Problematikusabb a jobboldal helyzete. A választásokon vesztes pártok egyébként is nehezebb kihívások elé kerülnek, ráadásul ez a mostani speciális helyzet lehet – több okból is. Személyi síkon Orbán Viktornak, a Fidesz „örökös” vezetőjének további pályafutása a tét. S bár ő világossá tette, hogy akár „fenn”, akár pedig „lenn”, de marad a választások után is, nyilvánvaló, hogy a bármilyen formában „maradó” Orbán a továbbiakban mégsem rendelkezik majd az eddigiekhez hasonló varázserővel, nimbusszal. Amennyiben elveszíti a választásokat, nem is csoda, ha tekintélyét kikezdi ez a vereség. Európai norma, hogy egy vesztes választás után a párt első számú vezetője levonja a szükséges következtetéseket. Magyarországon eddig ez nem volt divatban, most akár szokásba is jöhet. De bármennyire is csábító lenne, ha a hazai jobboldal (mindenekelőtt a Fidesz) ügyét Orbán-kérdésként kezelnénk, mégsem csupán személyes sorsról van szó. Sokkal inkább arról, mi lesz a hazai konzervativizmus jövője.
Csizmadia Ervin, politológus
ÖNMINŐSÍTÉSEK. Ez a kérdés – talán furcsán hangzik – ebben a formában és ilyen élességgel most merül föl először. A magyar jobboldal identitása 1994 óta egyre szilárdabbá vált ugyan, de nem állott biztos talapzaton. Sőt, továbbmehetünk: már 1990-ben sem volt ércből ez az alap. Az elmúlt másfél évtizedben kavarogtak a jobboldali önminősítések, amelyek közül leginkább kettő vált ki a többi közül: polgári és nemzeti. Orbán Viktor 1998-as kormányra kerülését követően a jobboldal mindenekelőtt polgári és nemzeti volt, és legfeljebb másodsorban kereszténydemokrata vagy konzervatív.
Talán nem is gondoltuk volna, hogy ennek a fogalmi rendezetlenségnek valamikor jelentősége lesz, de ez a valamikor eljött, éppen a 2006. évi választásokon. Hiszen az önmagát konzervatívnak tekintő MDF mereven elhatárolja magát az önmagát polgárinak és nemzetinek tekintő Fidesztől. Mindez látszólag – különösen a jobboldali szavazók Fidesz-közeli része számára – csekélynek tűnő probléma (elvégre mégiscsak két jobboldali pártról van szó), valójában azonban kardinális.
HÁRMAS FELADAT. Polgárinak vagy konzervatívnak, kereszténydemokratának vagy nemzetinek lenni 2006 áprilisában immár nem jelenti ugyanazt. Magyarországon lezárulni látszik egy időszak, a jobboldaliság megteremtésének és hőskorának, a jobboldalnak a baloldallal szembeni emancipációja időszaka. Manapság új feladatok előtt áll a jobboldal, amelyek közül – a végső választási eredmények ismerete nélkül – három tűnik kiemelkedőnek.
Az első: a hazai jobboldalon – akárhány párt is lesz vagy alakul majd meg a következő ciklusban – újfajta személyiségkínálatra lehet szükség. Orbán kiemelkedően impozáns és tehetséges politikusként meglepte és sokáig lehengerelte a baloldalt. A Fidesz azonban nem számított arra, hogy a baloldalnak – személyi síkon – lehetnek tartalékai, 2002-ben nem is tűnt úgy. Medgyessy átmeneti figurának látszott, és persze az is lett, de ebből egyáltalán nem az MSZP szétesése, hanem éppen ellenkezőleg: felemelkedése következett.
A második: tisztázódnia kell a jobboldal újfajta ideológiai elrendeződésének. Amennyiben ez a konzervatív (nem pedig az eddig vezető polgári vagy nemzeti) értékekhez lesz közelebb, akkor ezen a konzervatív alapon egy városbarát politikát kell felépíteni. Az eddigi vezető jobboldali politika egyik nagy rákfenéje egyoldalú vidékbarátsága, és város-, különösen Budapest-fóbiája volt. Ez a jövőben nem maradhat így, ha a jobboldal tartósan versenyben kíván maradni.
Végül harmadikként ütőképes gazdaságpolitikára is szükség lesz. A polgári (nemzeti) gazdaságpolitika immáron tíz éve a mikrogazdaságot preferálja a makrogazdaság rovására. A valódi újdonság az lenne, ha a jobboldalon újfajta egyensúlyok körvonalazódnának: a liberálisabb személyi kínálatban, a vidék mellett egy hatékonyabb várospolitikában, és egy új (a mikrogazdaságot sem negligáló) gazdaságszemléletben. Jóllehet, valódi konzervatív politika Magyarországon soha nem létezett, talán itt az idő, ha nem is most vagy soha.
