Vörös István lírai mese-költeménye a társulat testére-lelkére szabott, személyre szóló ajándéknak látszik, amelyet a színészek rácsodálkozó örömmel vesznek birtokukba a színpadon. Egy kis magyar faluban gyermek születik, aki a jelek szerint kiválasztott. A kis helyi közösség tagjai, miközben megértik és elfogadják ezt a kiválasztottságot, megtanulnak együtt élni az idegenekkel, akik a kislányhoz érkeztek a távoli keletről, megtanulnak nem félni a medvétől, megtanulják, hogy a hozzájuk hasonló szomszédjuk másképpen éli meg ugyanazt az életet – azaz megtanulják megélni a különlegest.
A különleges térben a játszók arca, teste, mozdulatai, hangja, a legapróbb rezdülése a nézők figyelmében fürdik – s mert figyeljük őket, sajátos módon mutatkoznak meg előttünk, s amit ők mutatnak, az kicsit több, kicsit más. A nyolc éve működő Baltazár Színház „sérült színészekből áll”. Csakhogy itt a nyelvünk határaihoz érkeztünk, hiszen a sérült szó fogyatékost, hiányost jelent, de a társulat előadását nézve egészen más élményben van részünk. A színpadon különleges pillanatokból teljesség jön létre, valami, ami művészi értelemben tökéletes, mert igaz. A kislányt játszó Kovács Veronika mosolya, jelenléte, Erdős Balázs (Apa) és Horváth Szilvia (Anya) kiérlelt játéka, vagy a színpadra termett Keresztes Anna (Cigányasszony) szikrázásai mögött erős, öntörvényű színészegyéniségek sejlenek fel. Kudari Réka és Janzsó Cecília a kórus háttérszerepében egy-egy megszólalásukkal, némajátékukkal teremtik meg a mese háttérszövetét. A poétikus szöveg közben vetített feliraton olvasható – mégsem segédeszközként hat, hanem része az előadásnak.
Elek Dóra, a darab rendezője, a társulat megálmodója és vezetője adta az ötletet ehhez a színdarabhoz. A szerzővel közösen valamit nagyon eltaláltak. Az előadás után a társulatról beszélgetünk. „Soha nem az érdekelt, hogy ők miben fogyatékosok, miben vannak híjával, hanem az, hogy mi a személyiségük többlete, mert a színpadon ezzel dolgozunk” – magyarázza.
A nézőtéren katartikus erővel hat ez a többlet, amelyet fegyelmezett színészi teljesítmény hordoz. A Baltazár Színház színészei napi nyolc-tíz órát próbálnak, színjátszást, éneklést, táncot, keleti harcművészetet, jógát tanulnak abban a belvárosi művészeti központban, amelyet a társulat számára hoztak létre. Egy bontásra ítélt ház első emeletén rendezkedtek be ideiglenesen – de mire megérkeznek a buldózerek, meg kell találniuk a műhelymunka új helyszínét. Méghozzá a belvárosban. Mert ennek szimbolikus értéke van: a társadalom perifériájára szoruló emberek művészi értékét azzal lehet kifejezni, ha helyileg is szívébe fogadja őket Budapest.
Vörös István: Aki nevetve született • A Baltazár Színház előadása
