnőjének, aki az ő hivatali idejére ottani státuszának – és bérének – megtartásával egy másik intézményhez távozott. Az eset súlyosan árt a Világbank hitelességének, lévén ellentétes az intézménynek azzal a hivatalos álláspontjával, amely szerint a magas szintű irányítási normák jelentik a sikeres fejlesztés egyik kulcsát.
Ám ha Wolfowitz végül lemondásra kényszerül is, ez önmagában mit sem javít a helyzeten, amennyiben George W. Bush választhatja ki utódját, ahogyan a Világbank második világháború utáni megalapítása óta mindig is a hivatalban lévő amerikai elnök döntötte el, ki álljon a szervezet élén. Most arra lenne szükség, hogy a Világbank nyílt és átlátható folyamat során találja meg a tisztségre legmegfelelőbb embert, akár az Egyesült Államokból, akár Európából, akár a fejlődő világból.
Kenneth Rogoff
EGYEZTETÉS NÉLKÜL. Wolfowitz mostani gyengesége nagyrészt éppen abból fakad, hogy annak idején a nemzetközi együttműködést elhanyagoló amerikai kormány mindennemű egyeztetés nélkül nevezte ki őt elnöknek. A Világbank fejlesztési intézmény, Wolfowitz viszont az amerikai külügy- és védelmi minisztériumban nem szerzett ilyen irányú szakértelmet és tapasztalatot. Világszerte úgy ismerték őt, mint az elhibázott iraki háború értelmi szerzőjét. Bár kétségkívül briliáns elme, egy nyílt, átlátható és multilaterális folyamatban egész biztosan nem őt választották volna elnöknek.
Mondom ezt annak ellenére, hogy egyetértek a Világbank működésének átalakítását célzó washingtoni törekvéssel. Régóta szorgalmazom, hogy tevékenységének súlypontja helyeződjék át a hitelezésről a segélyezésre, amit a Bush-kormányzat is támogat. Ezen a fronton azonban nem úgy kell haladást elérni, hogy olyasvalakit állítanak a Világbank élére, akinek nyilvánvalóan nincs gazdaságfejlesztési tapasztalata.
Egy nyitottabb jelölési folyamat során mindenképpen kiderült volna, hogy Wolfowitz barátnője a Világbanknál dolgozik. Ez jelentéktelen körülménynek tűnhet, de nem az, tekintve, hogy az intézmény határozottan fellép a nepotizmus ellen.
LEHANGOLÓ LÁTLELET. Miért tűri a világ oly megadóan a status quót, miért engedi, hogy Washington jelöltje legyen a Világbank elnöke? A válasz lehangoló látlelet a globális irányítás állapotáról. Európa azért nem száll szembe az Egyesült Államokkal, mert fenn akarja tartani úgyszintén idejétmúlt előjogát arra, hogy maga nevezze ki a Világbank testvérintézményének, a Nemzetközi Valutalapnak (IMF) a vezetőjét. Ázsia annyira alulreprezentált mindkét szervezetben, hogy nemigen van más választása, mint beletörődni az amerikai és európai döntésekbe. Az afrikai országok vezetői pedig óvakodnak bármi olyasmit tenni vagy mondani, ami elzárhatná a világbanki pénzforrásokat.
Sokan, köztük jómagam is, régóta bírálják a Világbank és az IMF vezetői kinevezésének módját. Hogyan oktathatja e két intézmény a fejlődő országokat jó irányításból és átláthatóságból, amikor saját házuk táján nem engednek semmilyen változást? Nos, a Wolfowitz-ügy akár a változás katalizátorának is bizonyulhat, a Világbank és az IMF következő vezetőjét talán már másképp fogják kinevezni, mint az eddigieket. Van jó néhány nem amerikai potenciális jelölt. Trevor Manuel dél-afrikai pénzügyminiszter kiváló munkát végzett a világbanki felügyelőbizottság élén, s nagyszerű elnök lenne. De szóba jöhetnek persze amerikaiak, például Bill Clinton is.
A szerző a Harvard University professzora, az IMF volt vezető közgazdásza • © Project Syndicate, 2007
