A következmény: egy – 1968-at idéző – újabb diákmozgalom, amelyben az oktatás és a munkaerőpiac gondjai érnek össze.
A kormányzati jó szándék a 26 évesnél fiatalabb pályakezdők „első munkaszerződésére” vonatkozott, azt kívánta volna könnyíteni. Csakhogy a könnyítést az ifjak nehezítésként értelmezték, s látványos utcai akcióba lendültek. A párizsi elővárosokat – és jó néhány más franciaországi települést – lángoló csatatérré változtató tavaly őszi rendzavarások után ez tehát az újabb fejtörő; minden jel arra utal, hogy miként válasz és megoldás akkor sem volt, nem lesz ezúttal sem. Eközben viszont törik a híres Sorbonne egyetem kapuja is a kis híján ezer éve diáknegyed Quartier Latin kerületben. Tény, akik törik, nem mind „diák külsejű” egyének. Némely lapok „szélsőbalos” provokációkról cikkeznek, mások „szélsőjobbos” provokátorokról.
Zirkuli Péter, Párizsban élõ író-újságíró
„DIÁK JELLEGŰ” MEGMOZDULÁS. Akik a legendás 1968-ban ugyanezeken az utcákon zendültek, mind egyetemi hallgatók voltak. Az ifjú Marxot olvasták, jómódú családokból jöttek, s azt képzelték, megforgatják holnapra a világot. Most más a kép. Még akkor is, ha a Quartier Latin utcáin üvegpajzsaik mögött ezúttal is ugyanannak a mobil karhatalmi egységnek, a CRS-nek az erői sorakoztak fel, amelyekkel a 38 évvel ezelőtti fotókon Daniel Cohn-Bendit, az akkori idők legendás diákvezére viaskodik. A március 10-én még pár száz fős tüntetés a rákövetkező hét közepére már néhány százezer fősre dagadt, s 18-án már csak nyomokban volt felismerhető a tiltakozás „diák jellege”. Az akkorra országossá váló megmozduláson világosan kiderült, hogy az „első munkaszerződés” keltette vihart sikerrel fogták vitorlájukba az – elmúlt időkben amúgy mind tanácstalanabb – szakszervezetek. Az „első alkalmazásra szóló szerződés” ugyanis menet közben nemzeti ügy lett. A felmérések szerint a fele-fele arányról közel kétharmadra nőtt azok száma, akik ellenzik a kormány elképzeléseit.
Pedig a kormány, eredetileg, valóban jót akart. Szerette volna megkönnyíteni a pályakezdők alkalmazását, mégpedig úgy, hogy az „első alkalmazásra szóló szerződés” intézményének bevezetésével biztosítaná a munkaadónak, hogy az külön indoklás nélkül megválhasson ifjú alkalmazottjától, amennyiben az nem felel meg az elvárásainak. Az ifjak most ez ellen tiltakoznak. Joggal, hiszen az elképzelés élesen ellentmond a bevett – és a francia szakszervezetek által elfogadott – szokásoktól. Csakhogy éppen ezek a szokások azok, amelyek nem segítik a fiatal pályakezdők alkalmazását. Védik persze a már alkalmazásban lévőket. Az eseményeket biztonságos távolságból figyelő angolszász sajtó nem is mulasztotta el megállapítani: szép-szép a bő évszázad alatt kivívott munkavállalói jog, de ha magát a munkavállalást nem segíti, akkor nem sokra lehet menni vele.
BEFULLADT REFORMOK. Az 1968 óta eltelt közel négy évtizedben gyakorlatilag a francia oktatási rendszer valamennyi reformja befulladt. A struktúra reformra szorul, ezt mindenki tudja – nota bene, tudják a tüntetők is. Hiszen mire jó szert tenni bármiféle képesítésre, ha abból nem vezet út a munkába állás felé. Márpedig a francia munkanélküliség jó másfél évtizede 10 százalék körül mozog, s a fiatalok közül majd’ minden negyedik munkanélküli.
Ennek ellenére, aki a reformra kísérletet tesz, belebukik. Dominique de Villepin jelenlegi miniszterelnök reméli, hogy ő lesz a kivétel. Annál is inkább, mert mind Jacques Chirac köztársasági elnök, mind a jövő évi államfőválasztáson várhatólag ellenlábasaként induló – belügyminiszterként mellesleg ma éppen a Quartier Latinben a tüntetőkkel farkasszemet néző karhatalmat irányító – Nicolas Sarkozy a támogatásáról biztosította.
Ám könnyen meglehet, hogy a kormányfő ezúttal is hiú álmokat dédelget. A szakszervezetek makacsul próbálkoznak ugyanis a kör négyszögesítésével: a kivívott jogokból ne változzék semmi, de következzék be mégis a teljes foglalkoztatottság. Ami történik, az maga a totális önellentmondás: a tüntetők változást követelnek, de közben irtóznak a változástól, mert úgy érzik, az maga a bizonytalanság. Ezek után már nem is meglepő, hogy a legfrissebb felmérések szerint a 18-24 éves korosztály 23 százaléka az elnökválasztáson a rendpárti Sarkozyra szavazna. Másik 23 százalékuk pedig a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Penre.
